2009. április 30.
Egy évvel ezelőtt, amikor meghallottam a tavaly novemberi Never Say Die-os koncert hírt és a hét fellépő nevét, örömkönnyeket hullattam. Azt gondoltam ilyen csak egyszer jön el mindenki életében, de tévedtem. Alig fél év telt el az imént említett bulihoz képest és máris egy újabb brutális pakkot szervírozott nekünk a Dürer Kertbe a Skalar Music. Újabb hét felső kategóriás brutalizátor, egy újabb pazar hangulatú este és egy újabb örök élmény. A Thrash And Burn első európai turnésorozatán résztvevő zenekarokat szemlélhette meg az arra járó nagyérdemű most kedden a Dürer Kertben, ahol olyan nagy nevek tették tiszteletüket, mint a Darkest Hour, a Bleeding Through vagy az utánozhatatlan Arsonists Get All The Girls. Ám, ne szaladjunk rögtön a legjobb rész(ek)hez.
Az est első fellépője, a friss Nuclear Blast lemezes, értelmezhetetlen nevű Success Will Write Apocalypse Across The Sky (továbbiakban csak SWWAATS – ez is hosszú) 18:30-kor csapott a húrok közé, sűrű, masszásított grindcore / death metal ötvözetével. Repertoárjukba elsősorban a nagy lemez, The Grand Partition And The Abrogation Of Idolatry (ki ért belőle egy szót is?) dalait válogattak össze (pl. 10,000 Sermons, 1 Solution; The Tamagotchi Gesture), de a Subhuman Empire EP-ről átvett három nótát (A Path; Agenda; Cattle) is ledarálták annak az alig negyven fős közönségnek. Első előzenekarnak lenni, pláne egy hét bandás turné keretein belül rendkívül hálátlan feladat, de, ahhoz képest, hogy a nevük még elég frissen cseng az underground berkekben is, szerintem összetehetik a kezeiket, hogy a Nuclear Blast besuvasztotta őket erre a nagyszabású turnéra. Zenéjüket tekintve nem tettek le sok újat az asztalra; az 1-2 perces darálások, blastbeatek itt-ott kiállásokkal fűszerezve, mély gurgulázó énekhang a II. János Pál névre hallgató Raszputyintól és egy rendkívül ijesztő hózenetrógeres punkosított hajú, molett néni zajfelelős/sampleresként öregemberes beszédeket generálva biztosította az átvezetéseket a számok között. A SWWAATS egy rendkívül gonosz zenekar egy nem túl egyedi zenével, de mégis kellő hírnévvel, ahhoz, hogy megkezdhesse nagyszabású hódítását ezen a planétán. De figyelem, szótár és „türelem” nélkül esélyed sincs náluk.
Az est második fellépője a szintén amerikai illetőségű Arsonists Get All The Girls volt, akik nem, hogy a műfaj egyik legjobb zenekara, de az élő teljesítményük is lehengerlő. Az egyetlen baj a béna magyar közönséggel volt. Fórumokon és egyéb közösségi honlapokon mindenhol azt olvashatja az ember, hogy ’Arsonist így meg úgy, erre, amikor végre valahára eljönnek kicsiny hazánkba a közönség kb. úgy néz, mint, aki Elvis Presleyt látja mai állapotában a színpadon. Jómagam a 2006-os Hits From The Bow óta elsőszámú rajongóként tartom magam számon, bár a The Game Of Life kicsit visszavetetett ebből az imádatból, de egyértelműen az est legjobban várt bandájaként néztem rájuk. A CD minőségben megszólaló banda az első lemez utolsó dalával nyitott a City Of Angels Cakewalk c. szerzeménnyel. Megborzongtam, de már abban a pillanatban az első sorba rohanva táncolni kezdtem az NSK kemény magjának társaságában. Zseniális volt, annak ellenére, hogy a közönség lecövekelve állt mögöttünk. A zenekar ezzel mit sem törődve fénysebességgel száguldott tovább, de sajnos nem játszottak túl sok számot, ám a Save The Castle, Screw The Princess; a Shoeshine For Neptune vagy a katarzist jelentő Scorbra Vs. Cupcake: Battle Of The Bulge következtében leírhatatlan eufórikus érzés keringet bennem. Boldog voltam. A zenekar legénységéből sugárzott a vidámság, az energia és a jókedv. A zárótételnél pedig a közönség kb. öt-hat tagú aktív résztvevőjét felhívták a színpadra és a záró taktusokat együtt headbangelve és mosholva fejezték be a színpadon. Katartikus koncert volt, de a közönség miatt az egyik szemem még mindig sír. Kár volt azt mondanom a zenekarnak a koncert előtt, hogy óriási bulit fognak kapni, mert a magyarok nagyon nagy AGATG rajongók. Tévedtem. Ettől függetlenül remélem hamarosan visszatérnek a harmadik lemezmegjelenésüket (Portals) követően, mint headliner, ugyanis az egyik előzetesként bemutatott darab felvezető prüntyögésétől azonnal lementem hídba. Hölgyek és urak, tudom nagyon erős metal szempontjából az idei év eddig, de az AGATG-nek az alapján a nóta alapján igenis kell még egy helyet szorítani.
A harmadik sztár aznap este a német War From A Harlots Mouth volt, akiknek nemrég jelent a meg legfrissebb lemezük az In Shoals a Lifeforce égisze alatt. A változó érzelmeket kiváltó új lemez miatt sokan elfordultak tőlük, ami teljesen érthető is, ugyanis ténylegesen egy közepesnél rosszabb lemezt raktak össze dojcse fele barátaink. Hogy ez az új énekesnek Niconak, vagy egyéb tényezőknek köszönhető mi már nem tudjuk meg, de a korábban is nagy koncertbanda hírében álló WFAHAM ennek ellenére bizonyított. Igaz engem se a Transmetropolitan c. lemezükkel, se az azt megelőző Molotov Solutionnal közös splitjükkel sem vettek le a lábamról, de itt most koncerten taroltak. Igaz, annak is csak a második felében, ugyanis, akkor csendültek fel a régebbi dalaik az első nagylemezről, (Heeey… Let’s Start A Band, If You Want To Blame Us For Something Wrong, Please Abuse This Song!) de a mentségükre legyen szólva a koncert végére igen hangulatos kis mosh parti alakult ki és egy kicsinek induló, de a végén annál nagyobbá kerekedő wall of deatht is sikerült kihozni az egyre népesebbé váló tömegből. Alleluja, legalább itt.
A kb. negyed kilenc körül startoló Carnifex – ötletem nincs, hogy miért – óriási kedvencnek számít a honi berkekben, annak ellenére, hogy gyakorlatilag mind a két lemezük ideális altatónak bizonyult nálam. Lehet hogy bennem van a hiba, de én nem tudom megérteni, hogy lehet egy Carnifex féle „sablon deathcore-csoda” jobb, mint egy AGATG? Persze semmi bajom a srácokkal, pláne, hogy olyan kegyetlenül aprítottak, hogy csak úgy pironkodtam pont, ahogy novemberben is az A38 hajón. Igaz most, mint negyedik banda léptek fel, és múltkor, mint első, de, ahhoz képest mind a két alkalommal teljesen megkergült a közönség. Ezúttal is csak úgy röpködtek a „Death Fucking Metal” (Carnifex szlogen) pólós fiatalok. Hardcore és death metal közegből érkezők egyaránt. Egy biztos a Carnifex igazi koncert banda, a Lie To My Face c. schlager ezúttal is felcsendült, mint záródal nem kis ovációt fogadva. Tény, ami tény a Carnifex egész zeneiségében a legjobb pillanat a Lie – To My Face-es ének kiállás Scott Lewis torkából, aki nem mellesleg az egész buli alatt Warbringeres pólóban fröcsögte a tutit az első sorokban állók szemfedelére. Örüljünk, hogy sokan örültek neki.
Az est általam harmadik legjobban várt zenekara a kanadai illetőségű Beneath The Massacre volt, akiket a technikás death metal új nemzedékének neveznek a tudorok. A négytagú formáció, azt hiszem a legeslegpontosabban játszó zenekar, akiket valaha láttam, ilyen kimért, halálos precizitással játszani egy ilyen összetett és komplikált zenét, azt hiszem a halandó emberek számára lehetetlen. Héthúros gitár, hathúros basszus, plafonig felszerelt dobcucc, és egy grizzly medve emberi bőrbe bújtatva mikrofonnal. Nagyjából így tudnám leírni a Beneath The Massacre-t külsőleg, amiből már aligha gondolná az ember, hogy egy New Found Glory vonalas poppunkot játszanának. A nem rég friss lemezzel előrukkolt zenekarnál a technical, mint „last.fm tag” hatványozottan értendő. Vér profik, kegyetlen brutálisak, de még sincs olyan érzése az embernek, mint mondjuk a februári Psycroptic bulin. A setlistet elsősorban a két nagylemez dalai tették ki, játszották a Mechanics Of Dysfunctionról a Society’s Disposable Sont, a The System’s Failuret, Modern Age Slavery-t és az Untitled-öt, illetve a tavalyi Dystopiáról Condemnedet, a Never More-t és a Reign Of Terrort. Tény, ami tény a nagyrészt oktalanabb hácésokból álló közönség nem vette könnyen a lapot, de ez a massza, amit ránk bocsátottak, olyan eklektikus, magával ragadó volt, hogy az első szám alatt kb. mindenki (én is) csak nézett, hogy, hogy lehet ilyet? A válasz az, hogy erre sajnos születni kell és mi már elhibáztuk valahol ott nagyon az elején. Találkozunk augusztus 10-én a Dieselben újra, ám akkor már ténylegesen hozzájuk passzoló zenekarokkal karöltve (Misery Index, Hate Eternal).
A főbaj ezekkel a maratoni metal koncertekkel az, hogy mire az ember a főzenekarokhoz ér már elfárad, nem, hogy az odapasszoló táncstílust nem tudja produkálni, de még csak figyelni is túl fáradt. Így volt ez az utoljára 2006-ban nálunk járt Darkest Hour esetében is. A banda a Cephalic Carnage-vel közös turnéja előtt szinte minden évben fellépett nálunk, de aztán egyszer csak ez abbamaradt, talán ezt akarják most azzal pótolni, hogy fellépnek az idei Azfeszten is. A metalcore / melodic death metal egyik legnagyobbjának számító banda, ha mondjuk max. még két zenekarral külön jött volna el, akkor biztos vagyok benne, hogy sokkal nagyobb ováció fogadta volna őket, hiszen érezhetően csökkent az aktivitás is a Carnifex, Beneath The Massacre kettőse után. A dolgot pedig még inkább tetőzte, hogy a hangosítás egyetlen egy zenekarnál volt kifejezetten gyenge, a Darkest Hournál. Az ének halk volt és a gitárokat se lehetett kivenni problémamentesen, a nyitó Doomsayer szólóját alig hallottam, de ennek ellenére, amikor csak tudtam teli torokból üvöltöttem a szöveget. Másodikként felcsendült a klasszikus The Sadist Nation, volt még An Epitaph, Convalescence, Sound The Surrender, Demon(s), az utolsó nagylemez, a Deliver Us címadója, illetve bemutattak egy új dalt a nem sokára érkező Eternal Return lemezről, No God címmel. Tetszetős darab az új gitáros ellenére (Mike Carrigan), alig várom már a lemezt. A végén pedig kötelesség tudóan ledarálták a With A Thousand Words To Say But One c. gigaslágert. Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy sokkal többet vártam a Darkest Hour legénységétől, így kissé csalódottan ballagtam ki a kerthelyiségben lévő büfés nénihez egy hot dogért. Tulajdonképpen összefolytak a dalok, kásás volt a hangzás és nem érezem azt az elementáris erőt, amit megszeretem a zenéjükben… Na majd Azfeszten!
…és igen vére valahára elérkeztünk az est utolsó fellépőjéhez az Orange County Hardcore mezőny leghíresebbé vált élharcosához, a szuper szexis Martaval felturbózott Bleeding Through-hoz. Hogy tovább fájdítsák a szívem, természetesen itt újra visszaállt a tökéletes hangzás és jobban szóltak még az anno A38-as bulinál is (ami aztán tényleg nagy szó!). Mindent tökéletesen ki lehetett venni, bár tény, hogy itt tartott a legtovább a behangolás, gyakorlatilag a szünetben lepörgött a teljes Ignite – Our Darkest Days lemez. De, ha cserébe ilyen hangzást kapunk, akkor nincs, miért panaszkodni azt hiszem. A nemrég kijött Declaration lemez, hasonlóan az új WFAHM-al nem aratott osztatlan sikert és én is azon fanok táborát erősítem, akik a This Love/The Truth vonalas Bleeding Through-t jobban favorizálták. Talán ezért se játszottak túl sok dalt az új korongról. Volt: Kill To Believe, Love Lost In The Hail Of Gunfire, Love In Slow Motion, Orange County Blonde And Blue, Tragedy Of Empty Streets, Declaration, illetve a Portrait of The Goddesses Rise, mint klasszikus. Mégis mi volt, akkor rossz a koncertben? Nem játszották az On Wings Of Lead címűt, de ennek ellenére a közönség visszanyerte kezdeti erejét. Továbbá Brendan breakdownok közötti „Move, fuckin’ move!” felkiáltásai tovább fokozták hangulatot. Profi zenészek, eszeveszett dalokkal és slágerekkel, kár, hogy az új album, úgy sikerült, ahogy.
Zárásul (már nem akarom tovább fárasztani az olvasót, mert a végén még begyullad a szeme az epikus hosszúságú cikktől), csak annyit szögeznék le , hogy a közönség gyakorlatilag az In Flames buli audienciájának tökéletes ellentettje volt, ami sajnos rosszabb, mint anno a kritikában leírtak. Kezdek ott tartani, hogy inkább nem járok koncertekre olyan unintelligens, bunkó, prosztó szellemi herék gyülekeznek ezeken a koncerteken, hogy a szívem szakadt meg. (Ez a lányokra ugyanúgy vonatkozik.) Nem akarok prédikálni, nehogy megint a múltkorihoz hasonló vádak érjenek, de „Kedves underground sürgősen szedd össze magad!”. Ez így szánalmas, de hál’ Isten ennek ellenére komolyabb atrocitás nélkül boldogan sétáltam haza. Soha rosszabb bulit!
