2022. január 21.
Hagyjuk is a felesleges rizsázást, hogy járványhelyzet második éve, meg a zeneipar válsága, hiszen az már 2020-ban is egyértelműen látszott, hogy a zenészek – és főleg az underground zenészek – bizony akkor sem maradnak csendben, ha a koncertezés és a turnézás offos. Szóval 2021-ben is bőven volt miért lelkesedni, már ami a hazai metal / hardcore / satöbbi színterek megjelenéseit illeti, tehát jöhetnek a Nuskull kötelező toplistái is (némi kötelező késlekedéssel, de ezt tudjuk be annak, hogy megint nagyon nehezen tudtunk igazságot tenni a jobbnál jobb kiadványok között). Mai cikkünkben a 15 legerősebb EP-t és hasonló rövidebb anyagot részletezzük, a nagylemezek pedig pár napon belül következnek.
Lehet a másnaposság dögös? Nem szabadna, hogy az legyen, de a Woodstock Barbie-nál mégis az. A budapesti csapat egy nagyon furcsa kettősségre épít, ugyanis a srácok a lehető leglelazultabb, henyélős, fotelba süppedős desert rockot játsszák, ami egyszerre bluesos, fuzzos és néhol indokolatlanul matekos (ebből is látszik a vérrokonság a Grizzly zenekarral), majd megszólal Pádár Alexandra, és az egészet kifordítja önmagából: az addig szétcsúszós dalok életre kelnek, felpezsdülnek, néhol már zavarba ejtően szexivé válnak. Mintha Christina Aguilerát bezárnánk egy szobába pár korai Clutch-lemezzel és egy csokor jó lassítós jointtal. A recept a második EP-re sem változott, ellenben a dalok még fogósabbak, a záró Daily Potion meg tényleg felér valami addiktív varázsitallal. (Völgyesi)
A 2019-ben elkezdett trilógia folytatásaként az esztergomi Lightchaser az új kislemezén egyre sötétebb árnyalatokat vesz fel. A tempó egyre feszesebb, a kapitalizmussal, globalizmussal és populizmussal szembeni indulatok pedig egyre hangsúlyosabbak. Annak ellenére, hogy az erőszakosság még mindig szabadon ömlik, egy kisebb bepillantást így is kapunk a srácok lágyabb (rockosabb) oldalába, mintegy egymást kiegészítő dalpárokat alkotva az előző anyagok számaival (Low + High). Ettől függetlenül a When Darkness Prevails vezérfonala továbbra is a hardcore/metal, mely továbbra sincs túlgondolva és agyonfejtve, de ez így is van rendjén. (Simon)
Van, ami nem változik, és ez pontosan így van jól. Ilyen például az Oaken által kiadott dalok és lemezek hangulata és atmoszférája. Noha az Untitled EP-n csak két tétel kapott helyet, azok összjátékideje és nyomasztó légköre simán képes elhitetni a hallgatóval, hogy már vagy órák óta adja át magát a testi-lelki abúzusnak. Ehhez pedig tökéletesen asszisztál a csapattól már megszokott tendencia, miszerint a sötét hardcore-hangzás mellé beemelnek minden olyan stílust és elemet, ami épp kíméletlenül hatott rájuk az utóbbi időben. Gondolok itt a black, a doom, a crust, a poszt-dolgok, vagy épp az elektronika sejtelmes és kényelmetlen alkalmazására. A témaválasztás most se sikerült kifejezetten derűsre, az egyik dal egy indonéz sorozatgyilkosról és az emberi naivitásról szól, míg a másik az Antikrisztus c. regényen alapszik. Nem egy könnyű fogyasztanivaló, de minden másodpercért megéri, ha el akarsz mélyülni a jó és a gonosz közti vékony határmezsgye harmóniájában. (Radó)
A hazai underground különböző side projektjei idén is sok meglepetést tartogattak számunkra, melyek közül az egyik legváratlanabb a keserves zenék két csúcsragadozója az Oaken és a Boru tagjaiból létrejött Aure lemeze volt. Az avantgarde metal-trió Veneficivm című debütlemeze – ahogy a szülőzenekarokból már sejteni lehetett – egy okkult környezetben, a nyomasztás és a sötétség tengelyén találta meg a számításait, ha lehet, akkor egy még feszélyezőbb és vontatottabb hangulat bemutatásával, szigorúan félhomályban. Sajnos már most tudható, hogy élőben nem lesznek ezek a dalok előadva, de sebaj, legalább van mit hallgatni bevásárlás közben. Tipikus fekete szobaprojekt, melyért kár lett volna, ha csak az asztalfióknak íródik meg. (Simon)
Mondhatni, hogy a Berriloom and the Doom a magyar rockzene egyik legérdekesebb, legkívülálóbb, legbehatárolhatatlanabb produkciója az utóbbi évekből. Egyszerre minden és semmi is. Mármint itt most a semmit úgy értjük, hogy nehéz bármit is mondani róla, amikor maguk a tagok is olyan kacifántos szóvirágokban írják le a zenéjüket, hogy az értelmező kéziszótár kigyullad a túlterheltségtől. Matekos indie, emo, grunge, doom, poszt-hardcore, alter, meg minden egyéb stílus, amit nem szégyen rájuk aggatni, de az In the Heart of the World Logic Never Forgives négy dala mind fülbemászó, kompromisszummentes rockhimnusz. Az irracionalitás megszelidítője ez a nagyon hosszú című lemez, ami valószínűleg jóval feljebb is került volna a listán, ha nem bivalyerős az idei felhozatal, de ez senkit ne tántorítson el a meghallgatástól. Ezek a srácok ékkövei jelenleg a hazai alternatívabb undergroundnak. (Radó)
A budapesti duó a tavalyi kislemezén sem finomkodott, kendőzetlen őszinteséggel vázolta fel jelen korunk rákfenéit, a digitális függőséget és az emberi faj elaljasodását. Mindezt a lehető legagresszívabb, legdühösebb formában. A hardcore punk masszív vágtái mellett black metal elemekkel tarkították a dalok struktúráját, iszonyatosan nyomasztó atmoszférát teremtve ezzel, ami tonnás súllyal nehezedik a hallgatóra. Mintha az emberiség összes mérgező mocskát rád zúdítanák, ami alól halálfélelemmel küszködve próbálod kiküzdeni magad, de legbelül tudod, hogy semmi esélyed nincs a túlélésre. (KG)
Nem hittük volna, hogy a hazai modern metalcore-nak vannak még ilyen tartalékai, de az Inhale Me alaposan ránk cáfolt. Egészen frissen szól a srácok új kislemeze, és bár legtöbb esetben zavarni szokott a dallamos ének a metalban, de itt most ez is egész jól illeszkedik, hála annak, hogy az érzelem és az erőszak aránya inkább az utóbbi irányába billen. A Cursed dalait simán eladják a jól megírt riffek, a dobogó ritmika, és az ének is kellően változatos és jól megvalósított, a koncepció pedig végig vonzza a figyelmet. A nagy tagcseréken átesett banda úgy néz ki, nemhogy túlélte a válságot, hanem erősebb lett, mint valaha. (Simon)
A Devil című single után tűkön ülve vártuk, hogy mivel rukkol elő legközelebb a budapesti deathcore-csapat. Amit tavaly a Dürer EP formájában kaptunk tőlük, azt semmiképpen nem lehet csak a szokványos deathcore jelzővel bélyegezni. Bár a műfaj fő stíluselemei szép számmal és még szebb kivitelezésben mind tetten érhetőek a kislemez egyik felében, a másik rész elektronikus tételekből áll, amik át- illetve felvezetésként szolgálnak a következő irgalmatlan, kompromisszummentes zúzáshoz, ezzel egy teljesen újfajta élményt nyújtva zenehallgatás terén. A hangzás miatt külön jár a kalapemelés, bemutatkozó anyaghoz képest szinte tökéletes. Az Eagle Has Landednek volt mersze újat hozni a stílus világába, ami be is vált, és ez nem mondható el minden kísérletező kedvű bandáról. (KG)
A néhai Bálnalovas feloszlása után alakult budapesti négyes a progresszív metal utaztatós – oké, mondjuk ki: toolos – válfajában… hát… utazik, de persze többről van itt szó, mint nettó worshipelés. A Foehn című második kiadványuk a hosszas építkezések mellett grunge-os hangulatokba, sőt, néha amolyan groove metalos hőbörgésekbe is belekap, szóval bőven van mint emésztgetni az anyagon. Már csak azért is, mert a három szám közül a legrövidebb is 6 és fél perces, a teljes cucc meg bő 23 percig tart. Akinek a Nagyúr debütáló kislemeze (amit mindjárt taglalunk is) nem volt elég istenhátamögöttes, az itt is bátran próbálkozhat. (Völgyesi)
Ha már idei legek, akkor nem mehetünk el szó nélkül az év egyik legjobb dobosteljesítménye mellett: ugyanis, amit az On Graves dobosa, Márió leteker Of Decadence lemezen, az emberfeletti. Ez a black metalos punk massza ennyire felpörgetve, feszesen tartva, minimális énekkel fűszerezve annyira friss és drasztikus keretet ad az anyagnak, hogy még mindig csak kapkodjuk a fejünket, hogy mindezt hogyan tudja összesen két ember előadni. Semmi túljátszás, csak a csupasz tempó és kaparó diszharmónia. Ezúttal is kiválóan működik a budapesti duó koncepciója, melynek harmadik felvonása mélyebb gödröt ásott annál, hogy csak úgy kimásszunk belőle. A Havária mellett kétséget kizáróan az On Graves most a legjobb itthon ebben a minimalistára vett világégetésben. (Simon)
Rögtön 2021 legelején bombaként robbant a hír, hogy a Dereng romjain megalakult a Nagyúr, benne a fél Isten Háta Mögött-tel, egyben az Atomki, a Superunknowns meg még több másik kitűnő zenekar tagjaival. Hiába lett leszögezve első szó gyanánt, hogy ez nem lesz IHM, azért nehéz elvonatkoztatni ettől, amikor a Pálinkás Tamás összetéveszthetetlen orgánuma fekszik rá kísérletezős, progos, grunge-os rock/metal-egyvelegre. De a Nagyúr valóban próbál teljesen külön utakon járni, mi pedig ennek rettenetesen örülünk – na persze nem azért, mert bármelyik elődje kevésbé lenne vállalhatóbb, csak mert mindig jól jön egy kis frissesség. A témák pörgősek, a szövegek pedig már a megszokott magas minőséget képviselik. Az Arra várok… folytatása már itt van a sarkon, mondhatni ez most itt egy Köztes állapot, amikor is nagyon jó, hogy ez a négy ember (újra) összejött és hangokat képez a csöndből. (Radó)
A Nagyúr mellett az év másik kiemelkedő szupergruppja volt a Choke City, akiknek a debütálása még azoknak is meghozhatja a kedvét a poszt-punkhoz, akiknél az éves top 10-ben amúgy szinte minden 250 bpm-en zakatolt, nulla tiszta énekkel. A budapesti négyes tagjai már mind bizonyítottak különböző zenei irányzatokban és bandákban (Polly Is Dead, Chief Rebel Angel, Plastic Bitch, Haw, Superbutt stb.), közös játékuk pedig kifogástalan összhangban van, a hipnotikus gitártémákhoz tökéletesen illeszkedik a tiszta, dallamos ének. A self-titled kislemez olyan atmoszférát teremt meg, mintha éjszaka, esős időben egy kihalt városban bóklásznál, amely utcalámpáktól és kirakatok neonfényeitől csillog. Mindezek mellett pedig ott van egy megmagyarázhatatlan érzés, ami csak az álmok sajátja. (KG)
Az év egyik legmenőbb hazai bemutatkozása minden kétséget kizáróan a pécsi Vodka for Kids nevéhez fűződik. Már eleve az felüdítő, hogy az ország “alter-fővárosában” mozgolódásba kezdtek különböző metal és punk gerincű csapatok (Sirens Chant, Cvlt of Grace, Pokoltornádó) és akkor még jön egy trónbitorló ekkora svunggal. Az egykori Kipu tagjait is felvonultató zajolda nagyjából az Every Time I Die, a letlive. és a ‘68 zenekarok által kitaposott ösvényt lőtte be magának, amire itthon amúgy se nagyon van példa. A punkos, rockos hardcore-dalok kiváló táptalajt nyújtanak a deszkázós, folyton készkedős, beleszarós, szabados életérzésnek, amit a tagok magukénak is vallanak. A zenekarnak már a neve is provokatív, pláne ha megnézzük a Votka borítóját is, illetve nem sokan építenek fel egy külön dalt 2021-ben Ronnie James Dio Holy Diverjére. Abszolút üde színfoltjai a srácok a hazai szcénának, és remélhetőleg még nagyon-nagyon sokat fogunk hallani felőlük. (Radó)
Ezt nevezzük búcsúnak! A Silent Homes úgy írta meg a hattyúdalát, hogy az egyszerre lett rendkívül technikás, nagyívű és kimondottan reménnyel teli. A self-titled EP derűs hangulata és drasztikus megszólalása egyfajta keretet ad a kislemeznek, és egyben a zenekar egész munkásságának is. A prog metalcore-os megoldások telt és felszabadító dallamvezetéssel és ügyesen tördelt ritmikával hoznak egy olyan kaotikus összképet, melyre végig jellemző a keserédes atmoszféra és a feloldozást rejtő végkifejlet. Utolsó utazásukra a srácok előszedték a legjobb kórusaikat, technikai tudásukat és a legváratlanabb érzelmi kitöréseiket, majd átadták nekünk búcsúzóul. Igazán szép munka volt, köszönjük. (Simon)
A Téveszme jelenlétét a listánk csúcsán nem is nagyon kell magyarázni. Az egri négyesfogat hét év után jelentkezett új anyaggal és nemhogy nem érződnek rajtuk az elmúlt esztendők terhei, de A legszórakoztatóbb nyomor még így is képes volt egy plusz lapáttal rádobni a fiúk amúgy is kiváló receptúrájára. A népzenei (és népmesei) elemekkel tűzdelt öt dal ezúttal is kitűnő kórképet fest a társadalmunkról és az azt belülről pusztító tényezőkről, miközben végig az marad, ami miatt imádjuk a csapat munkásságát: kíméletlenül fülbemászó hardcore punk. Nagy Viktor szövegei továbbra is végtelenül költőiek, megjegyezhetők és ott marnak belénk, ahol nem számítanánk rá. Hiába, a Téveszme nélkül nincs underground, nincs év végi lista. “Egyébként meg? Mit számít, mit viszel? Beéred ennyivel, mást nagyon nem tehetsz.” (Radó)
