#Hírek
december 10.
2021. január 10.
2020 sok szempontból emberemlékezet óta a legrosszabb év volt, az erdőtüzektől a világjárványon át a gazdasági válságig és ezzel együtt az élő zene teljes lefagyásáig. Persze a zenekarok ettől még nem szűntek meg alkotni, sőt, ilyen szempontból kifejezetten jó évet tudhatunk magunk mögött, rengeteg erős kiadvánnyal. Így aztán idén is összegyűjtöttük a legjobb hazai lemezeket, amelyeket két húszas listában tálalunk. Az első részben a rövidebb cuccokkal kezdünk: 15 EP és 5 splitlemez, utóbbiak decens ábécérendben, aztán a szokásos toplista műfajokon átívelően, a punk rocktól a progon át a black metalig és vissza.
2020 ÖT LEGJOBB HAZAI SPLITJE
Az egyik kedvenc hazai punkrock/pop-punk-zenekarunk, a 2018-as EP-listánk első helyét is bezsebelő afewyearslater bár csak két számmal, de ezúttal is csont nélkül hozta a megszokott dallamos, fülbemászó, seggberúgós vonalat. Splittársuk a horvát Trophy Jump volt, akik egy kevésbé karcos énekkel teremtettek harmóniát a villámgyors anyagon. Könnyed ritmika, fúvósok, felpörgető frissesség. Nincsenek nagy megfejtések, se túlgondolt koncepció, és ez egyáltalán nem is hiányzik, talán csak egy új lemez a pestiektől, de az nagyon. (Simon)
A hazai színtér két legnyomasztóbb doom/sludge-bajnoka, a Boru és a Grrrmba egy-egy számmal járult hozzá a tavalyi év bepiszkolásához. A mocskosul sötét, fájóan súlyos, rém hosszú dalok hangulata pontosan reagál a 2020-as év kínlódásaira. Tipikusan az a cucc, ami ha megszólalna a Dürer kisteremben, az előtte elsuhanó részeg angol legénybúcsúsok arcára fagyna a mosoly. Éppen azért jó lemez, mert nem jó érzés hallgatni. (Simon)
A grindcore-veterán Jack a szerb crust/grind-bandával, a Niyazovval közösen készített splitjére meglepően sok, öt számot is készített, no de megijedni azért nem kell, a kiskunhalasiak teljes része így is alig lépi túl az öt percet. A képlet a megszokott: zaklatott lelkiállapot, csontig ható társadalomkritika, tornádó lendület. A több mint két évtizedes pályafutása alatt a Jack nem pakolt még szemetet az asztalra, ellentétben gyűlöletük tárgyával, a mindenkori rendszerrel. A művelet egyre idegőrlőbb: reggelre mindig nekünk kell a szart ellapátolni. (Simon)
Sajnos nagyon kevesen kanyarodnak vissza itthon a screamo legdicsőbb korszakához, amikor a stílus az ezredforduló környékén a legnagyobb lángon égett. Két hazai csapat, a Season of Mists és a Buffout mégis pontosan itt veszi fel az eldobott fáklyát és ránt be a maguk kaotikus és hisztérikus világába. Az előbbi kissé letisztultabb, az utóbbi pedig az igazi konyhában veszekedős vonal. Egyszerre nyers és kifinomult agresszióadagok röpülnek az arcunkba, és mi ezt pontosan így szeretjük. (Simon)
Az innovatív, egyedi és lebilincselő poszt-(black) metalos Ygfan nem akármilyen utazótársat választott magának az újabban poszt-punk-vonalba mélyedő Svoid zenekar képében. A melankolikusan sodró zenekarok meglepően jól idomulnak egymáshoz, az elvárásoktól eltérően pedig egy jóval lágyabb és légiesebb összképet mutatnak. Talán mindkét zenekar eddigi legjobb dalai jelentek most meg egy közös anyagon, mely inkább felszabadult, de egyszerre egy kicsit mégis nyomasztó. (Simon)
2020 TIZENÖT LEGJOBB HAZAI KISLEMEZE
Első ránézésre könnyű lenne elkönyvelni a nyíregyházi A Király Halott zenekart egy sokadik magyarul megszólaló modern metálbandának, de egy kicsit jobban odafigyelve hamar feltűnik, hogy itt jóval többről van szó, mint holmi megúszós riffekre énekelt közhelyekről. Mert bár az Árván maradt gondolat dalai nagyrészt tényleg az AWS és az újkori BMTH bevett fogásaira épülnek, de mindig pont jókor dobják fel ezeket valami szolid elektronikus, netán new wave-ves hatással, vagy épp egy váratlan, akár progosnak is nevezhető dalszerkezeti csavarral. Ráadásul az egész anyagot egy olyan emelkedett, jelentőségteljes hangvétel járja át, de még az akusztikus bónuszdalt is, amivel nem nagyon lehet vitatkozni. Ha csak egyetlen popos metállemezt hallgatsz meg tavalyról, legyen ez az! (Völgyesi)
A punk/metalos On Graves második anyaga, a Grime az elődjéhez képest egy fokkal töményebb, feszesebb és karcosabb lett. A hazai bandákhoz képest ritkán hallott dobosteljesítmény olyannyira elviszi a hátán a produkciót, hogy bőven elégnek érzem a stílusban csak elvétve látható duó felállást. Ezt a fajta frissességet és összetettebb, kreatívabb dalírást vártam a srácoktól már az elejétől kezdve, és most, a második nekifutásra végre igazán beérett a dolog. Egy kicsivel több éneket még mindig el tudnék viselni, de az irány mindenképpen rendben van. (Simon)
Bár első pillantásra a borító alapján háborús power metalnak tűnhet a Graveolution bemutatkozó EP-je, de ebből csak a tematika igaz, stílusilag viszont ehelyett kegyetlenül vágtázó d-beatbe oltott crossover thrash/death-elegyet kapunk, a műfaj(ok) legnagyobbjai előtt tisztelegve. Az énekes hölgy, Bogi nyers, odamondós vokálja már csak a hab a tortán, pont mint a lemez végét jelző Sacrilege-feldolgozás. A budapesti csapat bivalyerősen debütált, nem mellesleg kiadót is keresnek és elképzelni sem tudnék jobb referenciát ennél az öt számnál. Szorítsunk nekik! (Radó)
A mostanában reneszánszát élő black metal vonal itthon is a legszebb arcát mutatja. A tucatnyi anyag között talán az egyik legerősebb a Hajnalpír új kislemeze, az MMXX lett, mely a stílus legszebb hagyományaihoz nyúl vissza: csupasz, nyers, szuggesztív. Ez már a banda második anyaga, és nagyon úgy néz ki, hogy az Estvén kívül van még olyan old school-hangzású új banda, akinek minden megjelenését tűkön ülve lehet várni. Nagybetűs hangulat, nemzetközi szint, hazai ízek, nyugtalanító félhomály. (Az anyag fizikailag a Haváriával közös splitként jelent meg, de mivel eredetileg a két kislemez külön-külön látott napvilágot, így mi is külön számoltuk őket.) (Simon)
A punkos black metalt játszó, kéttagú Havária már több alkalommal is bizonyította, hogy értik a dolgukat, ha ez amúgy a jelenlegi és előző zenekaraikból (Rákosi, Igor, Something Against You, Red Line Offside) nem lett volna egyértelműen kikövetkeztethető. Első EP-jükön sem változtattak a jól bevált recepten: sötét, nyers, nyomasztó, gyötrő, meg egyéb nem Szabó Péter-kompatibilis szövegek kúsznak rá a gyors és kíméletlen dob/gitár taktusokra. Simi (No Silence Studios) ismét remek munkát végzett a háttérmunkálatokkal, az alig 7 perces anyag jön, lát és a mélybe taszít, a cover artjával együtt. (Radó)
A Touch és a Gear mellett a Contra az utóbbi évek legjobb hazai „vegytiszta” harcore-bandája. Kimondottan hiánypótló az a zilált frissesség és a feszes hangulat, mely egyben tartja a bandát. Ez nem a középsulis öltözős izzadságszag, ez a csatamezők tesztoszteronja. Minden anyagukkal egy-egy lépcsőfokkal feljebb mennek, a 2020 legelején kiadott Collective Unconscious pedig olyan erőszakos lett, hogy vigyázzba állva hallgatjuk végig. Ennél már csak a borítón látható buzogány a fenyegetőbb. (Simon)
Pont annyira voltunk szomorúak a Kozmosz feloszlásakor, mint amennyire örültünk a Bajnoq 2018-as megalakulásának. A részben azonos tagság miatt borítékolható volt, hogy a lendület és az egésznek a lelkét adó, fájóan átélhető dalszövegek hasonlóak lesznek, és ez nem is változott, ellenben a dalszerkezetekkel, melyek talán egy kicsivel változatosabbak, de mindenképpen dinamikusabbak és frissebbek lettek, a középtempótól egészen a másfél perces dührohamokig. Célkeresztben a magánélet, a társadalom és legfőképpen természetesen a politika. A punkrock-zenekar Senki/semmit című kislemeze azt csinálja, ami a stílus funkciója: a füledbe mászik, és együtt üvölt veled. „Hogyan alszanak ennyire jól?” (Simon)
Van, hogy ígéretesen indul egy történet, majd egy drámai csavar következtében azt hinnénk, hogy minden odavész, de a végén így is happy endet tudunk kiáltani. Ilyen lehet a szegedi Jigokü sztorija is. Hiába az első EP megjelenése előtti énekesváltás, a fiúk így is összepakolták az elképzeléseik szerint ezt a négy számot, amit aztán Tóth Gábor (Ghostship Recordings) öntött formába. Na de még milyen formába: profi agymenés, pillanatra sem lassító hardcore-os metal, erős industrial elemekkel, a nagy öregek közül a Fear Factoryre, az ifjú titánoknál meg a Vein.fm-re jellemző gépies lüktetéssel. A srácok többször nyilatkozták, hogy nekik ez egyfajta terápia, a felgyülemlett frusztrációk kiélése, a düh és a gyűlölet levezetése. Ennek apropóján bízzunk benne, hogy a banda még nagyon sokáig haragos lesz mindenre és mindenkire. (Radó)
Nem tudjuk elégszer hangsúlyozni, hogy Kátai Tamás munkássága mennyire fontos a hazai zenére nézve: mint ahogy a kritikában is már említettem, a folkzenét a metallal ötvöző avitt, izzadságszagú és igénytelen hazai kísérletek helyett a Thy Catafalque ízléses, egyedi és nemzetközi szintű műveket pakol le az asztalra immár évtizedes viszonylatban. Nem hiába van ott Tamás, ahol. A 2004-es Tűnő idő tárlat dalait újragondoló Zápor EP pedig a banda legszebb múltját olyannyira rakta új megvilágításba, hogy az túlment minden elképzelésen. (Simon)
Szerencsére a budapesti Gear tipikus lendületét nem nyírta ki az első karantén, így szépen össze is rakták az év legjobb hardcore-EP-jét. A Man’s Search for Meaninggel nem csak, hogy teljesen kiforrta magát a zenekar stílusa, de meglepően nagyot sikerült fejlődniük – pedig aztán a debüt cuccuk sem volt pite. Külön rápillantást érdemelnek a változatos és tartalmas dalszövegek – lassacskán már lehet is tanulgatni a záró Substance of Soul erős refrénjét és csordáját a majdani Gear-koncertekre. (Hegedűs)
A Fish! sosem volt a zenei tornamutatványok és a nagy költői képek zenekara, de az éppen egy éve megjelent Nem jó, de nem is tragikus EP-vel olyannyira velősre és punkra vették a figurát, hogy abból évek óta a legpengébb cuccuk kerekedett ki. Cselezgetés helyett azonnal kapura lövő dalok, sodró tempók, ragadós refrének, egészséges adag szarkazmus, alkoholos filccel a belvárosi kocsmák mosdóinak falaira kívánkozó strófák. Muszáj még egyszer elmondani: ez itt már nem csak majdnem, hanem totál Kalifornia. (Völgyesi)
Az elmúlt években posztrock/posztmetal-nagyhatalom lettünk, ehhez kétség sem férhet. Évről-évre szállítjuk a jobbnál-jobb lemezeket, ehhez pedig most a budapesti Black Particles is hozzájárult egy monumentális bemutatkozással. Az erősen blackgaze-be kanyarodó félórás utazás téren és időn keresztül néhol merengős, néhol pedig olyan szapora, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét, amihez olyan dobjáték párosul, amit nem mostanában hallhattunk a műfajban. A lemez koncepciója a hullámfüggvény-összeomlás elméletén alapszik, miszerint minden pillanatban végtelen számú lehetséges jövő áll előttünk, melyek közül tudatos vagy nem tudatos döntéseink révén, egyet leszámítva, mindet elpusztítjuk. Döntsünk úgy, hogy ez a zenekar a továbbiakban is hasonló szerzeményekkel kényeztethessen minket. (Radó)
Habár 2020 az élő zenének a lehető legnagyobb szájbarúgást osztotta ki, ugyanakkor rengeteg tehetséges előadó élhette ki kreatív energiáit a kényszerű izoláció közepette. Így tett Nagy Miki, a Boru gitárosa is, aki leporolta a Tomusz koporsóját és egymaga újjáélesztette a négy éve eltemetett projektet. Előszedett a fiók mélyéről négy, korábban megírt, ám soha fel nem használt tételt, és házi stúdiójában minden hangszert feljátszott, felénekelt, kevert, maszterelt. A blackes crusthoz még megannyi műfajt keverő Culter EP rideg, már-már fojtó atmoszférája egy pillanatra se hagyja lankadni a figyelmet, méltó utódja lett a 2016-os Télnek. Reméljük, nem csak egy egyszeri visszatérésről beszélhetünk, hanem hallunk még a Tomuszról ebben a formában. (Radó)
2019 hazai punkrock-zenei híre volt, hogy visszatért a The Idoru, méghozzá a klasszikus felállással. Anno a két reunion-koncert a rajongókat és a tagokat is meggyőzte, hogy az itthoni színtérnek bizony szüksége van rájuk. Be is ígértek egy kislemezt, ami gyorsan meg is jelent. A srácok minden bizonnyal ráéreztek a közös dalszerzés elfeledett és hiányzó ízére, ugyanis az Old Songs kellemesen erős visszatérés: mindhárom dalt fogós témák és kiemelkedően jó refrének jellemzik. Végre ismét úgy halljuk Bödecs Andris karizmatikus hangját, ahogy szeretnénk, valamint Szalkai Tibit is méltán lehet újra húrbárónak nevezni. Köszönjük, hogy megint vagytok! Idén jön a nagylemez, ugye?! (Kiss)
Az Orient Fall sosem volt a leggyorsabban dolgozó zenekar, de amikor letesznek valamit az asztalra, az jellemzően elég nagyot szól. Elég csak visszagondolni a Fractals albumra, amivel 2015-ben lazán bezsebelték az évlemeze-díjunkat, vagy a The Devil’s Trade-del közös Weaving Spiders szinglire, ami azóta is az elmúlt évek egyik legjobban sikerült hazai kollabja. Utóbbi már a 2020 első napján megjelent Contrast Is What Keeps Us Together EP előfutára volt, amely anyaggal a budapesti djent/prog/metalcore-banda megint állva hagyta a teljes mezőnyt. A tőlük megszokott bombasztikus témákat a házilag készült hangzás még vastagabbá teszi, miközben az atmoszféra minden eddiginél sötétebb és vészjóslóbb. Ráadásul a záródal egy újabb meglepő közreműködést is hoz: a Turbo-frontember Tanka Balázs hangját joggal hihetnénk közegidegennek egy ilyen futurisztikus metaldalban, mégis simán új szintre emeli az összhatást. Szép munka, srácok, és nagyon élnénk, ha a folytatásra nem kellene megint évekig epekedve várni! (Völgyesi)
Még egyszer gratulálunk minden említett zenekarnak és előadónak, rövid időn belül jövünk a nagylemezekkel is!
