2007. május 23.
Még legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az amcsi Twelve Tribes – amellett, hogy eljön kis hazánkba, még – ekkora ovációnak is örvend nálunk; hozzátéve azt, hogy a Midwest Pandemic címre keresztelt negyedik nagylemezük nem mindenhol kapott fényes visszajelzéseket, bár meg kell hagyni: érték az, ha valaki az árral szemben úszik; pláne, ha ezt a közönség is észreveszi, netán tolerálja.
És észre is vette, hiszen függetlenül a keddi dátumtól, szép kis tömeg csődült össze a Kultiplexbe, mely az este tiszteletére különleges fényekbe, valamint elrendezésbe burkolózott; hiszen amellett, hogy a színpadot előrébb hozták (ez elsősorban a nyitó zenekaroknak kedvezett, hiszen enyhébb érzéki csalódás következményében úgy tűnhetett számukra, nagy tömeg előtt játszhatnak), a tavalyi In Flames koncerten jól bevált neon-fénytechnika itt is megjelent. Az össszhatás emellett kiegészült néhány reflektorral, valamint a már szokásosnak nevezhető fémállványokkal, és a falrafüggesztett, erősebb hangfalakkal, melyek függetlenül attó, hogy igazán csak az este közepe táján értek hatásfokuk csúcsára, azért jól mutattak.
Az estét nyitó Chief Rebel Angel kapcsán a ‘jót vagy semmit’ elv nálam nem tud érvényesülni, hiszen akkor – erős túlzással – csak a nevüket írnám ide. A trió zeneileg nem mutatott fel semmi érdemlegeset, a kb. 60 fős közönség sem igazán értékelte produkciójukat, mely egyrészt a többnyire felejtős dalokban mutatkozott meg, másrészt a ’90-es évek eleji Entombed/ középidős Gorefest gitárhangzásban, ami meg kell hagyni, ilyen komoly cuccokkal viccesnek hatott; a ‘vendégénekes’ orgánumáról nem is beszélve, hiszen akkora energia sugárzott belőle, ami felért Zsarátnok egész Sertéstelepével. Ezt a muzsikát csak buliban, háttérzajként tudnám eltűrni; visszaemlékezve egy Locust On The Saddle-nek sokkal jobban örültem volna.
Az ominózus előadás után kiültünk a kertbe, s így majdnem lekéstük a kanadai Go It Alone koncertjéről, mely amellett, hogy már megtöltötte az egész termet – ezzel is nehezítve bejutásunkat -, még príma hangulatot is teremtett a rendelkezésre álló fél órás játékidő során. Dallamos punk/hc a játék neve, és nem is okoztak csalódást a rajongóknak, akik láthatóan kellőképp áthangolódtak a vidám és pörgős dalokra: a zenekar kiállása is rendben volt, a szükséges hardcore-repertoár a megfelelő szinten érvényesült is, kifogásolni talán az énekes Markot tudnám, akiről szerintem az anyukája még mindig úgy tudja, hogy iskolai kiránduláson lehet, mert 15-nél többnek a legnagyobb jóindulatommal sem nézett ki; de ez legyen a legsúlyosabb gondunk.
Az utánuk következő Raging Speedhorn [..és itt Nelzon átveszi a szót pár sor erejéig, mert neki tetszett igazán] is nagyon jó hangulatot csinált, tökösen tolták a punk / metal hatásokkal kevert hardcore zenét. A srácok bele is adtak mindent, hogy jó koncertet csináljanak. A két énekesnek nem csak a frizurájuk volt különböző (aki ott volt, tudja miről beszélek), hanem az énekstílusuk is, mégis remekül kiegészítették egymást. A zenével pedig sikerült elérniük, hogy a buli vége felé a nyakcsigolyáim hangosabban szóljanak, mint az erősítők. Ilyen őrült, darálós muzsika bármikor jöhet!
Az est igazi főzenekara első meggondolás után számomra a Bridge To Solace volt, ám a koncert után átértékelve az események forgatagát, ez a szerep a Twelve Tribesra hárult, de előbb lássuk a piszkos tényeket! Hat nap híján öt hónapja nem láthattuk fővárosi porondon a magyar underground egyik legkarakteresebb egyéniségét, így naívan az újszerűség erejére számítottam, persze ebből nem kaptam vissza semmit; hiszen leszámítva azt, hogy az eddig hallható grandiózus nagyzenekari intrót lecserélték egy ikergitáros felvezetésre, a setlist ugyanaz maradt, mint a tavalyi év során, ami igencsak szivenütött: mert függetlenül attól, hogy jók a dalok, azért a változatosság gyönyörködtet. Emellett még két tényt kell kiemelnem, az egyik az ótvar közönség volt, s tudom, hogy ez nálam egyfajta rigolya, ami egy az egyben visszavezethető bizonyos devianciára, de tegnap este tényleg állatok ólálkodtak a koncerten, tisztelet a kivételnek. Életem első olyan BTS koncertjén vettem részt, ahol nem indultam be, és ebben az is közrejátszott, hogy a Kingdom Of The Dead alatt majdnem szétvertek két gyereket, mert azok a kopasz (khm) hardcore-utcaiharcost nem kapták el a stagedivingot követően… Szánalom, amely elrontotta a mi kedvünket is; ezt csak tetézte az, hogy most hiányzott a srácokból az átütő erő, amit koncerten képesek megmozgazni: ha most láttam volna őket először, nem lettem volna annyira lenyűgözve mint mondjuk októberben, vagy akár decemberben, ettől függetlenül remélem, hogy minél előbb láthatom őket budapesti színpadon.
A Twelve Tribes színpadraléptekor már durva csúszás volt, a BTS korábban be is fejezte a programját, de még így is fél egyig tarott az eredetileg éjfél előtt befejezendő koncert; mindent összevetve azonban ezek az ohioi srácok voltak az est fénypontjai, ami azonban tényleg meglepetésszerűen ért: a dalok koncerten mégjobban ütnek mint lemezen, ebből kifolyólag újra elővettem minden Twelve Tribes cuccomat, és nem is kívánok tőlük egyhamar megválni, hiszen élmény volt átélni ilyen magas szintű, precíz dinamizmussal előadott koncertprogramot. A srácok csak az utóbbi két lemezről játszottak, közel megegyező arányban elosztva, a közönség egyként énekelte a refréneket, Adam Jackson bőgetett mint egy párzási időszakba került szarvasmarha-csorda, az egyik gityós kisegítette a károgós betéteknél, de az igazi csúcs a látszólag pszichopata, ám mégis zseni kinézetű Shane Shook dobos játéka volt, aki amellett, hogy hangról-hangra hozta a technikás villantásokat, még belevitt egy nagy kalap életerőt is; ez az, mikor valaki igazán szívből játszik, és talán ebből következik az is – na meg a pazar hangzásból -, hogy a Twelve Tribes dobcentrikus, szó szerint törzsi muzsika, ám mégsem a szó szoros értelmében. Aki hallotta már őket, tudja mire célzok, aki pedig látta a rövid, ám hatalmas műsort, az pedig érzi is. Remélem, még megfordulnak kis hazánkban, karöltve a Go It Alone-nal.
Függetlenül a csúszásoktól, és a közönség helyenkénti atrocitásaitól, tartalmas és igényes kis estében lehetett részünk, melyre már a hangulat miatt is érdemes volt elmenni, arról nem is beszélve, hogy ismét kaphattunk egy szelet Amerikát. Törzsestől-dudástól, ahogy illik.
