Today Is The Day @ Corvintető

Időpont: 2008.06.08., Vasárnap, 19:00

Helyszín: Corvintető, Budapest

Fellépők:
Today Is The Day (USA)
Jucifer (USA)
Isten Háta Mögött (HUN)
Complete Failure (USA)
Four Question Marks (F)

Kezdés: 19:30
Vége: 23:45

FUCK YOU! Olvashatta a zenei kuriózumra vágyó érdeklődő a színpad közelébe érve ezt a meglepő feliratot a sokkal barátibbnak ható Welcome! helyett… Ez volt az a mondat, mely az egész estére rányomta a bélyegét, és a mondat, mellyel belépésem után én is rögtön szembesültem egy nem működő óriás hangfal elejére ragasztva. Talán a fogadtatás meg is lepett volna, ha nem arra a koncertre jövök, ahol maga, a legenda, a noise muzsikák sátáni atyja, Steve Austin és bandája teszi tiszteletét. Jómagam kicsit késve érkeztem a helyszínre, ugyanis most jártam itt először. Nem is találtam oda rögtön, így sajnos már az első zenekar nagyban tépte a húrokat az alacsonynak ható színpadon érkezésemkor…

…ez a zenekar volt a francia Four Question Marks, könnyebben megjegyezhető nevén a „????”. A három tagot számláló zenekar, nem túl fantáziadús módon előadott, de technikásnak ható progresszív death metal-ban nyomult. Legfőbb hatásuk tagadhatatlanul is a Meshuggah. A technikázás atyainak tekinthető zenekar után gyorsan rájuk is ragasztották a gúnyos „meshu-metal” jelzőt. Ezen nincs is mit magyarázni, aki látta őket élőben, de inkább, aki hallotta a két lemezük közül legalább az egyiket, tudja, hogy teljesen igaza van, annak, aki ezt kiötlötte. Az öblös hörgést hallató basszusgitáros-énekes kevés mozgással, de annál nagyobb átéléssel játszott – de sajnos nem a közönségnek, hanem saját magának. Érezhetően nem ő töltötte be a frontemberi szerepet, hanem sokkal inkább – igen meglepő módon a dobos (megjegyzem játéka igen kimért volt élőben), aki a végén meg is köszönte egy hosszabb monológ keretein belül a lehetőséget és az összegyűltek figyelmét. Emellett tájékoztatott, hogy a merchandise pultot ott hátul találjuk – utólag tudom miért: mert csak ők árultak igényes holmikat. A hálátlan első előzenekari szerepet betöltő párizsi formáció, merevsége és egyéniségtelensége ellenére sikeresen helyt állt, valószínűleg, ha másodikok lettek volna a tömeg már jobban beindult volna rájuk, hiszen a soron következő…

…Complete Failure alatt már sokkal látványosabban töltötte be a rendelkezésre álló teret. A pennsylvaniai banda egy lemezt (Perversion Of Guilt) maga mögött tudva indult a jelenlegi európai turnéra, hogy megismertesse, brutális, bár összességében nem túl egyéni, de élőben, annál jobban ható zenéjét. Ők voltak az este egyetlen olyan fellépői, kiknek muzsikáját nem ismertem. Utólag mondom, bár ismertem volna! A deathgrind/hardcore/experimental ötvözet, manapság nagyon dívik a feltörekvő kiszenekarok körében, de a kísérletezős hajlam ellenére sok az olyan zenekar, amelyik ezt hihetetlenül laposan, semmitmondóan képes előadni. Szerencsére a Complete Failure nevével ellenétben nem, hogy nem volt rossz, kifejezetten magas színvonalon teljesített. A nagyszakállú énekes pacsirta hörgött/üvöltött és mindenféle egyéb hangokat gerjesztett, amelyeket jelenleg képtelen vagyok kategorizálni. A gitárt és a dobott tekintve néhol zajos, néhol technikásabb irányba is elvitték számaikat, így összességében rendkívül izgalmas volt őket élőben látni. A zenekar szó szerint értett nagy hiányosságát, azonban a basszusgitáros eltűnése jelentette. Joe Mack, az énekes viccesen arra hivatkozott, hogy utálják a basszusgitárosokat, így most ő nincs itt, hogy ebből mi igaz és mi nem, azt már sosem fogjuk megtudni. Ettől függetlenül abszolút meg vagyok velük elégedve, hiszen príma hangulatot teremtettek a…

…honi experimentális progresszív (stoner) rock/metal fellegvárának tekinthető Isten Háta Mögött előtt. A betervezett fellépést, állítólag azonban nem kevés kellemetlenség övezte, hiszen a két külföldi előzenekar, az ő szempontjukból, érthető okokból nem szerette volna, ha a magyar körökben méltán híres IHM játszana utánuk. Később a probléma megoldódott, még baráti pacsizást is láthatunk pakolás közben, így boldogan, a kellő IHMs előkészületek után csapott a húrok közé Pál és nagyszerű csapata. Zenéjük ismert, koncertjeik kötelező jellegűek. Aki még nem volt, itt az ideje. Gyorsan csípje el őket, mielőtt stúdióba vonulnak felvenni új lemezüket, melyről mi is fültanúi lehetünk pár nótának és ígérem, ha ilyen lesz a lemez is, szerintem küldhetik a promót egyből a Relapse-hez, de minimum az este egyik nagy támogatójához a Supernova Records-hoz. A cirka háromnegyed órás játékidőben felcsendültek olyan régi klasszikusok is, mint pl. Kanyarodási Ceremónia. Így fellépésük után már abszolút elégedett voltam, hogy végül elmentem a koncertre, de akkor még koránt sem tudtam, hogy mi vár még rám a következő két zenekartól, akik viszont az este mindenkit maguk mögé utasítottak, főleg a negyedik zenekar…

…a Jucifer. A mostanában kicsit – az említett Relapse Records által – túlhypeolt amerikai duó már vagy négy sorlemezt tett le az asztalra, beleértve idei dupla korongját a L’Autrichienne-t, mely egy az egyben feldolgozza a francia forradalom eseményeit. Ugyan a lemezeiket sokat hallgattam, csak hosszú idő után voltak képesek bemászni a fülembe az elborult dalszerkezeteik. Azonban azóta állandó vendégek ott. Majdnem egy hétig csak erre a bulira készültem, mégis teljesen mást kaptam, mint, amire számítottam. A felpakolás után mind a két tag, egyéni módszere szerint felkészült és levetette hétköznapi kedves arculatát. A dobos úr (G. Edgar Livengood) elvonult és a kapucniját a fejére húzva bebújt egy kanapé mögé. Az hogy mit csinált ott rejtély, de amíg ő magányosan hangolódott rá a show-ra, addig a gitáros-énekes hölgy (G. Amber Valentine) a színpad közepén tette ugyanezt, csak egy kicsit másképp. Furcsa hangokat és zajokat keltve gitárjával, szó szerint vonaglott és dobálta magát, mintha, valami teljesen más világba kerülne, mintha az a zajhalmaz, amit kelt zenei orgazmust okozna neki. A barnás sexy koktél ruhában igen jól mutató lány vezetésével, a dobos bevonulása után és a fények felgyúlását követően totálisan elszabadult a pokol. Engem az egész jelent úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Eszeveszett grind dara indult, brutális sebességű blastbeat sorozatok, néhol sludge-os elszállások, közben a hölgy részéről beteg húrtépések és károgó/üvöltő/hörgő és szép tiszta énekdallamok egyaránt szálltak be a leesett állal bámuló közönség fülébe. Olvastam, hogy élőben mindent visznek, de erre nem számítottam, eddig magasan az év koncertje, mind a teljesítményt, mind a hangulatot tekintve. Negatívumként talán felróható a halk ének, de mindez könnyűszerrel el is hanyagolható az élmény tükrében. A számokat tekintve válogattak innen is, onnan is, de, ami a lényeg volt, hogy az egész show, egy színjátékot testesített meg. A két színész pedig saját játéka közben egymással veszekedett, üvöltőzött, a férfi néha le is köpte Ambert. De, ha már a köpésnél tartunk, az est tán legfőbb érdekessége, hogy vajon mitől termelődött a dobos szájában ennyi nyál? Ugyanis a szájüregében termelődő váladék végig ömlött ki összeszorított fogai között, úgy bugyogott fel, mintha veszett lenne. Hogy ez drog volt-e, vagy az átszellemülés egy magasabbik foka szintén örök rejtély marad, de a dobjátékára panasz nem lehet, annak ellenére, hogy a tamokat leszerelte, mikor előrébb hozta dobját saját bejáratású szőnyegére. Összességében az eufórikus módon végig önkívületi állapotban lévő zenészek, akkora energia bombát robbantottak ki magukból, hogy szerintem, nemcsak ők ürültek ki, hanem mindenki más is. Hála nektek Jucifer! Köszönjük. Ettől függetlenül egy dolog biztos, ezt mindenkinek látnia kell élőben.

Az est főzenekara, azonban a Steve Austin vezette Today Is the Day volt. A zenekar kilenc éve már egyszer megmutatta magát az itthoni közönségnek, még a Neurosis, Voivod és a VHK társaságában óriási sikerrel, aminek következtében többek között olyan zenekarok említik hatásukként, mint az est egyik fellépője is, az IHM. Végül eljött hát a nap, az óra, amikor újra láthattuk őket, a tizenhat éve töretlenül működő zajgyárat, a Supernova legnagyobb bandáját a Today Is The Day-t! A zenekar állandóan változó tagjai Austin mellett halál pontosan játszottak, főleg a dobos, akit előtte a Complete Failure-ben is bizonyította, hogy ütni, azt tud. A zenekar 22:40 körül robbant be brutális darájával, Austin fröcsögő énekével és Mike Rosswog halál pontos dob játékával. Felcsendültek a nótáik szinte az összes lemezről, de talán a legtöbb a legfrissebb Axis Of Eden-ről, melynek zászlaja végig a háttérben lengedezett. Állítólag Austin a koncert előtt kikapcsolódás gyanánt, három óráig csak feküdt és nézett ki üveges szemei mögül. Az ok sejthető, de ennek fölösleges nagyobb hangot adni, ugyanis koncerten a teljesítménye nagyon ott volt a szeren, annak ellenére, hogy idén lesz 42 éves (!!). Steve mellesleg nemcsak agresszív hangorgánumával kápráztatott el, kieresztette tiszta ének hangját is, amely meglepően jól szólt korábbi fröcsögése után. Az „érzéki, magunkba szállós pihenős szám” alatt a saját földre csöpögött nedvében rajzolgatott valamit, közben egyes rajongók eufórikus állapotban kitárt karral hallgatták istenüket. Austin egyébként rendkívül hangulatosan vezette le a bulit, miközben laptopja és mikrofonja között ingázott gitárjával a nyakában. Volt br00talizálás, volt pihenés, volt húrszakadás, volt eufória, volt katarzis, záróakkordként pedig a leszakadt gitár heveder következtében a földre esett hangszeren Austin már a saját lábával játszott tovább nagy flegmaságában. Ez jelentette a végszót, és ez jelenteti az ismertetőm végét is.

Zárásul még annyit, hogy, ha három szóval kéne jellemeznem az estét, azok a következők lennének: Mizantrópia, Rejtély és Eufória. Még ilyen bulikat!