2022. január 6.
Elég régen volt már, hogy a Nuskullon utoljára külföldi lemezek toplistázására adtuk a fejünket, egész pontosan nyolc éve, a 2013-as évjárat lecsengése után. Ennek elég sok oka van: évről-évre egyre több a kiadvány, mi meg egyre kevesebben írjuk a magazint egyre kevesebb szabadidőben, satöbbi satöbbi. Szokás mondani, hogy “több szem többet lát” – na, nálunk ez az utóbbi években inkább kifordítva, a “kevesebb fül kevesebbet hall” formában érvényesült, így aztán el is engedtük azt a hiú ábrándot, hogy bármikor objektíven tudnánk értékelni az egész bolygó 12 havi zenetermését. Inkább arra szoktunk koncentrálni, amiben tényleg nyeregben érezzük magunkat: a hazai albumok és kislemezek summázásában.
Idén viszont úgy döntöttünk, hogy még mielőtt kihoznánk a magyar toplistákat, miért is ne fejtegethetnénk kicsit, melyikünknél mik voltak a 2021-es év külföldi csúcsteljesítményei. Szóval a héten mindegyik írónk külön-külön mesedélutánozik egyet a kedvenc anyagairól, hátha tudunk még utólag újat mutatni valakinek, és nem csak anyukánktól kapjuk meg azt a bizonyos szimpátialájkot (mármint mindenki a sajátjától). Összesített listát idén sem kotyvasztunk, mert – spoiler alert – a személyes top 10-eink között olyan kevés az átfedés, hogy matematikailag nem lenne értelme.
Ebben a cikkben Simon Ferenc szedi össze a kedvenc tavalyi lemezeit, megúszós ábécésorrendben.
Nem várt helyről kúszott fel az év végi listámra a The Armed legújabb lemeze, mert sajnos eddig méltatlanul keveset foglalkoztam az amerikai banda dolgaival. Valahogy túlságosan zavart a csapongásuk, a kényelmetlen vizualitásuk, a beazonosítatlan stílusuk, a kaotikus összképük, de mindez az Ultrapop című lemezre annyira egybeért, hogy kérdés nélkül megvettek. Tipikus kétarcú anyag a maga érzelmesebb és arconcsapós-leépítős oldalaival. Számomra most állt össze a káosz és a stíluskavalkád egy nemhogy értelmezhető, hanem élvezhető halmazzá. Tényleg ez lett a legnyersebb, leggyönyörűbb és legszörnyűbb dolog, amit a banda valaha kiadott. Hova tovább innen?
Ha deathcore, akkor mindenképpen a Brand of Sacrifice vitte 2021-et. Jó érzékkel talált rá mostanában a színtér egy része a nagyívű szimfonikus betétekre, melyeket talán ez a kanadai/amerikai zenekar használt a legstílusosabban. A műfajon belül tavaly ők hozták össze a legötletesebb és legtöbb eszközzel dolgozó lemezt: a zaklatott ritmika, az elektronika-nagyzenekar-riff hármasság és a nagyjátékfilmes hangulat mind-mind olyan apró kellékek, melyek jócskán kiemelték az albumot az átlagból. A Lifeblood egy igazi színes cucc, mely több vendégszereplővel, mázsás riffekkel, és vérfürdős tematikájával lehel lelket a kissé megfáradt stílus testébe.
Az év egyik legnagyobb meglepetése számomra a legendás Carcass nagylemezes visszatérése volt, aminek meglepetésfaktora igazából nem is a megjelenés puszta ténye, hanem az, hogy a liverpooli death metalosok ennyi év után is ilyen mocskos jó dalokat írnak. Iszonyatos rifforgia az első számtól kezdve, nyoma sincs a harmincöt év fárasztó nyomulásnak, Jeff Walkerék még mindig tele vannak olyan ötletekkel, amik csak rájuk jellemzők. Semmi fingaszagú alibizés, töltelékdalozás, kötelező megjelenés – érezni, hogy zsigerből és kedvtelésből csinálják, továbbra is irányt mutatva a fiatalabb generációknak. A Torn Arteries egyetlen gyengepontja a borító, de ha egy lemezen ilyen király dalok vannak, akkor ezt mindenképpen elnézem.
Az amerikai Citizen akkora slágerparádéval robbantotta be 2021-et, hogy még mindig dúdolom a Life in Your Glass World dalait a zuhany alatt. Az altrock/emo-banda a legnagyobbakhoz hasonló érzékkel ír lebilincselő és fülbemászó számokat, melyek hangulata friss, felemelő, de mégis kellően szívbemarkoló és szomorkás ahhoz, hogy komolyan vehető és maradandó legyen. Mat Kerekes végtelen lazasággal és eleganciával nyávogja a fülembe topkategóriás dallamait, a dobok és gitárok pedig külön említést érdemelnek a sajátos, lebegősen táncoló világuk kialakításában. Egészen egyedi, hogy valaki ekkora érzékkel és játszi könnyedséggel írjon ennyire jó dalokat, de a srácoknak megint sikerült.
Eleinte kicsit zavart a lézerfegyverek szakadatlan prüntyögése, aztán idővel minden helyére került: nagyon is jól vannak azok ott, sőt, most már hiányolnám, ha nem lennének. Alapvetően odavagyok a régebbi, koszos hangzásokért, de emellett mindig is kerestem azt a modern megszólalást, ami olyan végtelenül steril és rohadt mód erőszakos, hogy vallatni lehetne vele, és ezt a Frontierer októberben megjelent Oxidized anyaga készségesen megadta. Sikerült a skótoknak egy olyan sci-fi mészárlást megzenésíteniük, melyben a robotok lelketlen precizitása mellett az emberek érzelmei is döntő tényezők. Káprázatosan tömény, hallatlanul komplex és pofátlanul agresszív egyben – nem hittem volna, hogy ez ennyire működni fog, de levegőt venni nem tudtam a számok között.
Néha igénylem a veszett nagy gitárhősködést, főleg, ha kellő súly van alatta, felette meg alpári acsarkodás. Az Inferi legújabb anyaga, a Vile Genesis ezt csont nélkül hozza. Sodor és tuszkol. A Black Dahlia’-szintű riffelések, a szemtelen gitármegoldások és az ipari hentelés az a három összetevő, melyek garantálták, hogy a tennessee-i tech death-bajnokoknak itt legyen a helyük. Minden dalban van egy-két riff, ami felejthetetlenné teszi a számokat, a basszus annyira kifinomult, hogy szinte beszél, a ritmika folyamat rángat, a szólók meg természetesen nem evilágiak. És mivel én is Feri vagyok, így még protekciójuk is volt.
A néha már az élvezhetőség határán billegő ausztrál Portal egy igazi kuriózum. Az extrém, avantgarde metalos zenekar nem kevés death és black elemmel leokádott koncepciója továbbra is az egyik leginkább zavarba ejtő végkifejlet a tavalyi felhozatalból. A horrorisztikus hangulatú, zajos masszát keserves hallgatni, de talán pont az a legnagyobb ereje, hogy ilyen szélsőséges érzéseket is kivált, mindamellett, hogy igen szuggesztív és egységes az egész. A rengeteg sustorgó nyavalygás és zaklatott ritmika kegyetlenül besűríti az anyagot, igazából pislogni sincs kedvem. Az Avow nem egy sétamenet, de ha belefeledkezel, akkor nagyon le tud húzni a szintjére, és ott már könnyen elbánik veled. Ez sem tipikusan az az első randis zene, de másodikra már mindenképpen megmutathatod a kiszemeltnek.
A black metalban mostanában inkább a riffelős, sodró, gyors lemezek jönnek be, kevésbé a fátylas, atmoszferikusabb dolgok, és a kanadai Spectral Wound pont ezt a hangulatot kapta el a legjobban. Az A Diabolic Thurst leginkább a norvég Gorgoroth utolsó két anyagának vonalán mozog, és kérdés nélkül újra és újra végighallgattatja magát olyan lendülettel, hogy a végén már nyomom is be megint. Semmi túlvállalás, nagy megfejtés vagy végletekig leszart hangzás, csak elemi sodrás, ragadós riffek, lecsupaszított koszos hangulat, ahogy a black metal második hulláma a legjobban elkapta.
Az egykor virágzó, de rengeteg félreértéssel övezett screamo stílus mára eléggé a háttérbe szorult, annak ellenére, hogy évről-évre mindig lehet találni nem kevés gyöngyszemet a műfajban. Az egyik tavalyi mindenképpen a philadelphiai Supine új lemeze, a No Altar for the Company Man. Ez az a vonal, amit a leginkább szeretek a stílusban: abszolút nyers, kaotikusan rikácsoló, veszekedő, de alatta mégis átviláglik egy felszabadító dallam a mélyből, igazi feloldozással kecsegtetve. A stílus kortárs bajnokai továbbra is végtelenül őszinték, túlcsordulóan érzelmesek, navigálatlanok és ennyi év után is még mindig elkeseredetten küzdenek.
Tudom, hogy a többség tavaly a hardcore műfajból a Turnstile-t emelte piedesztálra, de számomra inkább a nyersebb, agresszívabb vonal a gyerebe, a pennsylvaniai Worn pedig ezt szó nélkül a mellkasomhoz vágta. A Human Work kimondottan durva, nem fér el, belém könyököl, a gitárok nyögnek, az ének baromira ormótlan, és nincs kamuzás meg érzelgősség, csak a csupasz erő és az ütem. Semmi újdonság, de itt nem is igényelem, ez pont annyi, amennyinek mutatja magát.
