2021. január 22.
2020 sok szempontból emberemlékezet óta a legrosszabb év volt, az erdőtüzektől a világjárványon át a gazdasági válságig és ezzel együtt az élő zene teljes lefagyásáig. Persze a zenekarok ettől még nem szűntek meg alkotni, sőt, ilyen szempontból kifejezetten jó évet tudhatunk magunk mögött, rengeteg erős kiadvánnyal. Így aztán idén is összegyűjtöttük a legjobb hazai lemezeket, amelyeket két húszas listában tálalunk. Az első részben az EP-kkel és splitekkel kezdtünk, most pedig jön a 20 legkiválóbb gitározós nagylemez rangsora, plusz egy különdíjas anyag, ami kicsit kakukktojás, de nem hagyhattuk szó nélkül.
Flanelingeket felül begombolni, bandanákat fel, sapka hátrafordít – a thrashcore nagyágyúi visszatértek! Na de nem is akárhogy: a legújabb Crippled Fox-lemez huszonhárom száma huszonhárom percen keresztül képtelen lassítani, olyan, mintha egy piranhákkal teli botmixerben vergődnél egy teljes Jóbarátok-epizód hosszáig. Ezzel pedig semmi gond nincs, Magyarország egyik leggyorsabb és legszórakoztatóbb zenekarától nem is várunk mást. A profi thrash / hardcore / crossover elegyből árad az energia és a hallgató szinte már epekedik egy öblös fogszabályzó pitért, míg a pár másodperces popkulturális bejátszások és a zárótétel, a P.M.A. (Power Metal Attitude) arról is tanúskodnak, hogy a srácok semmit nem vesztettek a humorérzékükből. (Radó)
Áron Andris három év után jelentkezett újabb szólólemezzel, és megint megmutatta, hogy egy szál akusztikus gitárral is ugyanolyan erős dalokat ír, mint bármelyik zenekarával. Ami a stílusokat és hangulatokat illeti, a Book of Changes talán az eddigi legszerteágazóbb albuma, a dalok közti kontrasztok néha akár csapongásnak is tűnhetnek, de mivel az egész anyag a belső változásokról szól, így akár ennek a vetületeként is felfoghatók az ilyen fordulatok. És habár sokszor nehéz értelmezni a dalszövegeket, az még így is pusztán az előadásmódból világossá válik, hogy itt komoly mélysége és tartalma van a befelé fordulós daloknak éppúgy, mint a gúnyosabb daraboknak, vagy éppen a Blahalouisiana Schoblocher Barbijával közös szerelmes duettnek. (Völgyesi)
Habár a Mad Robots elhagyta a neve elejéről a “Room of the” frázist, de a lényegen ez mit sem változtat: továbbra is ugyanazt a jellegzetes okosmetált játsszák a Pareidolia lemezen is, amit eddig. Rá lehet aggatni bizonyos címkéket (prog, groove, pszichedelikus), fel lehet emlegetni bizonyos zenekarokat (Tool, Deftones, Mudvayne), de ezek közel sem fedik le mindazt, ami ebben a tíz dalban halható. Egy sajátos világ ez, ahol harapós riffek találkoznak keleties dallamokkal, páratlan ütemmutatók mindenféle gépi aláfestő zajokkal, és az egészet átjárja egy olyan flow, aminek a hátán Mári Péter énekes elegánsan figurázgatva szörföl. Tipikusan olyan zene ez, amit méltatlanul kevesen ismernek, de azok jellemzően rajongják. (Völgyesi)
Igaz, hogy a svéd láncfűrészhangzás leginkább a ’90-es évek elején virágzott, de mind a mai napig rengeteg death metal-zenekar hódol ennek az ellenállhatatlan atmoszférának, ami ennek ellenére Magyarországon valahogy mégsem tudta megvetni a lábát, és csak nagy ritkán találkozhatunk ilyen bandákkal. Pont ilyen zenekar a Deprived of Salvation, akik egészen élvezhető módon hozzák közös nevezőre a masszív, agresszív hangszínt és a dallamos riffeket, utóbbiakat szépen, finoman adagolva, mégis hangsúlyosan kezelve. Kifejezetten üdítő, ahogy a Destination: Decay ezt a fájóan tátongó űrt próbálja befoltozni. Bőven szükség van a csapatra, mert hiánypótló és egyben nemzetközi színvonal, amit csinálnak. (Simon)
Nehéz eldönteni, hogy a Hellfreaks negyedik nagylemeze, a God on the Run metalos élű punk rock-e, vagy inkább punkosan pezsgő modern metal, de voltaképp mindegy is. A lényeg, hogy ez itt a budapesti banda eddigi legtüzesebb, legdinamikusabb anyaga, ami alighanem nagyban köszönhető az új felállásnak is. A dögös női ének Radnóti Zsuzsa avagy Shakey Sue részéről maradt a régi, mellette meg olyan hétpróbás aduászok dörrentik meg a témákat, mint Takács “Jozzy” József (gitár) és Budai Béla (dob). Az eredmény? Tíz darab háromperces dal, semmi lazsálás, csupa vagányság, széles vigyor. (Völgyesi)
A győri Devoid debütáló EP-je sem volt egy barátságos anyag, de szerencsére volt még hova pörgetni, rugdosni, lökdösni a hangulatot. Nagy részben a tagcseréknek köszönhetően még tempósabbak lettek azok a zsíros groove-ok, a szaftos beatek, és előjöttek a jóval kreatívabb dalszerkezetek, mindez egy kellően testes és masszív hangzással összegyúrva. A thrashes irány úgy kapott nagyobb hangsúlyt, hogy mellette a hardcore-os dinamika sem vesztett jelentőségéből. Ezen az anyagon épp úgy nincs fék, mint azon a bizonyos vonaton, de nem is baj, hagyni kell átmenni, majd ráérünk utána takarítani. A Fake Gleam egy igazi el-nem-férős, pofozkodós anyag, mely egyben a tavalyi év legjobb hazai metalos hardcore-lemeze lett. (Simon)
Három a magyar igazság, tartja a mondás, és hát nem az Ørdøg harmadik lemeze lesz az, ami erre rácáfol. Az Ø3 nem feltétlenül a Superbutt-utódzenekar eddigi legjobb lemeze, de az biztos, hogy a legkiforrottabb, meg emellé a legmetálosabb is. Az élet alássan című opusz például simán elférne bármelyik újabb Mastodon-lemezen, de a többi dalban is elég sok szúrós tekintetű riff figyel a nagyívű, szinte teátrális refrének között, miközben Vörös András röhögve táncol azon a vékony pengeélen, ahol a dalszövegek szépirodalmi igényességgel vannak megírva, de mégsem esnek át modorosba. A szó legszebb értelmében vett hungarikum, ami ebben a tíz fekete dalban elhangzik. Az meg már csak a hab a tortán, hogy az Ø3 az utóbbi idők egyik legfullosabb hangzású hazai albuma, hála Vári Gábor félelmetesen profi potméter-tologatásának a Miracle Soundban. (Völgyesi)
Egy rendkívül erős debütálás (A végén majd mindeki egyedül marad…) és egy kissé csalódást keltő folytatás (Sérültek) után a nemecsek végre eljutott az első nagylemezéig. Az egri srácokból ezúttal újra előtört az előző EP-ről hiányzó indulat, igaz csak csupa kisbetűvel. Ugyanis az album első felén érezhető dühös dinamikát és erőt megtörik a lassabb tételek, valamint a “pihenők”, de szerencsére a végére visszatér a lendület. A szövegek továbbra is nyersen elénk tárják a zenekar véleményét az egyre rosszabbodó helyzetről, Nagy Viktor (Téveszme) és Szabó Péter (Hanoi) közreműködései pedig szépen színesítik az adott dalokat. (Kiss)
A magyar d-beat/crust él, és élni is fog! Legalábbis amíg a Mass//Reaction aktív. Kevés olyan hazai banda van/volt (RIP Human Error), amelyik ennyire arcbavágóan hozza, amit leginkább elvárunk ebben a stílusban. A zenekar rögtön a debütáló lemezével egy olyan helyre ért fel, amit sok banda hosszú évek izzadós munkájával is csak megközelíteni tud. Vészjósló, drasztikus és higanysűrűségű szörnyeteg, amely annyira gonosz és közeli, hogy a nyakunkon érezzük a lihegését. Ha albumokkal kellene jellemezni 2020-at, akkor a From Nowhere We Came and That’s Where We Go biztos köztük lenne. (Simon)
Elmúltak azok az idők, amikor az Omega Diatribe-ra különösebb túlzás nélkül rá lehetett húzni, hogy ők a magyar Meshuggah. Már az előző Trinity lemeznél is érezhető volt egyfajta letisztulás, a Metanoia megjelenésével pedig meg is érkeztünk oda, hogy az “extrém groove metal” műfaji meghatározásból már inkább a groove dominál, mint az extrém. Persze így is bővelkedik az album matekos betonozásban, de mégis egyenesebb, áramvonalasabb az összkép, plusz néhol az eddigieknél sokkal dallamosabb is. Összességében elmondható, hogy ez már megint Hájer Gergőék eddigi legprofibb anyaga, amit nem mellesleg Európa egyik legmenőbb metalproducere, Jens Bogren maszterelt. (Völgyesi)
Bőven vannak itthon igényes, folk-alapú, gitárközpontú zenekarok, csak fájóan kevés figyelmet kapnak, pedig mindenképpen megérdemlik. A Middlemist Red-es Nóvé Soma vezette Mordái úgy modernizálja és ülteti fiatalos környezetbe a népdalos koncepciót, hogy rögtön elfelejtjük az énekórák unalmas, feszengő és ódon hangulatát. A látszólag ambivalens módon széteső és újjáéledő dinamika úgy teszi mégis koherenssé az anyagot, hogy a történések egymásból következnek: egyik pillanatban még a szeretőnket siratjuk, a másikban meg már egy fesztelen free jazz-koncerten tombolunk. Kellően sötét, mégis sokszínű, büszkén nyúl a magyar gyökerekhez. Külön öröm, hogy idén a Mordái képviselte Magyarországot Európa legnevesebb showcase fesztiválján, a Eurosonicon. (Simon)
Kevés hazai lemez gerjesztett maga körül akkora hype-ot 2020-ban, mint az Apey & the Pea-ből lett Lazarvs self-titled albuma. Az októberben megjelent anyag a névváltás ellenére pont annyira a 2017-es Hex logikus folytatása, amennyire új fejezet is. Magyarán: a tüskés kalapálások még tüskésebbek lettek, a sötét lélekboncolások még sötétebbek, a védjegyszerű flegma sztóner témák meg… na, azok itt már nem nagyon vannak. Nem véletlen lengette be a banda előre, hogy ez egy minden eddiginél szélsőségesebb, nehezebben emészthető anyag lesz. Hogy az arányok ilyetén tologatása kinek mennyire fekszik, az szubjektív (nekem azért hiányzik még egy-két olyan instant bólogatós „sláger”, mint a Valhalla), az viszont biztos, hogy ennek a megátalkodott, hátborzongató atmoszférának ebben az országban továbbra a Lazarvs az igazi nagymestere. (Völgyesi)
Makó Dávid és a The Devil’s Trade neve mára egyenértékűvé vált a „minőségi” jelzővel. Az egyik legnevesebb metalkiadóhoz, a Season of Misthez szerződött énekes/dalszerző tavaly a neves hollandiai Roadburn fesztiválon is fellépett volna, ha a világjárvány nem törli el a fesztiválszezont. Na persze nem az ebből adódó csalódottság és keserűség fémjelzi harmadik nagylemezét, hanem úgy en bloc a társadalom állásából. Szívbemarkoló, gyötrő és keserédes dark folk tételek marcangolnak belülről, miközben próbálják rávezetni a hallgatót: találd meg a békét önmagadban, ha a világból már kiveszett. Nem egyszerű hallgatnivaló, de nem is ezért szeretjük Dávid munkásságát. A mai tanulság tehát, gyerekek, az ő szavait idézve: “Happy music is shit.” (Radó)
A Kies ezúttal sem hazudtolta meg önmagát: a kecskeméti punkrock-kvartett hű maradt a harmadik album címéhez és ledobott egy 9 tételes bombát, amit a kilátástalanság, az önmarcangolás és a jövőt övező kérdőjelek kovácsoltak. Na persze nem kell keserves előadásmódra asszociálni, a bő félórás anyagból csak úgy árad az energia és a pozitív prezentáció. A Dalt is megjárt banda profin adagolja a rádióbarát slágereket a marconább, odaköpősebb darabokkal, így mire a hallgató a végére ér, még vagy ugyanennyit be tudna habzsolni belőle. Arra még várni kell, viszont a fiúknál eddig sem ment a minőség rovására a mennyiség, és az a fajta kreatív töltet, ami körüllengi őket, arra enged következtetni, hogy még beláthatatlanul távol állnak a kieséstől. (Radó)
Jóllehet instrumentális szobaprojektekből itthon sincs hiány, de olyasféle technikás, virtuóz, mégis lélegző és elegáns játékot, ami külföldön például a Polyphia, Plini vagy az Intervals lemezeit jellemzi, itthon a Barkóczi Bence vezette Meristem előtt nem nagyon hallottunk. Nagyívű kompozíciók, ragadós témák, lebilincselő atmoszféra, a negyedik track szaxofonbetétje meg külön zseniális húzás. Ráadásul az eleinte szólóban zenélő Bence az első nagylemezre rendes szupergruppot gyűjtött maga köré: a Dark Phase basszustémáit Schiszler Soma (AWS), a dobokat meg Markó Ádám (Special Providence, Useme) játszotta fel, a koncertfelálláshoz pedig Varga Gergő gitáros (ex-AWS, ex-The Idoru) és Kocsis Máté dobos (ex-The Idoru, Ghostchant) is csatlakozni fog. Csak tartanánk már ott… (Völgyesi)
A rockosabb Csak egyszer éltünk EP után a Hanoi visszakanyarodott a tőlük eddig megszokott keményebb vonalhoz és a Vizek és hegyek képében lerakta az asztalra 2020 legjobb hazai hardcore punk-anyagát, úgy, hogy az említett kislemezen behozott dallamosság is megmaradt. A szövegek továbbra fontos és sajnos egyre aktuálisabb témákat boncolgatnak, párhuzamosan kritizálva a rendszert és az egyházat egyaránt. Több dalban is megjelennek költői elemek, valamint szójátékok, Knoll Gabi vendégszereplése pedig üde színfoltja a lemeznek. Bízok benne, hogy egyre többen tudják, mi a dolga a generációnknak! (Kiss)
Bödecs Andris bármihez nyúl, az minden kétséget kizáróan jól fog elsülni (lásd: Poison Alley, New Dead Project és a visszatért The Idoru). Így van ez a This Calling esetében is, amihez persze jócskán hozzájárult a punk rock-projekt másik két tagja, Fellegi Ádám (Bridge to Solace, Newborn) és Herczeg László (Penalty Kick, Sedative Bang) is. A Methods of Protest pedig vitathatlanul 2020 legjobb magyar punklemeze, pörgős, dühös, kiabálós (ami kifejezetten jól áll Andrisnak), de a slágeres refrének sem hiányoznak. Ha vége ennek a helyzetnek, bízunk benne, hogy a srácok színpadra viszik ezt a formációt! (Kiss)
A Wasted Struggle régen bebetonozta a helyét a legjobb itthoni hardcore/metal bandák között, és az új lemeznél sem az volt a kérdés, hogy az Agenda of Fear jó lesz-e. Inkább az, hogy mivel egy énekesváltás után most már Alakszai Laci okádja a képünkbe a sötét, kemény és mély szövegeket, az ő előadásmódja elég erőteljes lesz-e a régi után. Na, hát Laci nem csak, hogy simán tarolt, de az egész zenekar tartotta a tétet, emelte, és vitt is mindent. Még sosem szólt ennyire jól a zenéjük, a dalok iszonyatos lendülete az album elejétől a végéig kitart, a témák baromira kreatívak és fogósak, az egész simán megállja a nemzetközi palettán is a helyét. Főleg az olyan baszó dalok, mint a Battles – emlékszem, ennél az államat keresgéltem, amikor először hallottam élőben – vagy a Neglected, ami valami pokoli súly húzó örvényével vezeti fel a lemez lezárását. Egyetlen szomorúságom, hogy nem megy 20 perc fölé a lemezhossz, pedig szívem szerint dupla ennyi ideig hallgatnám. (Hegedűs)
Valószínűleg senki nem száll vitába itthon azzal, hogy ha poszt-rock, akkor a Képzelt Város a műfaj legjobbja. A némi átalakuláson átesett csapat ezúttal az első angol nyelvű lemezével rukkolt elő, az eddigieknél is kifinomultabb és komplexebb Samizdat pedig egészen a dobogónkig repítette őket. Bár ezúttal az ének kisebb szerepet kap a dalokban és inkább az instrumentális építkezések kerültek a középpontba, a Képzelt Város zenéje semmit sem vesztett intellektualitásából, sőt. Az albumról több egyedi, gyakran hosszú snittekkel dolgozó klip is megjelent, Izland-csodálóknak pedig kifejezetten ajánlott a Dissenter hangjaira készült darab, ami az egyik, ha nem a legszebb tavalyi hazai videó. Akinek pedig a Képzelt Város koncertjein felépített atmoszférája hiányzik már, azon talán segíthet kicsit az a nemrég megjelent szűk félórás élő felvétel, amiben az album több dala is elhangzik. (Hegedűs)
Szokták mondani hogy az életben két dolog biztos: a halál és az adózás. Ezt még ki lehet egészíteni annyival, hogy ha Kátai Tamás szabadjára engedi kreativitását, abból év végi toplistás anyag lesz. Ez pedig ezúttal sincs másképp: itt a Nuskullnál nem csak a novemberben kiadott, régebbi számokat újragondoló Zápor EP végzett az élbolyban, hanem a 2020 elején megjelent Naiv album is. Hiába Kátai ötödik lemeze ez négy év alatt, a mennyiség egy cseppet sem megy a minőség rovására. A lemez zökkenőmentesen szövi össze a magyar népzene elemeit a metallal, míg olyan stílusok határmezsgyéin egyensúlyozik, mint a jazz, az electronica vagy a pop, ezáltal egy olyan tökéletes kompozíciót alkot, ami minden hallgatásra új és új részletekkel ajándékozza meg a hallgatót. Ebben a profi vendégelőadók is segítségünkre vannak, akik hangjukkal és játékukkal segítik eme horizonttágítást. Ha az elmúlt két évtizedet egy barlangban töltötted, még most sem késő a Naivval elmélyedni a mester munkásságában. (Radó)
És végül a különdíjas lemezünk, a sötét ló, a Nuskull 2020-as évének japán bónusztrekkje, ami csak első blikkre tűnik nem idevalónak, viszont ugyanannyira megkerülhetetlen, amennyire zseniális is:
Ne aggódj, nem kattintottál félre, ez tényleg Krúbi a Nuskull év végi összesítőjében. Most persze többekekben megfogalmazódhat a “miért?” kérdés, amire a válasz igen egyszerű: mert Krúbi gecire tré metal. Nem csak azért, mert mielőtt az ország egyik legfelkapottabb rappere lett volna, Pregnant Whale Pain nevű zenekarával príma kísérletezős prog metalt tolt. Nem csak azért, mert főbb inspirációi közt többek közt olyan együttesek szerepelnek, mint a Between the Buried and Me, az Alice in Chains, a Meshuggah vagy épp a The Dillinger Escape Plan (utóbbitól sample is került az egyik régebbi dalába). Nem is csak azért, mert a lemez egy pontján az atmoszféra és a vokáltéma is kísértetiesen Ghostemane-t idézi, aki jelenleg a trap metal koronázatlan királya. Hanem leginkább azért, mert neki sikerült az, ami sok rock/metal zenekarnak a munkássága során soha: összerakni egy olyan diverz és sokoldalú konceptlemezt, amit bárki magáénak tud érezni műfajtól és hangulattól függetlenül. Az Ösztönlény egy keretes szerkezetbe foglalt lelki hullámvasút, ami kiváló bizonyítéka annak, hogy Krúbi felnőtt, kinőtte a trasht és már “nem csak a dalokban sír.” Mi imádjuk a banános srác ezen oldalát (is) és amíg várjuk a következő nagy dobását, meg is ajánljuk neki az idei különdíjunkat. (Radó)
