2011. szeptember 23.
Ahogy azt már korábban megígértem, ezennel folytatnám is egyszemélyes beszámoló-sorozatomat a nyitócikk végén beígért Wormrot/Maruta kettősével. Aki esetleg lemaradt múltkor, annak elmondanám, hogy az alábbi, időszakosan visszatérő mini-beszámolókban egyes, általam kiszemelt, valóban underground koncertekről lesz majd szó, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy felnyissam egy-néhány ember szemét, sőt megkockáztatom, akár arra ösztökéljem őket, hogy koncertlátogatásukkal valóban támogassák az általuk annyira szeretett underground metal/hardcore színterek működését. Ne csak a nagyobb volumenű koncertekre járjanak el, hanem igenis nézelődjenek az interneten, de akár itt a Nuskull felületén is, ugyanis aki azt mondja, hogy Magyarországra nem jönnek jó zenekarok vagy csupán kevés, az hazudik. Egész egyszerűen mélyebbre kell ásni, és higgyétek el, van, hogy jobban csillog az, amit ott találtok, mint az, ami ott van az orrotok előtt.
A szeptember 22-ét, mint kötelező koncertdátumot már jó előre bevéstem a képzeletbeli határidőnaplómba, ugyanis a Tukker Bookingnak, azaz a pihenést távolról sem ismerő Karsay Máténak hála egy olyan kettős érkezett az alábbi napon fővárosunkba, amit úgy éreztem, hogy nem hagyhatok ki. Persze akinek egy kicsit is fontos a grindcore, az ott volt tegnap este, ugyanis mind a Maruta, de főleg a Wormrot a számomra néha tetszhalottként működő műfaj új generációjának egyik élenjárója. A grindcore-ral való viszonyomat mindig is távolságtartás jellemezte, ugyanis bár magamról nem tudom azt állítani, hogy ne lennék nyitott, de a műfaj rákfenéje, hogy a csapatok sokszor az igénytelenség és az egyéniségtelenség posványában tengődnek számomra hamisnak tetsző jelszavakat hangoztatva. Ám azok a bandák, amelyek ebből kitűnnek, na azok mindig is a műfaj legjobbjainak számítottak. A működő csapatok közül pedig szinte két kezemen meg tudom számolni, melyekkel is érdemes még foglalkozni és komolyan venni 2011-ben.
A két magyar előzenekartól (Chaapa’ai, Youth Violence) sajnos elnézést kell kérnem, ugyanis mivel dolgoznom kellett, sietségem ellenére csak később tudtam a helyszínre érni és az ő produkciójukról sajnos lemaradtam, egyedül a Youth Violence utolsó két dalát csíptem el, de őszintén szólva meglepően ígéretes volt az a kevés, amit láttam belőlük. Elnézést srácok, legközelebb pótoljuk a dolgot.
A floridai Maruta negyed tíz környékén kezdett bele abba az eszeveszett pusztításba, amivel a legtöbben nem is tudtak mit kezdeni. A meglepően változatos összetételű közönség nagyobb része csak bámult és figyelte ennek a négy Miami-béli srácnak a performanszát, ami valljuk be, engem is ugyanúgy magával ragadott, mint a legtöbb jelenlevőt. Habár lemezen hallgattam a srácokat korábban, főleg miután megtudtam, hogy a dobosuk az a Nick Augusto volt, aki jelenleg a Triviumban Travis Smith utódja lett, de annál sokkal többet kaptam, mint amire az alapján számítottam. Zeneileg az egész sokkal inkább közelebb áll a modern grindcore muzsikákhoz, mint a punkosabb hangvételű powerviolence világához, azonban biztos, hogy nem egy ostoba bandáról van szó. A disszonáns és technikás riffelések (mind a basszusgitár, mind a gitár részéről) alá a jelenlegi dobos egy epilepsziás roham keretin belül pakolja a szélsebes gravity és blast kirohanásokat, azonban az összkép változatosabb; ugyanis tördelések, bólogatós lassulások és számos egyéb hangulati váltás épp úgy megfigyelhető a zenéjükben. Mitchell kétféle hangszínével jó és közvetlen fontemberként próbálta beindítani a közönséget, ami nehezen ment neki, mert zeneileg ezúttal bonyolultabb volt az összkép és nem mindenki vette a lapot. Számomra műfajon belül új favoritok lettek a srácok, és a kiváló koncertet így egy póló megvásárlásával honoráltam.
Érezhetően az emberek nagy többsége a szingapúri Wormrot triójára volt leginkább kíváncsi, így a színültig megtelt Szabad az Á pincéjében (soha nem láttam még itt ennyi embert) a megszokottnál is feljebb kúszott a hőmérő higanyszála. Igyekeztem jól helyezkedni, hiszen a látvány se utolsó dolog egy ilyen kaliberű koncerten, de az emberek – nyilván az új anyag és a múltkori koncert hírén felbuzdulva – ugyanezzel a hévvel nyomultak előrefelé. A legalább húsz dalos, de maximum negyven perces szett alatt töretlenül pörgött a „grindcore-pogo”, melyet néha egy-egy circlepit vagy bodysurf szakított meg. Az egy gitárost, egy dobost és egy énekest tömörítő grindcore-fogatra a közvélemény az új évtized egyik legígéretesebb grind formációjaként tekint és ezt a véleményt én is osztom. Velős, brutális és a figyelmet folyamatosan lekötő koncertet láthatunk tegnap este, és bár nem voltam ott első budapesti bulijukon, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy a profin megszólaló csapat a látottnál jobb teljesítményt nyújtott volna. Habár a mikrofon egyszer bekrepált, pár pohár is összetört időközben a nézőtéren és egyszer még Rasyid húrja is elszakadt, azonban ez cseppet sem vette vissza az emberek kedvét és a zenekar vehemenciáját. Kissé egykedvűek voltak a srácok az elején, azonban a végére már őrajtuk is lehetett látni, hogy ez bizony egy jól sikerült buli, akárhogy is nézzük. (facebook: „Budapest tegnap este egy kurva forró, de őrülten jó buli volt. A turné egyik fénypontja, az biztos!”)
Nagyon sajnáltam, hogy a koncertet megelőző nap az olcsó kombinált bérletet kihasználva se tudtam eljutni a kanadai, szintén Tukker-szervezésű Barn Burner bulijára, de szerencsére a csütörtöki grindcore kavalkád így is kárpótolt. Legközelebb amiről biztosan olvashattok majd mini-beszámolót itt a Nuskullon, az az október 16-i olasz The Words I Never Said koncertje lesz. Addig se felejtsetek el koncertekre járni, zenekarokat támogatni és új, kevésbé ismert csapatok felé nyitni!
