2022. január 7.
Elég régen volt már, hogy a Nuskullon utoljára külföldi lemezek toplistázására adtuk a fejünket, egész pontosan nyolc éve, a 2013-as évjárat lecsengése után. Ennek elég sok oka van: évről-évre egyre több a kiadvány, mi meg egyre kevesebben írjuk a magazint egyre kevesebb szabadidőben, satöbbi satöbbi. Szokás mondani, hogy “több szem többet lát” – na, nálunk ez az utóbbi években inkább kifordítva, a “kevesebb fül kevesebbet hall” formában érvényesült, így aztán el is engedtük azt a hiú ábrándot, hogy bármikor objektíven tudnánk értékelni az egész bolygó 12 havi zenetermését. Inkább arra szoktunk koncentrálni, amiben tényleg nyeregben érezzük magunkat: a hazai albumok és kislemezek summázásában.
Idén viszont úgy döntöttünk, hogy még mielőtt kihoznánk a magyar toplistákat, miért is ne fejtegethetnénk kicsit, melyikünknél mik voltak a 2021-es év külföldi csúcsteljesítményei. Szóval a héten mindegyik írónk külön-külön mesedélutánozik egyet a kedvenc anyagairól, hátha tudunk még utólag újat mutatni valakinek, és nem csak anyukánktól kapjuk meg azt a bizonyos szimpátialájkot (mármint mindenki a sajátjától). Összesített listát idén sem kotyvasztunk, mert – spoiler alert – a személyes top 10-eink között olyan kevés az átfedés, hogy matematikailag nem lenne értelme.
Ebben a cikkben a legújabb csapattagunk, Kiss Gábor szedi össze a kedvenc tavalyi lemezeit.
Legfőképp az idősebb poszt-hardcore rajongók szerotoninszintjét emelhette meg a legendás Quicksand új nagylemezének híre, és a Distant Populationst hallgatva hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Walter Schreifelsék oly sok év után még mindig bőven tudnak mit megmutatni magukból. Az Inversion című dal tökéletes felütés: nem tempós, de energikus, szinte azonnal működésbe lépnek a bólogatóizmok és már meg is van a hangulat, ami szinte az egész lemezt végigkíséri. Nem hallani sehol virtuóz szólókat, túlfillezett dobtémákat, helyettük a sebészi pontossággal adagolt riffeké, az alternatív rockra jellemző fülbemászóan tekergős gitártémáké és a groove-os doboké a főszerep. A maga egyszerűségében így olyan, szinte már hipnotikus hangulatot áraszt magából az album, hogy fülig érő szájjal hagyjuk magunkat beszippantani. A Distant Populations nagyon kellemes meglepetés, egy igazán jó lemez, ami bár sok újdonságot nem hozott, nem is tökéletes, de a nagyszerű hangzás és az elejétől a végéig magával ragadó hangulat mégis garantálja, hogy itt legyen a toplistán.
A montréali Spectral Wound harmadik lemeze megtestesíti mindazt, amit a black metal zenében szeretek. A csak erre a műfajra jellemző, sodró lendületű riffeket blasbeatek hada kíséri, a síron túli, süvöltő ének pedig annyira nyers és kíméletlen, hogy az külön piros pontot érdemel. Az album különlegessége, hogy a tradicionális norvég irányzat velejéig gonosz témáinak bevetése mellett epikus tónusokkal is kísérleteznek, erre talán a legjobb példa a Frigid and Spellbound című darab, amibe még egy akusztikus kiállást is beleszőttek, egy rövid pihenőt, hogy aztán ismét visszataszítsanak a sötétségbe. A fékevesztett darálás mellett a lassabb, rémálomszerű, hamisítatlan black metal atmoszférát teremtő témák is helyet kaptak, mint például a Mausoleal Drift felvezetése. Az A Diabolic Thirst úgy vág a húsba, mint a jeges északi szél kíméletlen haragja.
Az utóbbi években a deathcore színtér egy része kezdett kicsit elkanyarodni a megszokott útvonaltól. Próbáltak a hagyományos elemeken kívül idegen műfajok sajátosságait is belecsempészni szerzeményeikbe. A jelenleg legelterjedtebb ilyen ösvény a blackened deathcore lett, ami hozzám is közel áll, ezért kivételes érdeklődéssel vártam a német srácok új anyagát, hiszen legutóbbi lemezükön már érezhető volt, milyen irányba mozdulnak legközelebb. Az akusztikus intro és az Ultima Hyporita atmo-blackes hangulattal bír, míg a bitang vokál meg nem szólal. A blackened deathcore legdivatosabb jellemzői mind felsorakoznak itt, a kórus ének, szimfonikus kíséret, szédületes gitárszólók, darálós riffek és persze blastbeatek garmadáját mind ránk zúdítják, földbe döngölős breakdownokkal megspékelve, az énekes pedig egy szörnyeteg, az öblös gutturalon kívül nem restell pig squealeket sem bevetni szép számmal. Kétségtelen, hogy idei nagylemezükkel a lehető legjobb nyomvonalon indultak el, remélhetőleg ez így marad a továbbiakban is.
Talán az idei év legmegosztóbb lemezét hozta össze közösen a Converge, Chelsea Wolfe és Stephen Brodsky (Cave In, Mutoid Man, Old Man Gloom). Első nekifutásra én sem tudtam eldönteni, melyik táborhoz tartozom, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy a Bloodmoon: I végül célba érjen nálam. Ez legfőképp annak köszönhető, hogy jókor tettem fel ismét a lejátszási listára, mivel egy hangulatlemezről beszélünk, továbbá előnyére vált az is, hogy egy percig sem unalmas, megannyi stíluselem keveredik az albumon a pszichedelikus lebegéstől a doomos borzongáson át a Converge dalaira jellemző hardcore punk vágtákig, a Scorpion’s Sting pedig konkrétan egy darkos blues szám. Ez nem meglepő, hiszen ha ennyi, különböző utakon járó zenész összeáll egy közös lemez erejéig, biztos, hogy sokszínű lesz az eredmény. Többszöri hallgatás után úgy gondolom, hogy minden zenész, aki ezen az anyagon dolgozott, amellett, hogy szívét-lelkét beleadta, szintet is lépett önmagához képest. Így együtt megalkottak egy sajátos, eklektikus világot, aminek igenis helye van a legjobb tíz között.
Christoffer Öster egyedül vitte tovább a Totem Skin hagyatékát, amiért mindig hálás leszek neki. Az idén megjelent harmadik lemezre teljes értékű zenekarrá érett Dödsrit életben tartja elődje jellegzetes világát, ami a punk, neo-crust, poszt-hardcore és black metal műfajok keveredésében nyilvánul meg. A dalok felépítése profi, a gyors-lassú váltások tűpontosan illeszkednek egymásra. Keserédes dallamokban bővelkedik lemez, egy dalban legalább három epikus melódia foglal helyet, ennélfogva unalomra semmi okunk nincs. A Mortal Coil címadó tételében egy tőlük szokatlan gitárszóló is helyet kapott, amitől fel is szaladt a szemöldököm, de igazából inkább hozzátesz a dalhoz, nem veszi el a fókuszt. A Dödsrit ismét egy kihagyhatatlan lemezt tett le az asztalra, amiben egyetlen rajongó sem fog csalódni.
A poszt-black metal osztrák zászlóvivői idén elkészítették hatodik, egyben leghosszabb nagylemezüket. Matthias Sollak lenyűgöző dalszerző, a tőle megszokott témák által az album úszik a melankóliában, amit J.J. keserves üvöltözése tesz teljessé, depresszióval és öngyűlölettel átitatott szövegei húsba vágó őszinteséggel bírnak. Egy ilyen sötét témához viszont olyan gyönyörű melódiák párosulnak, mint például az I, Pallbearer végén hallható zongorajáték, vagy az Us Against December Skies szóló kiállása, ami után ugyanaz a téma teljes hangszereléssel zseniálisan szól. Egy Placebo-feldolgozás is helyett kapott a lemezen, név szerint a Song to Say Goodbye, ami sokak szerint felesleges, de szerintem egy nagyszerű lezárás, amellett pedig feldolgozásnak is kiváló. Másfél óra gyönyörű gyötrelem.
A blackened deathcore legismertebb képviselői a harmadik, pokolból szalajtott énekesükkel ezúttal egy EP-vel lepték meg a rajongókat. A To The Hellfire refrénje instant lúdbőrzés, amit pedig a végén Ramos gusztustalankodik, az valami embertelen, vokalista tehetsége vitathatatlan, ezt mind a három dal alátámasztja. A lendületes gitárszólókon és masszív breakdownokon kívül a szimfonikus futamok és az énekkórusok is mind elmaradhatatlan jellemzői a műfajnak, szórják is őket két marokkal a srácok, a címadó és egyben záró tételben még a szokásosnál is dallamosabb formába öntve, ami csak előnyére vált a végszónak. Sok újdonságot nem tartalmaz az anyag, a hangzáson pedig még bőven lett volna mit szépíteni, ennek ellenére mégis előkelő helyen végzett az év végi listámon, mert amiért megkedveltem ezt a zenekart, az mind tetten érhető ezen a nyúlfarknyi kislemezen is.
Kevés annál jobb dolog történt tavaly, mint hogy New Orleans rémei előmásztak a mocsárból, hogy súlyos riffekkel és punkos attitűddel borzolják a kedélyeket. A History of Nomadic Behavior hangzása tisztult az előző lemezekhez képest, a gitár vaskosabb, elképesztően jól szól, és ugyanez igaz az „énekre” is, jobban kivehető a szöveg. Ezen kívül nem változott semmi, nem is baj, amit vártunk, megkaptuk. Jimmy ráérős, fülbemászó, olykor bluesos riffjei kőkeményet ütnek, Mike pedig hozza a szokásos formáját, kántál, ordít, olykor szinte már kiszenved. A lemez második felében kicsit mintha kifogytak volna az ötletekből, ám az olyan tételek, mint a High Risk Trigger, a Current Situation vagy a Built Beneath the Lies, bizonyítják, hogy a legendás négyes még mindig ugyanolyan elánnal tud zenélni, mint eddig. Aki pedig ismeri az Eyehategod nem éppen mázlista életútját, az tudja, hogy ez bizony nagy szó.
Az év legnagyobb meglepetése London városából érkezett a Pupil Slicer névre keresztelt mathcore-banda képében. Ha egy szóval kellene jellemeznem bemutatkozó lemezüket? Elmebaj. Ez az őrült trió egyenesen megtámadja a hallójárataidat, a kakofónia dominál, Kate Davies énekes-gitáros tébolyult és ugyanakkor érzelmi sebezhetőségről árulkodó sikoltozása pedig remekül illeszkedik a hangszerelésre. A szédítően gyors, disszonáns gitártémákat csak ritkán szakítja meg egy-egy sludge-os elemeket is tartalmazó darab, mint például a Mirrors Are More Fun Than Television, a Husk, vagy a lemez végén a Collective Unconscious, amiben a katartikus élmény kicsúcsosodik, tökéletes lezárás. A Mirrors egy felkavaró, nyugtalanító, ugyanakkor magával ragadó anyag, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Nem titok, hogy a belga Amenra új lemezét vártam tavaly a legjobban és örömmel konstatáltam, hogy a De Doorn várakozásomon felüli élményt nyújtott. Az egyedi hangzásvilág, a grandiózus atmoszféra azonnal beszippant, sajátos univerzumuk részévé válsz. Nagyon kellemes meglepetés volt Caro Tanghe (Oathbreaker) vendégszereplése, a nyitányban dallamos, tiszta éneklése éles kontrasztban áll Colin H. van Eeckhout gyötrelmes üvöltésével, a De Evenmens című dalban pedig kettejük sikoltozása még markánsabbá teszi a légkört. Caro feltűnése mellett számomra külön öröm, hogy immár állandó tagként üdvözölhetjük Tim De Gieter bőgőst (Every Stranger Looks Like You, Doodseskader), nagy tisztelője vagyok mind zenei, mind produceri és hangmérnöki munkásságának. A lemez nem véletlenül nem egy Mass-folytatás lett, hangulatában is más, felépítésében is. Colin többször szaval dallamos ének és ordítás helyett, ráadásul a szöveg végig flamand nyelven íródott, erre pedig még nem volt példa a zenekar életében. A Voor Immer című lezárás az abszolút kedvencem, ami egy hosszú, andalgós epizód után csap át monumentális riffelésbe. Azt hiszem, végképp meggyőződhettem arról, hogy az Amenra soha, de soha nem fog csalódást okozni számomra.
