2021. február 9.
2021. február ötödikén, mindössze 29 évesen itt hagyott minket egy srác, akitől nagyon nehéz méltó búcsút venni. Siklósi Örsről az elmúlt napokban sokan sokféleképp emlékeztek meg, és szinte mindent elmondtak róla, amit csak el lehetett. Méltatták a dalait, a dalszövegeit, a színpadi karizmáját, meg persze a barátságos, közvetlen, végtelenül szerethető személyiségét. A rengeteg tisztelgéshez nehéz is lenne érdemben bármit hozzátenni, és nem is szeretném pont én megírni a definitív nekrológját, pláne nem lájkokat gereblyézni egy tragédia farvizén. Egyszerűen csak motoszkál bennem pár gondolat, amik most kikívánkoznak, és amik talán többé-kevésbé hiteles képet adnak Örsről. Nem az énekes/dalszerzőről, nem az AWS frontemberéről, hanem a hétköznapi emberről. Nem állítom, hogy közeli barátok voltunk, nem voltak az unokáknak mesélhető közös sztorijaink – de még így is volt vele pár olyan élményem, amik mély nyomot hagytak bennem, és amik ékesen példázzák, milyen srác is volt ő.
Olyan srác volt, aki bárkivel lazán megtalálta a közös hangot, még olyan emberekkel is, akiket addig csak névről ismert, netán még tartott is tőlük. Az első konkrét találkozásunk egy kocsmapultnál esett meg, valami hajnali órában, erősen szalonspiccesen. Annyit tudtam róla, hogy ő énekel abban a tinimetál-bandában, ő meg rólam annyit, hogy én vagyok az a firkász, aki mindig szigorú a zenekarokkal. Aztán ahogy szóba elegyedtünk, én lepődtem meg a legjobban, hogy milyen hamar a bizalmába fogadott és megnyílt előttem, hosszasan fejtegetve a világnézetét, a magyar mentalitást, vallási meg mindenféle egyéb kérdéseket, lenyűgöző őszinteséggel. Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam eddig, akivel a nulláról ennyire megvolt az összhang, és ahogy olvasom a megemlékezéseket, Örs jóformán mindenkire ugyanezzel a kivételes nyitottsággal reagált. Talán még ott helyben meg is beszéltük, hogy egyszer csinálunk egy mélyenszántó nagyinterjút, és most már örökre bánni fogom, hogy ezt rengeteg szervezkedés ellenére sem sikerült soha összehozni…
Olyan srác volt, aki a leglehetetlenebb pillanatokban is emlékezett az ígéreteire. Egyszer képes volt azzal felhívni egy vidéki koncertje után, megint valami hajnali órában, megint erősen szalonspiccesen, hogy “haver, megláttalak a Messengeren és beszélnünk kell, most kell megcsinálni az interjút, mert most lesz őszinte!” Persze a dologból ezúttal sem lett semmi, mert hát a hajnali 3 mégiscsak hajnali 3, az n+1 üveg elfogyasztott bor, az meg n+1 üveg bor…
Olyan srác volt, aki talán még maga sem realizálta, de folyamatosan arra törekedett, hogy a világot egy kicsivel jobbá tegye. Egyszer kitalálta, hogy random embereket fog áthívni egy-egy estére a saját baráti körébe, barátkozás jeligére, hogy mindenki kimozduljon egy kicsit a saját komfortzónájából. Kinek jut ilyen eszébe?! Azt pedig, hogy ehhez pont én lettem az első meghívottja, egyrészt azóta sem igazán értem, másrészt meg azóta is az egyik legnagyobb megtiszteltetésnek érzem, amit valaha bárkitől is kaptam. (Ha az eddigi sztorikban túl sok volt a pia meg a szalonspicc, itt jelezném, hogy ebből egy szolid társasozós-zenehallgatós szerda este kerekedett, semmi elhajlás, csupa vidámság.) Az egyik későbbi ilyen alkalomra egyébként azt is kitalálta, hogy egy hajléktalant is szeretne megvendégelni, de hogy ebből végül lett-e valami, azt sajnos nem tudom.
Amit viszont biztosan tudok: Örs nélkül sokkal üresebb, szegényebb és szarabb hely lesz ez a világ. Hiányozni fogsz, Űrsiklósi!
Az AWS létrehozott egy emlékhelyet az Akvárium klub bejáratánál, ahol vasárnapig gyertyagyújtással lehet emlékezni Örsre, részletek a zenekar posztjában.
Fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
