Töretlenül szakít tovább a csatahajó – Kvelertak-koncertbeszámoló

Egy közel 10 éves közös pályafutás következő mérföldköveként, egy stílusos húzással múlt hónap péntek 13-án jelent meg a Kvelertak harmadik nagylemeze Nattesferd címmel, a Roadrunner Records szárnyai alatt. Előző két albumukkal ellentétben a legendás Converge-ös Kurt Ballou helyett Nick Terry keze alatt folytak a munkálatok, hasonlóan remek végeredménnyel. A hattagú norvég bandának lételeme a turnézás, a mindössze Kvelertak jelzéssel megjelölt 2010-es debütáló albumuk megjelenése óta gyakorlatilag folyton úton vannak. Épp csak egy szusszanásra állnak meg 3 évente feljátszani egy újabb, önmagukat továbbgondoló, minden részletében tudatosan felépített remekművet, hogy a világot járva tovább örvendeztessék közönségüket. Természetesen most se tétlenkedtek sokáig: az előző album, a Meir alapos megutaztatása után hazaugrottak gitártémákkal aláfesteni a következő viking mitológiás dalgyűjteményt, amellyel a megjelenéstől számított alig egy hónapos szedelőzködés után újra meg is érkeztek hozzánk, immáron harmadszorra. Ismét a Petőfi híd lábánál szálltak az A38 hajóra, ezúttal hazánk egyik kiemelkedő underground zenekarával, a főleg hardcore irányvonalú Wasted Struggle-lel.

Wasted Struggle

A budapesti banda sajnos egy ideje nem igazán hallatta hangját, de a szunnyadó fenevad annál hangosabban és dühösebben ordított fel mély álmából a hajó gyomrában. A Wasted Struggle hangvétele lényegesen zordabb, mint a norvég vendégeké, a hardcore-os gerinchez néha egy kis sludge-ot, majd death metalt pakolnak, a maradék réseket pedig – pihenésképp két darálás között – csak úgy punkosan bekvintelik, persze szigorúan a végítélet dallamvilágából pengetve ezeket a hangokat is, ezen elemek ötvözése pedig iszonyat pokoli hangzást kölcsönöz zenéjüknek. Valószínűleg ebből a tényből fakadt a közönség katonásan fegyelmezett magatartása szűk egy órás műsoruk alatt. Nem rossz értelemben, már rajtuk is rengetegen gyűltünk össze, még a lábát vert emberrengetegen is komoly hadművelet volt bemanőverezni magam a színpadhoz.

Szóval a frontra értem, ahol a század és a színpad közötti négy méter széles sávban Adamek Robi sétált fel-alá és ordított a fiatalok arcába mászva. A háta mögött közben a srácok a Kvelertak Orange-arzenáljától és a dobcuccnak felhúzott “csöppnyi” dobogótól felére zsugorodott színpadon összetömörülve óramű pontossággal hozták az alapot. Játékuk kétségtelenül együtt lélegzik, a dalok felépítése rövidségük és töménységük ellenére is arányos, tartalmaznak mindent, amit csak a stílus szerelmesei áhíthatnak. Laci és Lali jól megírt, változatos, ultrakarcos gitártémái hol kiegészítik, hol tovább súlyosítják egymást; Karsay Máté röfögős, kegyetlen basszusa szól a pincéből, miközben hangjával nyomatékosítja a mondanivalót; aztán egyáltalán nem utolsósorban, számomra egyik legkedvesebb tulajdonságukként, ott vannak a mindig jó helyre beütött, változatos, pattogós, gyors vagy épp kínosan lassú dobtémák Csontitól. Zenéjükkel ellentétben a banda felkonferálásai szerények és udvariasak. Bár kevés játékidő jutott nekik, bőven meg tudták tölteni mondanivalóval.

Kvelertak

Legújabb introjuknál is megtartva a tradíciót, Erlend Hjelvik frontember ismét fejdísszel lépett a színpadra, a preparált baglyot ezúttal lecserélve egy, az új anyaghoz illő, futurisztikusabb, világítós, nem kevésbé hatásvadász darabra. A Kvelertak minden albuma koncepciózusan egy őket híven tükröző, igazi lemez- és koncertkezdős death metal opusszal indul, és a Dendrofil for Yggdrasil két elődjéhez (Ulvetid, Äpenbaring) hasonlóan már a buli elején tarkón vert a péklapáttal, és azonnal táncra hívott. De lemezbemutató koncert ide vagy oda, a banda mindhárom lemezről gondosan válogatva és arányosan elosztva játszotta a legnagyobb slágereket és a legpogózosabb számokat egyaránt, hogy minden megjelent rajongó elégedetten térhessen később nyugovóra – dalválasztásban pontosan tudják, mitől döglik a légy.

Rendkívül rutinos és összeszokott csapat lévén bármi történjék, végig hozták az albumminőséget, éppen csak annyi mellényúlással, hogy ne essen az élmény a hihetetlen kategóriába. Kjetil Gjermundrød olyan irgalmatlanul pontos kettőnégyet hoz alapként, hogy ha minden hasonló berkekben mozgó dobos a példáját követné, végre mindenki időben érkezhetne a megbeszélt helyre. Ezt a feszes, szellős alapot épp csak annyira fűszerezi meg a sorjázó sorzárakkal, hogy az agyad már el tudd dobni, de még ne csapja agyon a frappánsan kitalált gitártémákat. A banda teljes mértékben jól megalapozott megfontolásból dolgozik három gitárossal, Bjarte Lund Rolland, Maciek Ofstad és Vidar Landa egyszerre tudják hozni a rockos, enyhén karcos Angus Young ihlette akkordozást; a skandináv felmenőiktől örökölt, egymásra tercelt folkos témákat; a jól ismert saflézós blues-kliséket; a tekerős death metalos és hardecore-os futamokat; itt-ott bedurrantanak egy kis metálos alvázat, vagy ha épp azt kívánja a nóta, punkosan felsikálják a hajópadlót. És ha erre a magával ragadó stíluskavalkádra még nem csinálta össze magát minden jelenlevő, a hátramaradottakról gondoskodott a bajszos, bólogató, Popeye karakterét gifként megtestesítő Marvin Nygaard nevű jelenség, akinek a játéka méltón viszi tovább Lemmy hagyatékát, s ezzel rendszerint csak addig hagy fenn, míg épp egy beleülősebb részen eveznek. A zenészek a komoly hangszeres munka mellett nem restek vokáljaikkal támogatni Hjelvik elmaradhatatlan bagolyszerű, norvég nyelvű károgását, ami az első felcsendülő hangtól az utolsóig sohasem fogy ki a szuflából.

A Kvelertak úgy szedi szét a színpadot, hogy nagy létszámuk ellenére egy pillanatra sem zavarják egymást. Fáradtság nyomát nem mutatva megvan az összehangolt mozgás, a kemény munka és a figyelem, esélyt sem hagyva a kizökkenésre se maguknak, se a publikumnak. A közönséget imádják, hozzáállásukon nem változtat, hogy épp 50, 500 vagy 5000 emberrel állnak szemben, alázatuk változatlan. Természetesen a szimpátia kölcsönös, hiszen a buli kezdetétől fogva kezek, lábak és sörös korsók egyenlített arányban lendültek az mennyezet felé. A merchpultot kifosztott népség nyakaikat nem kímélő eszelős headbangelők, teljesen megvadult, de eközben egymásra nagyon is odafigyelő lökdösődők, és a hősies tömegszörfölők gyülekezetéből adódik össze. Még maga Erlend is fejest ugrott a túlfűtött sikamlós testek hullámzásába, hogy ússzon egy kört.

Hogy a színpadkép még kerekebb legyen, a banda frissítette a molinót Arik Roper klasszicista stílusú, pasztellszínű és formavilágú, mitológiai témájú alkotására, amellyel a Nattesferd borítójaként már megismerkedhettünk. A hajó első osztályú hang- és fénytechnikájához az Orange ládák armadáját és a legállatabb effekteket hozzáadva minden rezgés betalált legapróbb sejtjeinkhez, semmi kívánnivalót nem hagyva maguk után. Nem hagyhatom szó nélkül a zenekart szorgalmasan támogató, folyton ugrásra kész, profi stábot sem, akik eszméletlen gyorsasággal, akár minden szám között törlik fel a testnedvekből és italokból képződött pocsolyákat anélkül, hogy bármit megzavarnának a produkció menetében. A gitárcseréktől elkezdve a legapróbb dolgok kézre adásáig minden klappolt, óriási respekt nekik!

Összegezve, a 2016-os év koncertjeinek toplistáján előkelő helyre sorolnám az eseményt. A Kvelertak harmadszorra sem okozott csalódást. Bátran ki merem jelenteni a megjelentek döntő többségének nevében, hogy alig várjuk a következő lemezeiket és a velük való találkozásokat. Továbbá reménykedem, hogy a Wasted Struggle-re is pezsdítően hatott az élmény, és többet hallhatunk róluk az elkövetkezőkben.

Beszámoló: Mohai Viktória, fotók: Mohai Viktória & Tóth Bálint.
Képgaléria a Thrashit facebook-oldalán