2012. május 15.
Azt hiszem, a tegnapi koncert tökéletesen jelképezte azt, hogy Magyarország minden erejével igyekszik behozni lemaradását a „nagy Nyugathoz” képest és kulturálisan mindez lassan, de biztosan célba érni látszik. Miért? Mert május 14-én egy olyan modern metal fogat érkezett a Dürer Kert kistermébe, ami pár évvel ezelőtt szinte biztosan csak az osztrák határig, vagy még addig se látogat el. És igen, sajnos az már egy másik kérdés, hogy egy ilyen pakk leszervezése után az emberek között ez mennyire lesz népszerű és mennyien látogatnak le ténylegesen a koncertre. Ugyanis az a szomorú tény fogadott alig pár órával a koncert előtt, hogy az alacsony érdeklődésre tekintettel a buli át lett téve a kisterembe: így joggal mondhatom, hogy a hazai közönség még nem feltétlen érett ilyen kaliberű események leszervezésére, de aggodalomra nincs ok, ugyanis jó úton haladunk.
Egyébként biztos vagyok benne, hogy a hétfő, a vizsgaidőszak, a Trafikos buli, az érettségi és a pót ZH-k torládása is rányomta a bélyegét a tegnapra, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb Skalar által szervezett koncertlátogatóban még nem tudatosult a tény, hogy az iroda hamarosan kizárólag a most már működő, sőt a tegnap estét is szervező Phoenix Music Hungary neve alatt fog tovább ténykedni. Így valljuk be, a promóció se jutott el talán annyi emberhez, amennyihez el kellett volna. Mindenesetre a tény, hogy áttették a koncertet a kisterembe, nem feltétlen sült el rosszul, ugyanis számomra hosszú idő után a teltház érzését nyújtotta az egybegyűlt közönség, illetve a családias hangulat is sokkal jobban összehozta a társaságot.
Sajnos iskolai kötelezettségeim miatt jómagam is egy pár perces késéssel estem be a Dürer Kert ajtaján, sőt talán az több is lett volna, ha egyébként az Ajtósi Dürer soron való rohanás közben nem lát meg egy kedves trolibuszvezető és áll félre, hogy merre megyek, mert úgyis garázsmenet és elvisz. Mikor betoppantam a terembe a Volumes már javában aprított a színpadon és két dolog egyből fel is tűnt: 1. én még soha nem hallottam ilyen patent hangzást a kisteremben 2. a zenekar második gitárosa (Daniel Schwartz) nem volt jelen. Azonban ez utóbbitól is függetlenül az egyből világossá vált, hogy méregerős ez a csapat élőben és tény, hogy kapcsolatunk legelején én (is) leírtam őket, azonban az utóbbi időben rádöbbentem, hogy a hangázást tekintve a Misery Signals metalcore világára hajazó csapat igazi kis csemege, ha az ember egy kicsit türelmesebb. Bár hosszú távon és nagy mennyiségben könnyen unalmassá válhat a produkciójuk, a lemezen ezt kitűnően kompenzálják a néha feltűnő tiszta ének megoldásokkal, amik az átlagosnál jóval többet hozzátesznek a dalaikhoz és, ahogy a The Colombian Factionban meg se próbálkoztak vele, ugyanazzal a lendülettel a legjobb dalukat, az Edge of The Earth-öt élből ki is hagyták. Nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy így lesz, de reménykedtem az ellenkezőjében. Mindettől függetlenül profi volt.
A kanadai Structures produkciójára voltam talán a leginkább kíváncsi, ugyanis a nagylemezükön egy meglehetősen modern (bár ez a túlvezérelt hangzás már rég kifutott) és koncertképesnek tűnő dalcsokorral rukkoltak elő, így előrenyomakodva vártam, hogy együtt üvöltsük, hogy „Now face the fucking avalanche!”. Üvöltöttem volna, ha nem éreztem volna az első taktustól kezdve, hogy a hangzás tragikus: igazi mélyrepülés volt ez a Volumes-hoz képest és hátra kapva a fejem egyből meg is láttam a választ. A zenekarnak nem volt saját hangosítója és a már jól ismert helyi szakember segítette ki a csapatot, akivel egyébként nincs baj, de az egyértelműen kiderült, hogy fogalma nem volt, hogy itt mire kéne törekedni. Részemről ez rá is nyomta a bélyegét a bulira és ez a legtöbb emberen érződött is. Persze mindenki mindent megtett, hogy élvezhesse a bulit, mert az olyan dalok, mint a nyitó At Las[T], a hydroplaning, az Encounter vagy a Tunnel Vision eléggé magukkal tudják ragadni az embert, így volt stagedive és (gyépé) pit rendesen, de én inkább csalódásként könyveltem el a zenekart, mintsem beigazolódott reménységnek. Sajnálom, mert ők ennél többre érdemesek, ugyanis rendkívül tehetségesek és nyilvánvaló volt, hogy nem rajtuk múlt a dolog, mert én úgy éreztem ők is szívvel-lélekkel és egy nagy adag pontossággal igyekeztek feledtetni a nem Structures kompatibilis hangzást. A tiszta éneket viszont sürgősen felejtsék el, mert botrány volt.
A Vildhjarta bemutatkozó nagylemezével rendkívüli módon tudta megosztani saját rajongótáborát, ugyanis sokak csalatkoztak bennük, akik djent messiásként tekintettek rájuk és sokan, akik a Måsstadennel ismerték meg őket, egyből új kedvencet avattak személyükben. Én inkább az első kategóriát erősítettem, habár jövendő istenként nem tekintettem rájuk soha, de nemes egyszerűséggel a Shiver c. dalukat rongysora hallgattam és az egyik legértékesebb djent himnuszként tartom máig számon. A koncertjük egy feszes instrumentális felvezetővel indult, ami alatt a Volumeshoz hasonlóan egyértelműen kiderült, hogy ők is mínusz egy gitárral dolgoznak (Jimmie Åkerström), ami azért nem volt olyan kínos, mert a legtöbb három gitáros csapatnál az egyik az esetek többségében mindig felesleges. A hangzás erőteljes volt és kivehető volt a dalok minden szegmense, a csapat színpadképe is kellőképp hatásos volt és a lassan a színpadra felkászálódó énekesek is kitettek magukért. A kérdés már csak annyi volt, hogy képesek lesznek-e fél órán keresztül lekötni. Nehezen, de igen. A Måsstaden tételeire épülő szett során olyan dalok csendültek fel, mint pl. a Dagger, a Shadow, a Deceit, az Eternal Golden Monk vagy az All These Feelings. Ezentúl elhangzott egy új instrumentális darab is, ami számomra egyértelműen a koncert mélypontja volt: egyrészt semmi oka nem volt az ének nélkülözősének, másrészt annyira keservesen vontatott volt, hogy én a srácoknak biztos azt tanácsolnám, hogy ezt így ebben a formában ne. Ezt leszámítva viszont kifejezetten súlyos volt a produkciójuk, bár én rettenetesen hiányolom a tiszta éneket itt is, ugyanis hiába vannak nagyívű ritmikai megfejtések, sokszor hiányzik a gyönyörködtetés, ami a korai dalaikban eképpen még megvolt.
A Sumerian Records részéről azt kell, hogy mondjam, igazi telitalálat volt az egykoron Eddie (ex-Darkness Dynamite) által felfuttatott csapat szerződtetése. A srácok tegnap harmadszorra látogattak el hazánkba és bár én csak a Bonecrusher Fest keretein belül láttam őket, de az akkori produkciójuk is meggyőzött arról, hogy itt nem egy akármilyen koncertbandáról van szó. Lemezen többször neki futottam a dalaiknak, de valahogy nagyon nyögvenyelősen tudtam csak végighallgatni az izzadtságszagú szerzeményeket, ellenben élőben, ahogy múltkor is, úgy most is letaglóztak. Iszonyatosan partiképes szettjükkel és az utolsó másodperc erejéig kitalált produkcióval álltak ki. Pontosan tudták, hogy mikor mire van szükség és mikor mit kell, a közönség reakciójából pedig egyértelműen le is szűrődött, hogy nagyon igazuk van. Mi kell ehhez a sok gyakorláson kívül? Egy pontos és magabiztos dobos Antoine Salin személyében, két gitáros a jobb fajtából (Baptiste, Lucas), egy ronda és szenvedélyes basszusgitáros (Valentine), egy szintis, akinek sokkal inkább a tiszta énektémái és az utóbbi időben az üvöltései képesek sokat hozzá tenni a dalokhoz (Victor), illetve egy brutális hangi adottságokkal bíró énekes, Aaron. A dalaik nem igazán döntenek hanyatt, de a modern és a néha szemfényvesztő megoldásaiknak én szívesen bedőlők, amíg ahhoz egy ilyen színpadi kép és egy efféle közvetlen stílus társul. Nem gondoltam volna, de ilyen, amikor egy várólistán utolsókból lesznek az elsők.
Ha az ő nevük szóba kerül, általában akarva és akaratlanul két másik kiadóközeli csapat neve szokott felsejleni. Nyilván nem nehéz kitalálni, hogy az After The Burial és a Born Of Osiris mellett ők voltak és lesznek a Sumerian (egyik) legmeghatározóbb triumvirátusa, még ha nyilvánvalóan messze nem ők a legnépszerűbbek. De hogy miért is fontos ez? Számomra a három fenti csapat közül mindig ők voltak és szerintem már mindig ők is lesznek az utolsók. Hiányzik az a nagyívű muzikalitás, ami a pl. a Born Of Osiris utolsó lemezében vagy az After The Burial Rareformjában megtalálható. A Veil Of Maya zseniális zenekar, de mindig csak a technikai megoldásaikról lesznek híresek és nem érzékelek náluk olyan nagy fejlődést (bár voltak ilyen kezdeményezéseik, de jobbára ezek eltűntek), mint pl. a Born Of Osiris utolsó lemeze kapcsán, ami ugye köztudottan mindent maga mögé utasított a műfajban. Ettől függetlenül nem kifejezés, hogy mennyire vártam a produkciójukat, lévén a legutóbbi budapesti fellépésüket annak idején ki kellett hagynom, így most pláne kötelező volt a pótlás. Bevallom őszintén, a beállás alatt egy kissé megijedtem, hogy az énekes hogy megváltozott, ugyanis a mikrofont a zenekar egyik roadja lőtte be, aki, hogy finoman fejezem ki magamat nem igazán illett volna a csapat imidzsébe. A korábban közzétett várható dalsorrend maximálisan beigazolódott, így igazi revüben volt része annak, aki jelen volt az egyébként dugig megtelt kisteremben. A csapat legutóbbi három lemezéről is változatosan tálalt dalok a következőek voltak: az Eclipse-ről a 20/200, a Divide Paths, a Punisher és a The Glass Side; az [id]-ről a Dark Passenger, az Unbreakable és a Mowgli; illetve a Sumerian debüt The Common Man’s Collapse-ről felcsendült a Crawl Back, a Pillars, a We Bow in It’s Aura és zárásként a zseniális It’s Not Safe to Swim Today. Biztos vagyok benne, hogy a minden rajongó maximális extázisban hallgatta végig a teljes koncertet, ugyanis Marc Okubo gitáristen és barátai profin és lendületesen vitték a hátukon a bulit, így akinek kicsit is jelentett valamit a Veil Of Maya, az biztos, hogy fülig érő mosollyal távozott. A lehetőségéért köszönet a Phoneix Music Hungary kötelékének.
