Besztof 2018: A legjobb hazai kislemezek a NuSkull szerint

Nem is lenne a NuSkull a NuSkull, ha nem megint csak február elejére jutottunk volna el odáig, hogy összeszedjük az előző év legjobb lemezeit (szóval bocs, Lángoló, de mégsem ti lettetek ezzel a világon az utolsók). A szinte átláthatatlan mennyiségű külföldi termés helyett idén is inkább a hazai színtérre koncentráltunk, és két külön listába állítottuk a kedvenc 2018-as EP-inket és nagylemezeinket. Ezek közül jönnek most először a kislemezek. Előkerül közöttük mindenféle stílus az extrém metaltól a punk és a hardcore különböző vállfajain át a poszt-rockig, meg persze most is van pár olyan csapat, akik direkt ügyelnek arra, hogy véletlenül se férjenek bele semmilyen skatulyába. Alább a 15 helyezettünk, és persze gratula mindenkinek!

15. Nadir – Honour the Cavalry

A hazai death/doom koronázatlan helytartói immáron negyed évszázada szállítják nyomasztó riffjeiket és borúlátó atmoszférájukat egyenletesen magas szinten. A tavalyi jubileumukat megünnepelve egy szülinapi kislemezzel leptek meg minket, mely ismét eltalálta a death és a doom közti ihletett egyensúlyt; egyszerre döngöl és közben szenvtelen arccal hordja rád a földet. (Simon)

14. The Heartless Aisha – Where Shadows Grow

Hazánk egyetlen emocore-üdvöskéje tavalyi kislemezének megjelenésével együtt sajnos feloszlását is bejelentette. A búcsúzó Where Shadows Grow EP igazán slágeresre és változatosra sikeredett: a fő nyomvonal mellett megjelenik a poszt- és a (néhol elszállós) dallamos hardcore is, valamint egy ballada is helyet kapott rajta. A fogós, gyorsan fülbemászó refrének hosszú időre képesek bennragadni az ember agyában. A The Heartless Aisha pályafutásának végeztével ez a műfaj továbbra is hiánycikk marad itthon. Nagy kár értük!(Kiss)

13. Polytrip – Polytrip

Merj meglepődni! – szól a Polytrip szlogenje, és hát a budapesti srácok debütáló kislemezén bőven van is min meglepődni. A 2017-ben alakult trió abban éli ki magát, hogy nagyrészt a ’90-es években virágkorukat élt műfajokat vegyít egymással, a grunge-tól a funk rockon át a progresszív metalig, egy kis modern csavarral. Lugosi Dániel énekes például le se tagadhatná, mekkora hatással van rá Kurt Cobain, zeneileg meg talán a korai Faith No More világát lehetne felhozni viszonyítási alapnak, de ugyanígy simán beugorhat egyes témákról – az időben ide-oda kapkodva – az Alice in Chains, a Queen vagy épp a The Fall of Troy neve is. Több mint biztató bemutatkozás. (Völgyesi)

12. Bajnoq – Magyar idők

Az  egykori kiemelkedő punkrock-bandák (Kozmosz, Reflected, the pfl) tagjait felvonultató Bajnoq szókimondó, színvonalas és sokszínű EP-t rakott össze, melynek témái között szerepel az emberség, a politika és a szerelem is. A frappáns, nyelvtanilag is helyes (!) megfogalmazások és szójátékok kiemelik őket a hasonló zenekarok közül. Ha már valaki a saját anyanyelvén ír dalszöveget, illik jól tennie azt, ilyen tekintetben pedig a Bajnoq számos hazai zenekarnak követendő példa lehet. (Kiss)

11. The Ocean Front – Dead End Kids


Az utóbbi időben szépen ível felfelé a hazai poppunk- és skatepunk-szcéna, ezt tükrözi több zenekar mellett a The Ocean Front új kislemeze is. A Dead End Kids végig pörög, egy percre sem válik unalmassá, még a nyitódal akusztikus verziójában is megmaradt a dinamika, bár a hatásszünetet kicsit elnyújtották. Egyszerű, de lendületes produktumot tettek le az asztalra a fővárosi srácok, csak így tovább! (Kiss)

10. Gear – Gear

A tavalyi év egyik legüdítőbb történése volt a hazai hardcore-szcénában a budapesti Gear felbukkanása. A zenekar soraiban akadnak rutinosabb tagok is a Bridge to Solace-ből és a Neszéből, mindkét név már önmagában is magas minőséget sejtet. A self-titled EP annyira nyers, amennyire csak lehet, de pont emiatt húz be nagyon! Az energikus dalok erősen visszanyúlnak a régi stílusiskolába, egy, már ismerősen hangzó énekkel megspékelve, hiszen Marton Tamás gyakori vendégénekes a Touch-koncerteken. Itt elsőre mégis szokatlannak hat az éneke, mert nagyon érződik, hogy mennyire torokból nyomja ki a sorokat. Ha ezen még csiszolnak kicsit, még több hallgatót meggyőzhetnek a srácok. (Hegedűs)

9. Gyilkos – II

A budapesti zenekar második anyaga a sludge és a stoner stílusok mocskában hempereg (szerencsére az előbbi dominál), harap, ráncigál; rendesen birkózni kell vele. Kellően nyers és egyszerre letisztult, kíméletlenül agresszív és fenyegető hangulatú. Mindezeket a jegyeket egy bitang hangzás radikalizálja tovább és teszi kiemelkedővé a tavalyi évből. Sötét lidércek a fényben, kriptaszag az éjben, a gyilkos még mindig szabadlábon. Reméljük, egy darabig még garázdálkodik. (Simon)

8. Devoid – Devoid

Na kérem, erről van szó! Annyira kellett már egy ilyen minőségi metalos hardcore-zenekar itthonra, mint egy falat kenyér. A győri banda néhány tagja a Pass On Hope-ból és a Cold Realityből már ismerős lehet. A debütáló self-titled EP-jük sötétebb, mint a Jesus Piece, dühösebb, mint a Year of the Knife, gyorsabb, mint a Trail of Lies, de nagyjából ezen zenekarok kedvelőinek ajánlott elsősorban a Devoid. Az eddig is tiszta sor volt, hogy amihez Tóth Gábor (Ghostship Recordings) hozzányúl, az elég jól fog szólni, ez a lemez pedig újból ékes példája ennek. Nekem az is tetszik, hogy az ének kicsit beleolvad az instrumentálba, de ez élőben jó eséllyel nagyobb hangsúlyt fog kívánni, nehogy elvesszen a gitárok mellett. (Hegedűs)

7. Nauru – Arm the Starving

Ezt nevezzük szűkszavúságnak (…szűkhangúságnak?): a veszprémi Nauru második EP-jén csak egyetlenegy dal nyúlik egy perc fölé, így viszont azokban a fél-egy percekben koncentrálódik mindazon súly és lendület, ami ebben a powerviolence/grindcore-zenekarban jelen van. Már csak az okoz szívfájdalmat, hogy egy csomó király, böszme témának körülbelül 10 másodperc alatt vége is szakad, nem forr ki eléggé. Ezt leszámítva nagyon jó anyag lett az Arm the Starving, és azt is meg mernénk kockáztatni, hogy a zenekar tagjai csípik a Nailst – ez pozitív! (Hegedűs)

6. Heartlapse – Afterimage

Nehéz időszakon van túl a Heartlapse, de szerencsére talpra álltak, és nem is akárhogyan! Az új, olasz származású frontemberrel szinte egy teljesen új zenekart kaptunk: változott a stílusirány, de a magas minőség megmaradt. A metalcore-t legtöbb helyen felváltotta a poszt- és dallamos hardcore, amit néhol súlyos riffek szednek szét. A nagyon jól eltalált csordavokálok tovább emelik a lécet, mindemellett kreativitásban is bővelkedik az anyag. (Kiss)

5. Berriloom and the Doom – No Human No Cry

A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése nem várt helyről érkezett: a grunge/emo/rock/hardcore/stb. örvényében tomboló Berriloom and the Doom triója egy stílusosan összetett és szellemesen csapkodó anyaggal állt elő, amely egy elbaszott zenei olvasztótégelybe kiabálja bele a szürreálisnak tűnő élet mindennapi mocskait. A srácoknak az új lemezzel két bravúrt is sikerült megcsinálniuk: a No Human No Cry EP-vel elkészítették az év legszínesebb underground lemezét, és egyben az év legszarabb borítóját is. (Simon)

4. Sonya – In Another World

Korbocz Sonya gitáros/énekesnő és poszt-rock-zenekara évek óta érdekes színfoltja a hazai zenei életnek, mindig érdemes odafigyelni arra, amit kiadnak, legyen szó akár egy különleges atmoszférájú klipről (mint pár éve az itt is szereplő Krypta esetében), akár egy új lemezről. Az októberben megjelent In Another World EP hat dalát továbbra is az okosan felépített, hol légies, hol súlyos dalok és a karakteres ének jellemzik, a Kristóf Norbert közreműködésével készült címadó tétel kelet-európai sci-fi-hangulatával pedig egy kis újdonságba is belekóstoltak a srácok. (Völgyesi)

3. Aspects – I

A budapesti Aspects többéves hallgatás után jelentkezett a nyáron új kislemezzel, ami messze a progos modern metalt játszó banda eddigi legmeggyőzőbb anyaga is lett. A srácok a keményebb végénél fogják meg a stílust, az I EP három számát a folyamatosan új területeket feltérképező dalszerkezetek, rengeteg lehangolt, szaggatott, bólogatásra ösztökélő riffelés és csupa durva vokálozás jellemzik. Külön kiemelendők a jól megírt dalszövegek is, semmi hunglish botladozás, teljesen természetesnek hatnak az angol sorok. Némi dallamosodás azért még jól állna a bandának, de ez így is egy profi munka. (Völgyesi)

2. Touch – Promo 2018

2019-re talán már már senkinek nem kell bemutatnunk a Touch-ot, hiszen a nevük még azok számára is megkerülhetetlen, akik egyébként nem ásták bele magukat túlságosan a hardcore punkba. A budapesti csapat a magyar mezőny legprofibb zenekarai közé nőtte ki magát, a ’17-es kislemez-toplistánk első helyét be is húzták a Rearrangement EP-vel, idén pedig egy különleges darabbal rukkoltak elő a srácok, amivel az éppen készülő első nagylemezüket promózzák. A háromszámos anyag két saját dalt és egy Touch-flessbe öltöztetett Oasis-feldolgozást tartalmaz. Amúgy eszembe nem jutott volna, hogy a két zenekar hangulata mennyire passzol egymáshoz, de az a helyzet, hogy királyul működik! A másik két dal is szépen hozza a jól ismert felszabadult lendületet, a fogós riffeket és a nyomós dalszövegeket, és bár gyengébben szólnak, mint a Rearrangement, de promó lévén ezen annyira nem is kell fennakadni. Izgatottan várjuk a teljes lemezt, hajrá srácok! (Hegedűs)

1. afewyearslater – whatever

Hazánk pop-punk felhozatala eddig is évről-évre szállította a minőségi lemezeket, ám a stílus idén olyan jól teljesített, hogy egyenesen a toplistánk éléig meg sem állt az afewyearslater debütanyaga. A haverok / házibulik / kihűlt pizzák tengelyen mozgó kislemez veszettül fogós, egyszerű és lendületes dalaival még a stílustól rendszeresen elzárkózóknak is beleteszi a boogie-t a lábába. Pár perc alatt lepörög a Whatever, szinte észre sem veszed, és máris rajtad van a régi, szakadt Vansed. (Simon)