Volt Fesztivál 2009 (1. rész)

Édesapám, egyszer azt mondta; „Fiam ne menj semmilyen fesztiválra, mert esetleg lehánynak!” A megtörtént eseményeken alapuló, azóta szállóigévé vált mondat mellett egészen mostanáig, azaz e tanév végig hűen kitartottam. Még soha nem voltam úgy fesztiválon, hogy végig az összes napon kinn maradtam volna, de most úgy döntöttem; eljött az idő. A VOLT fesztivál kínálatát kiszemelve magamnak úgy döntöttem a soproni Lővér kempingben felállított színpad-tenger felhozatalában négy plusz egy napon keresztül permanensen vendégeskedni fogok. Hogy mégis miért pont a Hűség Városában megrendezett immáron kamaszkora vége felé tendáló ritmikus zenei táncdal fesztivált vettem épp górcső alá? Az a kósza pletyka zengte be az országot, hogy itt kérem nincsenek olyan alacsony IQ szintű, tróger, morális hulladékok, mint a Sziget Fesztiválon. Ezt itt és most alá is támasztom, ugyanis sokkal kevesebb a felsorolt anti-kvalitásokkal rendelkező egyén tette tiszteltét az össznépi megatalálkozón. A másik ok (a barátokon kívül persze), a felhozatal volt. Talán senkinek sem újdonság, ha azt mondom, hogy a VOLT mindig is a letűnt sztárok paradicsomának számított. Ámde; egy biztos, kevesebb, mint húszezer forintért hülye leszek kihagyni a kiégett, valószínűleg soha többet hazánkba nem tévedő sztárok buliját. Kedves NSK olvasók, fogadjátok sok szeretettel a honlap által képviselt zenei világ szempontjából releváns 2009-dik évi VOLT fesztivál beszámolómat…

0. Nap, Kedd

12:40, Keleti pályaudvar – hátizsákos, fesztiválképes fiatalok százai sorakoztak a Rochlitz Gyula által tervezett fogadóépület lépcsőjén. Több se kellett, a gyors helyfoglalás és a mégis melyik (és legfőképpen miért) kocsikat fogják lekapcsolni Győrnél kérdés tisztázása után, már csak egy alig három és félórás út végig szenvedésén kellett túl esnünk, hogy a soproni taxi társaság életét fellendítve a gyalog háromnegyedórás távolságban lévő kempinget bevehesse a felajzott tömeg. Óriási sor, tűző meleg, és kaotikus hangulat. Ennyi várta a hat óra előtt odaérkező harcosokat. A nyitás követő pillanatokban óriási harc kerekedett, az evolúció szabályai érvényesültek, a gyengék kiszorultak, az erőseket pedig csak az okosabbak tetézték felül, így volt ez az én esetemben is, de ez bizony titok. A nehézkes és stresszes bejutást a vehemens tempóval történő sátorállítás koronázta meg. Sátortenger, ameddig a szem ellát. Kicsi-nagy, szép-ronda, két-tízszemélyes. Az óriási fák tövében elterülő ideiglenes lakhelyek sűrűsége egyre csak nőtt és nőtt, a szomszédságunkban például önmagukkal szemben igen alacsony higiéniai állapotot megengedő punkok vertek tanyát egy akkora helyre, ahol kb. gyalog nem mentem volna el. A nulladik nap, azonban az említetteken túl nem sok izgalommal kecsegetett, a fesztivál nagy része még zárt volt, így a tömeg a Cool Terasz retro partiját vette be magának. Az egész fesztivál ideje alatt estéről estére más bizonyíthatta be itt, hogy mennyire gyenge DJ is, így egy-két sör legurítása után én is ledőltem inkább a másnap javára.

1. Nap, Szerda

Az ember azt gondolná, hogy a fesztiválokon mindenki délig alszik. A válasz nem. Ugyanis a fesztiválokon az emberek nem alszanak, ugyanis a hajnalig tartó bulizások és a már reggel kilenctől 57 fokosra emelkedő sátor következtében ilyen csacskaságokra nincs ideje egy átlag feszt-állatnak. Az első koncertek négy óra környékén kezdődtek, előtte megannyi szórakozás közül válogathatott az ember, ám ezek közül is a legfelkapottabb a televízióból is jól ismert „stand-up comedy” sztárok műsora volt. A szerdai nap első bulija számomra egyértelműen a veszprémi Hollywoodoo volt, akiket lassan több, mint másfél éve nem láttam élőben. Az Mr2 és a Mol közös színpadán megrendezett koncert a korai időpont ellenére a vártnál jóval nagyobb sikert aratott. Az öttagú formáció keményebb funk/metalos arculatát az utóbbi időben hátrahagyva a „Light” koncerteket előtérbe helyezvén korábbi dalait áthangszerelve csinált príma hangulatot a napsütötte délutánon. Trócsányi Gergő (a Taxidermia sztárja), énekes kék kórházi ruhájában osztotta nekünk az észt a világot jelentő deszkáról, miközben lepörgették a nem rég megjelent Unplugged lemezük (amiről hamarosan kritikát is olvashattok) majd összes dalát egy trombitás (Kronome Gergő) közreműködésével. A közelmúltban a Kid Rock által is átértelmezett eredetileg Lynyrd Skynyrd Sweet Home Alabama alapjára a Hollywoodoo is ráapplikálta az Örvényes c. dalát, illetve ugyanezt megtették a Guns N’ Roses Knockin’ On Heavens Door c. gigaslágerével, amit AzIstenLába lemezről is ismert Üzenem Anyádnak című dalra dolgoztak át. Volt még Forog A Kerék, Nyomd Meg A Gombot, Penge (The Prodigy Smack My Bitch Up-ba átváltó befejezéssel), Karmolok, Harapok és Mire Vársz. Természetesen felcsendült a kihagyhatatlan Jó Reggelt is, az ultra egyéni mulatós stílusban. Túlontú’ shukár vót.

Az első nap nem volt túlerős a felhozatalt tekintve, így az MTV Pop-Rock Aréna Dalrida-Edda kombóját kihagyva inkább a nagyszínpad felé vettem az utam, hogy a latinos elemekkel kooperáló rap/hip-hop Delinquent Habits sokkoló produkcióját tekintsem meg, mint érdekség. Az elsősorban a Return Of The Tres c. dalával híressé váló triumvirátus oly annyira a mediterrán mexikói ízeknek hódolt, hogy a hitelesen előadott hardcore attitűdre jellemző unity kovácsolására ösztönző szóköpködés mellett, még arra is volt idejük, hogy non-stop tequilával itassák a közönséget. Legalább húsz üveg fogyott el a nézőtéren, ahol a hangulatot csak tovább fokozta, hogy a zöld cigik illatát csak úgy harapni lehetett a levegőben. A vidám, hangulatos koncert, azonban csak, mint érdekesség dobta fel a napom, ugyanis a nap egyértelmű sztárja…

…a glasgowi indie zenekar, a Franz Ferdinand volt. A 30Y által előmelegített színpadnál (őket nem néztem meg) óriási tömeg kerekedett, hiszen a nem rég új lemezzel jelentkezett (Tonight: Franz Ferdinand) és, azzal nagyot tarolt csapat igen magasra tette a mércét. A nem akármilyen fénytechnikával jelentkező zenekar óriási hangulatot keltve The Dark Of The Matinee c. dalával nyitott, Alex Kapranos hangja betöltötte az óriási nézőteret. A háttérben lévő gyöngyház színre festetett kivetítőn pedig mindig az adott számhoz passzoló őrületet sugárzó banda nagyon értette a dolgát. Annak ellenére, hogy sohasem voltam rajongója a zenekarnak (az lettem!) lehengerlő produkciót nyújtottak. Képzeld el a Parkway Driveot indie bandaként. A gyönyörűséges faburkolatú erősítők messziről kitűntek, a szintén gyöngyház színű dobszerkóról nem is beszélve. A Franz Ferdinand érti a dolgát és kérem szépen; meg is adja a módját. A három albumos exponenciális fejlődő zenekar giga slágerei csakúgy sorjáztak, mire a tömeg egyre csak énekelt, táncolt és ugrált. Olyan dalok tűntek fel, mint a No You Girls, Take Me Out, Bite Hard, Walk Away, What She Came For, Jacqueline vagy épp a 40 ft. Talán nem túlzok, hogy ez volt életem egyik legjobb koncertje abban a tekintetben, hogy nem igazán ismertem a dalokat, de mégis fülig érő mosollyal dalolásztam végig a showt. A koncert első két harmada gyakorlatilag tökéletes volt, utána egy kicsit elkezdett leülni a hangulat, ami kb. az Ulysses utánra tehető, ugyanis kicsit sok pihenőt hagytak a számok között, továbbá a Lucid Dreams (Madden NFL 2009 OST is) című nyolc perces opusz is inkább unalmasnak bizonyult, mint áll leejtősnek. Sebaj, ez legyen a legkevesebb, hiszen a visszatérésben előadott The Fallen, illetve a még előtte felcsendült Outsiders, Do You Want To, Tun It On és Michael kellő erővel bírtak, ahhoz, hogy felejtetni tudják ezt a problémát. A Franz Ferdinand új albumával a komplexebb csapásirányt kiszemelve magának minden erejével azon van, hogy kikerüljön a „tipikus” gitárpop/indierock elnevezések alól és esetleg a Muse/Radiohead szintjére emelkedjen. Az irány tökéletes és a sebesség is megvan. A Franz Ferdinand igényes/profi és a lehető leginkább rajongóbarát. Hogy mindezt honnan veszem? Alex gyakorlatilag az összes mondatát, gondolatát magyarul tálalta a közönségnek, de nem holmi „koszonomekkel”, hanem rendes mondatokban fejezte ki háláját a magyar közönség felé. Engem száz százalékosan meggyőztek, úgyhogy ezek után nem juthatnak ugyanarra a sorsa, mint névadójuk, akinek meggyilkolása véget vetett anno a hosszú és szépséges XIX. századnak…

2. Nap, Csütörtök

Az éjjeli tivornyákat és orgiákat az emberek a zuhanyzók felé tendálva óriási sorokban álldogálva próbálták lemosni magukról másnap reggel. A kötelező jellegű mosakodás után pedig, aki eléggé magánál volt, az, az OTP Bizalom Parkjában tehette próbára mennyire is Indiana Jones kompatibilis, esetleg 800 Ft-ért nem lakhatott jól egy gyrossal, de az egyik legkelendőbb szórakozásnak – a dumaszínház után – a bungee jumping (6.000 Ft) és a katapult gép (10.000 Ft) bizonyult. Jómagam ezekkel, azonban mit sem törődve egyből a koncertek közé vetettem maga, hiszen rögtön el is érkeztünk a fesztivál legjobb napjához. Nem csak a várva-várt nosztalgikus jellegű Limp Bizkit buli miatt, hanem, mert a csütörtöki nap kecsegtet a legtöbb jóval metal szempontjából. A vicc kedvéért kezdésnek messziről belenéztem a Tűzmadár zenekar heavy metalos EDDA-szerű pszchiedeliájába, ami jobb volt, mint vártam, de amíg valaki képes ilyen borítókat kiadni 2009-ben, addig én képtelen vagyok őket komolyan venni, pedig simán jók lehetnének a műfajon belül egy kis gatyába rázással. A nap első igazi bulija azonban a nem rég új albummal jelentkezett Óriás zenekaré volt. Az Egyedi Peti vezette side-projektként indult rock csapat mesébe illő sikertörténete jelenleg arra elég, hogy a zenekar felléphetett este hatkor az MTV Arénában, ami igen nagy dolog a zenekari aktív fennállást tekintve. Az óriási sátorban szétszóródó közönség összlétszámát tekintve elég relevánsak tűnt, így a zenekar is magabiztosan lépett a színpadra a Mind A Helyére c. dalával, amelyet sorban követtek az elsősorban a tavalyi Jön. lemezről összeválogatott dalok, olyanok, mint pl. az Ólompehely, a Szívnyitó, az Ollózó, vagy a végén nagy durvulással visszacsapó Az Anyag Elég. A néha szintist is alkalmazó csapat (pl. Ollozó) nagy zenekarhoz méltóan hé-hó-f*sszopó kérdés-felelet játékot játszva a közönséggel eldalolta még A Gyémánt-Szén Féle Anyagok Halmazát (még a self-titled EP-ről), a Fát Döntenit, az Az A Kellő Hőt, illetve zárásként a Nem Szólt. A Transformers logóval ellátott basszusgitáros (Örményi Ákos) és a piros punk hajjal operáló dobossal (Nagy Dávid) három főre kiegészülő csapat előtt nagy jövő vár. Óriás: óriási.

Az óriások koncertje után viszont már azonnal rohantam is át a pöcslengetés mestereinek bulijára, ugyanis őket is vagy három éve láttam utoljára még anno a First Of Many megjelenésekor. A Fish! hétkor nyitott az Mr2/Mol színpadán a nagyszínpados Kaukázussal párhuzamosan, ami szinte biztosan az ő közönségük rovására ment, de ennek ellenére a tömeg csak úgy hömpölygött alattuk is, bár az időnként röpke zivatarok elijesztették a fedetlen részen bámészkodókat, még így is egy ultra hangulatos bulit sikerült lebonyolítaniuk. A nemrég megjelent magyar nyelvű Csinálj Egy Lemezt! dalai adták a műsor gerincét, de persze a Stand Up EP/First Of Many korongok slágerei se maradhattak ki a felhozatalból. Senior Hal néha gitárt kapva a nyakába funkos dögös „hardpop” muzsikájával valahol az Incubus/Hoobastank vonalán őrült hangulatot gerjesztetek. Felcsendült a Nem Késő Még, Not Enough, B.I.N.G., a régebben klipesített Are You Away?, a Szépen, Hangosan, a You Vs. Me, és persze az EP címadója is. Senior Fish küldött dalt, „azoknak a csajoknak, akik férfiakkal b*sznak”, illetve folyamatosan showmankedve – pl. a Waste My Time alatt a büfépultján lejtett könnyed táncot – egyedül a Személyes Üzenetben szorult háttérbe, amit Krsa (PASO) vendégesedésével adtak elő. Természetesen volt még Majdnem Kalifornia (klip) és záródalként a kihagyhatatlan Keep Your Secret, amit a Fish! által újragondolt Lady Marmalade feldolgozás előzött meg. A kiváló átdolgozással egybekötött death metalos énekoktatás pedig végül feltette az i-re a pontot. A Hal! legénysége abszolút színpadra való, bár a show abszolút csúcspontja a Fish! ft. közönség Nagyszínpad! c. dalának megírása volt.

A zuhogó eső következtében jócskán elkéstem a Watch My Dying fellépéséről, ugyanis muszáj volt elrohannom az esőkabátomért, továbbá erre jócskán rátett egy lapáttal a valami furcsa oknál fogva a fél órával hamarabbi kezdés, bár a jó harmincperces késesem ellenére érkezésemkor egy szignifikáns számú tömeg már javában égbetartott öklökkel hallgatta a WMD négyesének durvulatát, amikor is éppen és pont a Moebius első nyilvánosságra került dala, a Hattyúdal dörrent meg elképesztő vehemenciával. A WMD-t furcsa mód most láttam először élőben és sokkal jobban is tetszettek, mint lemezen, bár az új albumot még nem hallottam, de a Fényérzékeny régóta nagyon nagy kedvencem, így könnyen táncra perdültem a Sztereotip (Állami Sláger), illetve a Fényérzékeny címűekre, de jó volt hallani az új lemezről pl. a Leggyorsabb Mártírt és nagyot táncolni a Klausztrófóniás Túladagolt Idő c. zárótételre. A buli érdekességeként muszáj megemlítenem, a mozgáskultúrájukban nem igazán ehhez a bulihoz passzoló idiótákat, akik a klasszikus DnB táncot próbálták alkalmazni a WMD-s lüktetésekre. Mik vannak!? Az új samplerrel büszkélkedő zenekar megjegyzem, méltán lehetne híresebb, bár az este nyolcas kezdés azt hiszem így is óriási dolognak számít egy ilyen, elsősorban mainstream zenekarokat preferáló fesztiválon.

A következő fellépő a THC-ból továbbfejlődött Subscribe volt, akik sztárallűrjeiknek egyre inkább nagyobb teret adó módon valami olyasmit próbálnak megjátszani, ami nem áll jól nekik, közben tudom, hogy nem is ilyenek. Ettől függetlenül a mindig kiválóan teljesítő Subisták egy laza beállás / bemelegítés követően, azonnal harctérré varázsolták a színpadot a Stuck Progress To Moon nyitódalával a The Devil Take The Hindmost c. dallal. Amit megállás nélkül követtek a jobbnál jobb dalok, és – bár én olyan régen voltam koncerten, hogy nem számított érdekességnek – de eljátszották a Friendshipet, az S.O.S.-et (feldolgozásokkal egybekötve), a Crowd Of The Nobodiest, a The Weight Of Onenesst, a Highflyt, a Kiss And Kill Your Boyfriendt és a USEheR FRIENDLYt. Volt „Ki-tanyájázás!?”, megtanultuk a „Hé haver ezt kapd ki…” kezdetű mondókát, illetve Bálint kicsit fitogtatta a „hereszorításainak” eredményeit, amely a magas sikolyaiban nyilvánult meg leginkább. Kiváló kis nosztalgia koncert volt ez is és bár minden alkalommal, amikor valahol a Subscribe szóba jön, rögtön azt a kérdés teszem fel, hogy mégis mit keres Magyarországon ez a zenekar? Nem tudom miért töketlenkednek itt már vagy öt éve. Sebaj, ő dolguk, de én állítom, ha valaki szuperszár lehetne egy multinál, akkor azok ők, pláne, hogy a Sikth se aktív már.

A Subscribe koncert legvégét kihagyva gyorsan rohantam is tova a Soproni Nagyszínpad irányába, hogy jó helyem legyen a numetal fenegyerekek reunion buliján. Tény és való én utálom a műfajt, de, akkor se tudom elfelejteni, hogy kilenctől tizenhárom éves koromig mennyit hallgattam a lemezeiket, így úgy éreztem, ha már ki kellett hagynom anno a 2004-es bulijukat az Arénában, akkor most bizony kötelező pótolnom. A Kispál és a Borzból hál’ Isten egy percet sem láttam és hallottam és a Lovasi által vezetett borz-alom koncertjének befejeztével az eső is egyből megállt, viszont az addigra kialakult óriási sártenger bokáig elnyelte az embereket, de se én se senki ezzel mit sem törődve belevetette magát a tömegbe, hogy minél közelebbről láthassa az egykoron hatalmas csillagként tündöklő zenekart. A röpke fél órás várakozás után kialudtak a fények és kb. huszonötezer ember egyként kezdett bólogatni az introként szolgáló Space Odyssey taktusaira. A bólogatás, lassan ugrálássá fajult és hisztérikus tini lányokként mindenki üvölteni kezdett örömében, amikor meghallhattuk Fred Durst hangját és vele a My Generation nyitó témáit (If only we could fly, Limp Bizkit style!). A tömeg megvadult és elszabadult a pokol jómagam kb. egy húsz méter átmérőjű körben váltam kutyakajává, ugyanis nem mosh, nem is pogo volt, hanem passzírozás. Persze, ekkor már inkább a Livin’ It Up és a Show Me What You Got kettősre rúgkapáltam valahol legelső sorokban bal oldalt, de a túlzott tömeg inkább nyomasztott, mint emelt a fesztivál fénypontján, szóval gyorsan kifelé kezdtem venni az irányt, de sajnos a tervem megbukott, ugyanis az Eat You Alive akkora erővel csapott le a magyar fülekre, hogy szem nem maradt szárazon. Bordaroppanások, szemkinyomás és hasonló borzalmak közben viszont olyan közel voltam a közönség mellé érkező Fred Dursthöz, hogy még egy érintés is kitellett volna tőlem, de inkább a kijutással voltam elfoglalva, amihez tökéletes volt DJ Lethal rövid elektronikus átvezetője a hatalmas magyar zászlóval díszített keverőpultján. A biztonságosabb környezetbe jutást követően már normálisabb közegben élvezhettem tovább a fergeteges hangulatú, ám nem tökéletes hangosítással bíró koncertet (halk ének, hangos basszus). A Hot Dog 46 darab „fuck”-ja semmi nem volt, ahhoz a fuckhoz képest, amit én mondtam, amikor megláttam a Black Light Burnsből is ismert Wes Borlandot. A korai Kiss korszakra emlékeztető üvegmozaikokkal kirakott fekete sztreccs ruhában pózoló gitár hero ijesztőbb volt, mint a két nappal később fellépő Marilyn Manson fénykorában. A zöld világítással feldíszített basszuson Sam Rivers brummogta a ritmust, amit prímán kiegészített unokatestvére John Otto gyönyörű kb. 12 dobból álló gyöngyház színű ütős hangszere. A kiváló setlist az összes relevánsabb Limp Bizkit himnuszt elénk tárta, volt Boiler, Re-Arranged, Break Stuff, Nookie, Full Nelson (Fred ekkor kiválasztott egy szerencsést, aki felmehetett a színpadra, hogy együtt nyomják el ezt a dalt, illetve, hogy kicsit buzdíthassa magyarul is a tömeget a srác – sikerült neki), My Way, illetve a tömeghisztériát kiváltó George Michael feldolgozás az első albumos, Faith. Az eszeveszett visszatapsolás természetesen megérdemelten érte a numetal éra egyik legnagyhatásúbb zenekarát, ekként a piros baseball sapkás Fred Durst és csapata az érzelmes vizek felé evezve eljátszotta a kezdetben nagy felháborodást kiváltó Behind Blue Eyest (eredetileg The Who). Ezt követően talán a legismertebb daluk a Rollin’ sorait üvöltötte teljes torka szakadtából a tömeg.

“Move in now move out
Hands up now hands down
Back up back up
Tell me what you’re gonna do now

Keep rollin’ rollin’ rollin’ rollin’!”

A záródal pedig mi más is lehetett volna, mint a Mission Impossible második részének zenéje, a Take A Look Around. Az időközben térdig felkapaszkodó sárréteg, persze gyorsan visszarántott mindenkit a „földre”, de ennek ellenére a Limp Bizkit csillagos ötös koncertet adott, amit talán sajnáltam, hogy nem volt ritkaság a dalok között, de legalább nem esett abba a hibába, mint a fesztivál másik nagy sztárja, de erről majd a következő részben…