2019. február 6.
Magam is meglepődtem, amikor nemrég kiszámoltam, hogy az Ignite-ot jó tíz éve, még zöldfülű tiniként láttam utoljára élőben, pedig az Our Darkest Days azon kevés punklemez egyike, amit még metálos füllel is mindig szerettem. A Téglás Zoli vezette kaliforniai csapat koncertjeivel viszont valahogy folyton úgy voltam, hogy úgyis lesz jövőre is, majd megnézem őket akkor, és ez a ciklus ismétlődött körbe-körbe, évről-évre. Aztán a srácok nemrég bejelentették, hogy az aktuális Európa-turnéjuk zárásaképp csapnak egy kétnapos közös banzájt a Fish!-sel, akik meg pont a kedvenc hazai bulibandám, szóval nem volt kérdés, hogy ebből a körből már nem maradhatok ki. A szombati napra, amit amúgy az esztergomi Have No Clue nyitott, jó előre el is ment az összes jegy, én meg végül vasárnapi, nem teltházas, de a végére így is kirobbanó ünnepbe torkolló második felvonást kaptam el.
Ezt az estét a Kies nyitotta, akik általában a dohos pincéktől a szabadtéri nagyszínpadokig bárhol meg tudnak csinálni egy dögös banzájt a pezsgő grunge-punk-rockjukkal, most viszont eléggé kifogott rajtuk a vasárnap kora esti időpont. Pedig a srácok most is pörögtek mint a búgócsiga, de hiába próbálták bevonni a közönséget, meg hiába pattant le Kaldiferi megint többször is a tánctérre pengetni, a nézőkre még így sem akart átragadni az energia. Kevesen is voltunk, korán is volt, így hát végül nem jött össze a házibuli-fíling. Az a pár ember elöl, aki mégis beérezte, az azért így is egy tömény fél órát kapott a banda lendületéből, a két nagylemez húzónótái mellett előkerült a friss klipes Megfordítanám c. dal is, a zárás meg meglepő módon nem a Tönkretenni mindent, hanem a hasonlóan átütő erejű Mérges lett. Az utóbbi időben eléggé elhanyagolták a srácok ezt a bő kétperces petárdát, pedig óriásit pörköl, jól esett végre újra hallani a kicsit langyosra sikerült buli végén.
A Fish!-re már jóval többen lettünk, de még mindig kellett némi idő, mire végre rendesen bemelegedett a buli. Az egész egy közepesen erős Fish!-koncertként indult, a szoksásos sztenderd pop/punk/rock slágerekkel (Felemás, Huszonötödik óra, Majdnem Kalifornia, Ne is figyelj rám, satöbbi), de ahogy haladtunk előre a programban, úgy lett egyre keményebb és punkabb az irány, és úgy kezdett egyre jobban is működni a buli. Ennek az első csúcsa az volt, amikor a bevallottan Iron Maiden-es Be kell adnihoz előhozták a 11 éves Bartal Danikát gitározni, meg persze az örökzöld Magasan száll elején és végén bedobott Pantera– és Machine Head-témák is mindig nagyot ütnek (már persze annak, aki legvágja egyáltalán, hogy mit is hall). Aztán a buli vége felé jött az igazi nettó punkrockerkedés: a srácok egy kb. 8 perces blokkban ledarálták a ritkán játszott Visszhangot és a gyorstüzelőben eltolt Sav / Kelj fel / Ki van kivel sorozatot (persze egy szép circle pittel és Metallica-breakdownnal fűszerezve, ahogy illik), a legvégére meg már konkrét Bad Religion– meg Misfits-számokkal dobálóztak. Utóbbit szokás szerint a banda roadjai énekelték, de csak mert Téglás Zoli valamiért éppen nem került elő a backstage-ből. Ezután már csak a zárásra a Kockásinges lányok, plusz a ráadásra a nyilvánvalóan Bad Religion-i ihletésű Nyomot hagy és a kötelező Gyere ki a rétre maradt hátra, aztán cshao, köszi, nyáron tali.
Nem mondom, hogy a legjobb Fish!-koncertjeim között volt ez, vagy hogy ne láttam volna tőlük sokkal kirobbanóbb bulit akár az elmúlt hónapokban is, egy fontos dolog viszont megfogalmazódott bennem. Az, hogy van ebben a zenekarban valami olyan varázserő, amitől egyszerűen nem tudnak rossz koncertet csinálni: még ha az elején pont tök nem érzed be az egészet, és inkább csak zsebre tett kézzel ácsorognál valahol hátrébb, egy bő óra alatt akkor is elérik a sok pörgéssel és poénkodással, hogy fülig érő vigyorral bólogass, pattogj és kiabáld az összes „hoo-óóó” csordavokált. Szóval tényleg úgy van, ahogy mindig hangoztatják: sosem játszanak döntetlenre.
Végül 10 óra körül jött az Ignite, és egy csapásra meg is utáltam magam, hogy évek óta folyton kihagytam őket. Ilyen felvillanyozó, arconpörgős, közben mégis érzelmes, meg úgy egyáltalán lélekemelő bulit ritkán látni bárkitől. Persze ebben sok tényező közrejátszik a kiforrott, sallangmentes dalszerzéstől a nagyon jól eltalált setlisten és a kimaxolt élő produkción át magáig Téglás Zoliig. Frontemberünk egy elképesztően pozitív és szerethető karakter, simán iszod a szavait, ahogy a kissé hunglish magyarjával és szinte gyermeki naivitással beszél a nagyszüleid bölcsességéről, a positive mental attitude-ról, vagy éppen arról, hogy kölyökkorában mennyire szerette az Edda Műveket, mert ők voltak az a banda, akik a hosszú hajukkal és a farmerdzsekikkel be mertek mutatni „a fuckin’ komjunistáknak”. Meg persze emellé marha jól is énekel, ráadásul a Nik Hill gitárossal két szólamban vitt dolgok is irtó jól szóltak. Ami pedig a jól eltalált setlistet illeti: hiába lesz idén már 13 éves az Our Darkest Days, mégis az akkori dalok adták a setlist gerincét, itt-ott megszórva pár korábbi meg pár új albumos tétellel, plusz még egy Bad Religion-feldolgozással. Ez pedig elég is volt ahhoz, hogy az elég vegyes összetételű közönség egy emberként énekelje végig a buli nagy részét. (Éppen ezért Nik vokáljait néhol feleslegesnek, a végére meg már konkrétan zavaróan soknak is éreztem, de ez már csak apróság, és tényleg az egyetlen dolog, amibe bele tudnék kötni.)
A banda jó pár hazai vendéget is tartogatott az estére. Egyrészt hoztak egy csapat Greenpeace-aktivistát, akik egy hatalmas STOP PLASTIC molinóval és pár rövid felszólalással hívták fel a figyelmet a műanyaghulladék-mentes életre – nemes, mindenképp támogatandó dolog ez, de pont ezért volt felettébb ironikus az egészet úgy végighallgatni, hogy közben épp bokáig álltunk a nézőtéren az eldobált és eltaposott söröspoharak között… Zenei oldalról pedig a Fish!-hez hasonlóan Zoliék is előhívták Danikát, aki a Veteranban gitározott, majd a Faluba Lukács Peta jött szólózni, amiből nyilván óriási ünnep lett. Pláne úgy, hogy Peta az előző napi bulin eltörte a lábát, és most mankóval meg tolószékkel nyomult, szóval max respekt neki!
Persze a legmagasabbra így is az utolsó hajrában szökött fel a hangulat: a félig akusztikus / félig betorzított Live for Better Days-t szerintem elég sokan megkönnyezték, rögtön utána a Bleeding meg akkora bomba volt, amitől vagy fél tucat ember repült fel a többiek feje fölé szörfölni. Végül a fináléban A Place Called Home-hoz (mármint A csitári hegyek alatthoz) még a korábban felemlegetett Eddából Alapi István is beugrott gitározni, miközben Zoli szintén a tömegen úszva énekelte el a dal végét, ekkorra tényleg tiszta libabőrben pislogtam, hogy mi is történik körülöttem. Ebben a csodálatosan felemelő hangulatban ért véget az este, ráadást nem is kaptunk, de hát ezután már úgysem lehetett volna hova fokozni a dolgokat. Az biztos, hogy az Ignite egy parádés koncertet hozott össze, ami után biztosan nem fogom megint évekig halogatni, hogy elkapjam őket.
Fotók: Pucher Adrienn – galéria itt
