2014. február 23.
A kortárs metalcore csapatok last.fm profiljait böngészve valószínűleg mindenkinek szemet szúrt már az első pillantásra furcsának tűnő progresszív metalcore címke, mely az utóbbi időben már-már követhetetlen mértékű expanzióról tett bizonyságot. Az viszont még egyelőre nem tisztázott, hogy valódi értékek bújnak meg e divatos jelző alatt, vagy csak az ide kapcsolódó szféra igyekezett némi egyediséget csempészni kedvenc stílusuk megnevezésébe, létrehozva ezzel a következő kipukkadásra ítélt lufit? Bármi is az igazság, létezésének tényét nem tagadhatjuk, ezért inkább a jelenség megértésére érdemes koncentrálni – mindkét oldal tartogat értelmes érveket saját igazuk alátámasztására, a végső döntést pedig mindenkinek egyedül kell meghoznia, mondjuk egyből itt a cikk alatt.
Néhánnyal nappal ezelőtt debütált hivatalosan is a tradicionális elemekből felépített I Killed The Prom Queen legújabb nagylemeze, ez ugyan jelen esetben nem vág élesen témába, viszont már a Beloved kritikájának második bekezdésében említésre került néhány kósza mondat erejéig a metalcore szféra átrendeződésének témaköre. Eddig teljesen világos a dolog: manapság már mindenki mélyálomba szenderül a metalcore szó hallatán, ez pedig arra kötelezte a csapatok jelentős hányadát, hogy valami szokatlannal, a korábbi gyakorlattól eltérő megoldással felvértezve közelítsék meg a témát. A legjobban sikerült váltás, de nevezhetjük egyből a legdivatosabbnak is, természetesen a cikk tárgyát képző, progresszív metalcorenak nevezett irányzat művelőinek és követőinek tulajdonítható. Ez a szemlélet a tulajdon neve alapján kellemes képet fest a dologról, azonban ennél jóval árnyaltabb képet kapunk a ridegnek tűnő valóságban – inkább arról van szó, hogy aki balga módon azt hiszi itt valódi progresszív zenével fog találkozni, sokszor láthatatlan falakba ütközik.
De vajon progresszív lesz-e az adott zenekar attól, ha megszámlálhatóan végtelen riffből hegesztik össze az éppen aktuális szerzeményeiket, megtoldva azokat a hangulat fokozására szolgáló megoldásokkal, vagy éppen váltakozó stílusú vokáltémákkal? A témára érzékenyebbek valószínűleg már rázzák a fejüket, és valóban: a progresszív zene ennél jóval többet jelent. Mégis, nagyon nehéz feladat jól meghatározni azt, valószínűleg ahány ember, annyiféle megközelítéssel lehet találkozni. Ez rendszerint annak köszönhető, hogy maga a progresszív stílus valójában egy kézzelfoghatatlan örvénylésként képzelhető el, amelynek mikéntje éppen elvont tulajdonságaiból származtatható. A szerzemények egy kitapinthatatlan mederben haladnak, és ez a haladás, a folyamatos fejlődés a mozgatórugója, amely nem is igazán a felhasznált riffek számában mérhető, sokkal inkább az egész által előidézett érzet a mérvadó. Ehhez persze nem léteznek bevált formulák, a legfontosabb elem a szabadság, ennek pedig ellentmondana egy ilyen, mindenre kiterjedő recept létezése. A legtöbben mégis a felhasznált témák számáról közelítik meg a témát. Emiatt rengeteg zenekar definiálja magát ilyen-olyan progresszív csapatnak, viszont ehhez valójában az kellene, hogy ezek az említett témák tudatosan, jól felépítve kövessék egymást, az apró elemek pedig végső soron egy hatalmas egésszé álljanak össze – ha ez nincs meg, tizenöt egymásután lepakolt breakdown vagy metalcore séma még nem alakul át automatikusan progresszív szerzeménnyé: csak egy baromi hosszú, és baromira unalmas metalcore szám marad. Igen, valahol itt vérzik el a csapatok kilencven százaléka.
Akkor ez azt jelentené, csupán a zenekarok önérzetének növelése érdekében használják minden sarkon a progresszív metalcore elnevezést? Ezt sem érdemes ilyen formában kijelentésként kezelni, elég csak belehallgatni a címkével felvértezett szerzeményekbe. Van egyfajta felépítésbeli, de akár hangulati, megszólalásbeli kapocs is az ide vágó zenekarok között. Ha csak annyit tudunk egy adott gárdáról, hogy progresszív metalcoreban utaznak, jó eséllyel megjósolható milyen zenére számíthatunk – az esetek többségében a mellélövés gyakorlatilag kizárt. Persze ezek között akad néhány gárda, akiknek sikerült jól elkapniuk a progresszív gondolatokat, de még csupán a külsőségekben ide tartozó csapatok is könnyedén rokoníthatóak egymással. Valami olyasmi helyzet állt elő, amit már a djent követői ismerősként üdvözölnek: egy félig-meddig hibás alapokon nyugvó elnevezés képes volt fennmaradni ebben a kavalkádban, eközben valódi közösségeket formált meg, ezek a közösségek pedig azonos szemléletükből kifolyólag, hasonló zenekarokat termeltek ki magukból. Olyanokat, akiket a legtöbbször a progresszív metalcore címke alatt találhatunk meg.
Ezek szerint, ha akad is némi fogalomzavar, összességében minden teljesen rendben van, itt egy remek irányzat, remek csapatokkal, csodálatos lemezekkel, örök élettel. Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol már értelmet nyer a bevezetőben értelmezett lufi kifejezés használata. Mivel egyre népszerűbb témának számít, utalva arra az apróságra, hogy nem hétköznapi, unalmas metalcore várható, a közösség tevékeny tagjai mellett a zenekarok is legalább ekkora buzgósággal aggatják magukra ezt a címkét. Emiatt, aki manapság zenélésre adja a fejét, és még néhány breakdown használatától sem riad vissza, elkerülhetetlenül progresszív metalcoret fog begépelni a facebook adatlapja ide vonatkozó rubrikájába. A metalcore bukása óta tudjuk, mivel jár ez: megalakul ezer meg ezer totálisan egyforma csapat, akik mind az egymástól átemelt zenei panelekből építkeznek, de még a borítók, a számcímek és a témák is szinte minden esetben megegyeznek. Ahhoz, hogy ne aludjunk el ismét az első percekben, bizony valódi progresszív szemléletre lenne szükség.
Emlékezzünk csak a korrekt bemutatkozást magáénak tudható Glass Cloud legutóbbi kislemezére, amely minden szempontból közepesre sikeredett. Kaptunk egy rakat nullát, ennél is több elrendezésben a legmélyebb húron – ez esetben ez a kilencedik volt, ami nagyon menő, csak ugyanolyan unalmas –, és körülbelül ennyiben ki is merült az egész, egyedül a bitang hangzás jelentheti az egyedüli vonzerőt az újbóli végighallgatáshoz. De ismerős lehet a legutóbbi Reflections nagylemez is, ahol sikerült unalomba fullasztani az ígéretesnek tűnő anyagot. Egyik zenekarnak sem sikerült valóban egyedi megoldásokkal, lényegi fejlődéssel, hangulattal felruháznia elkészült alkotását, ráadásul hozzájön még az is, hogy minden második ide tartozó csapat hasonló elemekkel igyekezett színesebbé tenni saját portékáját – csak arra nem gondoltak, hogy ezzel éppen egymás halálát okozzák majd. Persze azért akadnak komolyan vehető, nagyszerű megmozdulások is, éppen azok, akiket az elkövetkezendő években több százan fognak elemeikre bontani, és saját zenéjükbe integrálni. Ilyen volt annak idején az általunk is felpontozott Structures gárdája, akik a nyakatekert megoldásokat még meghökkentőbb és lendületes ötletekkel fokozták az egekig, jelentős hatást gyakorolva az irányzat néhány nagyobb szegmensére. Mindenképpen említésre méltó még a tavalyi év egyik legerősebb alkotása is, amit a Northlane tagjainak köszönhetünk, ez a Structures-féle örökmozgással ellentétben az erős hangulatra épített – ezzel a progresszív metalcore két legnagyobb alfaját sikeresen le is fedtük.
A hosszúra nyúlt felvezetés után pillantsunk rá az utóbbi hónapok néhány megjelenésére is, kezdjük mindjárt az említett kanadai Structures szellemét továbbgörgető Fall In Archaea csapatával. A szemrákot okozó borító kilenc szerzeményt rejt magában, jól viselkedő progresszív metalcore zenekarhoz méltó módon igyekeztek változatos elemekből építkezni, így különféle vokáltémákkal, akusztikus kiállásokkal, dallamosabbnak mondható refrénekkel, és persze alkalmanként kaotikus, komplex technikás részekkel is találkozhatunk. Ezek az ötletek, és a lendületes számszerkezetek viszik el a hátukon a lemezt, amely ugyan a fentebb említett átfedések miatt még így sem nevezhető forradalmi alkotásnak, de valahogy így érdemes nekiállni ezeknek a modernnek számító dolgoknak. Egyébként az album nyitánya (itt lent egyből kattintható) megmosolyogtató párhuzamba állítható a My Ticket Home Hot Soap című szerzeményének kezdésével.
Az előbbi sorrend alapján most vegyünk elő egy Northlane-féle anyagot is, ehhez tökéletes albummal jelentkezett az orosz Shokran, a Supreme Truth a keleti tájak hangulatát igyekszik vegyíteni a döngölő kiállásokkal, ráadásul nem is rosszul: már a kezdés utáni percekben hatalmába keríti az embert az atmoszféra. Az ismerősnek számító megoldások, illetve a hangulati elemek mellett gyakori vendégnek itt vannak még a technikás szerkezetek is. A lemez tizenöt tételt tudhat magáénak, ez első pillantásra talán egy picit hosszabb is a kelleténél, viszont a legtöbb szerzemény csak 2-3 perc terjedelmű, emiatt már alapjáraton kicsit nehezebb ráunni a dologra, ehhez még hozzácsapható a viszonylag gyorsan változó, mozgalmas közeg is. Ha valaki egy kicsit is fogékony a téma iránt, nyugodtan próbálkozzon a csapattal, nem fogja megbánni!
A végére álljon itt egy iskolapélda: tavaly decemberben jelent meg a német Vitja nagylemeze, az Echoes – lehet éppen a koncepció része, de mintha valóban visszhangokat hallanánk, annyi helyről sikerült összekanalazniuk a nagylemezre valót, hogy végül csak az izgalomfaktor magasan tartásához szükséges elemeket felejtették ki. Tökéletes példája annak, hogyan lehet minőségileg remek darabokból egy fájóan középszerű, könnyen megunható lemezt készíteni. A tipikusan háttérzenévé degradálódó szerzemények közül éppen egy-két kiemelkedőbb darabot lehet elővenni, ha nagyon szeretnénk, de mivel tengernyi a választék, annyira azért nem kötelező.
A fentiek alapján persze nem ritka az sem, ha valakinek egy hatalmas, egybemosódó maszlag marad meg ezekből a zenekarokból – és valamilyen szinten igazuk is van, hiszen zavarba ejtően hasonló építőkockákból dolgoznak –, egyedül egy-egy korrektül sikerült atmoszféra lehet képes beszippantani a szkeptikus hallgatókat. A progresszív metalcore címszó alatt is sikerült annyi csapatot kitenyészteni, hogy egy idő után már egymás friss anyagainak fogadtatásán rontanak a legtöbbet. Meglepő új anyagokra azonban mindig számítanunk kell, és bizonyára itt is találkozunk még ilyennel. Csak a klóndömpinget kell átvészelni.
