2013. április 23.
Néhány héttel a november végi nagyszabású PeCsás Parkway Drive koncert után került bejelentésre a hír, miszerint tavasszal headlinerként fog visszatérni hazánkba az Emmure, méghozzá elég díszes társaságban, hiszen napjaink nagy népszerűségnek örvendő deathcore/breakdown bandái gyűltek össze a The Mosh Lives turné kedvéért. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, rengetegen ujjongva fogadták a hírt és legalább ugyanennyien tudomást sem véve az eseményről rándították meg a vállukat. Számomra leginkább az Obey The Brave hazai debütálása és az Attila miatt volt különösen érdekes az este, mivel a party deathcore csapat egy évvel ezelőtti koncertjét sajnos ki kellett hagynom. Lássuk mennyire sikerült felforrósítani a hangulatot ezen a nyárias hétfő estén.
A hét órás kapunyitást követően nem sokkal az ausztrál Buried in Verona törte meg a csendet az Inception című film zenéjének fő témájával, ami után a tavalyi nagylemez nyitódala, a Maybe Next Time dördült el. A munkásságukat jól ismerem, különösebben nem ejtettek rabul, korrekt iparosmunka, amit csinálnak, megítélésükön ez a koncert sem változtatott. A hangzás és a dobos látványos munkája mindenképp kiemelendő, ahogy az egész zenekar energikus előadásmódja, viszont a tiszta ének terén még volna mit javítania élőben Richie Newman gitárosnak. Kizárólag a már említett friss hanganyagról játszottak (The Descent, Forget What You Know, Perceptions, Four Years), a rövid játékidőnek köszönhetően pedig nyugodt szívvel elmondható, hogy bemelegítésnek ez nem is volt rossz.
A folytatásban érkező Attila a már megkezdett fordulatszámon pörgette tovább a bulit, első pillantásra pedig eléggé meghökkentő benyomást keltett Fronz bőrdzseki + napszemüveg kombója, amiben az egész koncertet végigtolta. Mindettől függetlenül az előadásmódja valóban párját ritkítja, egész egyszerűen felfoghatatlan az az elmeháborodott hadarás, ahogy pörgeti a sorokat. A kötelező slágerparádé (Rage, Outlawed, Temper, Sex Drugs & Violence, Party With the Devil) a Payback-kel zárult, panaszra pedig nem hiszem, hogy bárkinek oka lehetett. A közönség is jól vette ki a részét a csordákból, a hangzást pedig egyedül az állandó gerjedés zavarta meg, ettől függetlenül egy rendkívül korrekt partiszettet kapott a publikum Fronz zseniális irányítása alatt.
Ezután következett az este részemről leginkább várt zenekara, a megboldogult Despised Icon torok Alex Erian friss bandája, az Obey The Brave, akiknek bemutatkozó lemeze a mai napig nem kopott ki a lejátszómból. A banda előzetesen több plusz pontot is begyűjtött a színpadra lépés előtt. Egyrészt nekik volt a legjobb merch-ük, és most végre először talán életemben olyan cucc is volt a merch pultnál, amit korábban a neten kinéztem, ráadásul igencsak baráti áron adva azt. Aztán ugyan nem a legfontosabb dolog, de sokat dobott az összképen a színpad két oldalán elhelyezett álló molinó (még az Emmure-nak se volt háttérvászna!), majd ahogy arra számítani lehetett, a Lifestyle + It Starts Today kettősével robbantak be a színpadra. A hangzás kellően masszív volt, miközben egy nagyon élő színpadkép tárult elénk. Az Early Graves és a francia nyelvű Garde La Tete Froide folytatta a sort, miközben a tánctéri aprítás és a stage divingok száma is egyre komolyabb méretet kezdett ölteni. Egy kis érdekesség, amit egyébként eddig én magam sem tudtam, hogy Miguel Lepage basszusgitáros egyébként tetováló művész is, aki a buli előtt és után is tetovált a backstage-ben, amire előzetesen lehetett nála jelentkezni. Na de visszatérve a koncertre sajnos egy teljesen felesleges dolog csúfította el az élményt, ami egyébként minden esetben elítélendő, attól függetlenül, hogy kik állnak a színpadon. Történt ugyanis, hogy egy igazi IQ betyár úgy gondolta, hogy feldob egy vízzel teli palackot a színpadra, ami pontosan fejbe is találta Alexet, aki ezek után intézett is néhány keresetlen szót a tettesnek. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért kell ilyesmit csinálni egy koncerten… A show végül a Get Real, Time For A Change és a himnikus Live And Learn hármasával zárult. A „kis” malőrt leszámítva biztosan elégedettek voltak a srácok a hazai publikummal és remélhetőleg hamarosan viszontláthatjuk őket hazánkban.
A Chelsea Grin volt számomra a legkevésbé érdekes banda a felhozatalból, de azért kíváncsi voltam, hogy élőben hogyan teljesítenek. A hangzás az eddigiekhez képest egy sokkal inkább magas/közép frekvenciában mozgott, szinte késként vágtak a gitárok, miközben Alex Koehler agyoneffektezett hangja inkább hatott idegesítőnek egy idő után, mint hatásosnak. A korábbiakban többek által is vitatott Lilith című szerzeményben konkrétan nevetséges volt az a nu metálos szűkölés, amivel próbálkozott, ellenben a dobosnak minden tiszteletem, hogy hozta a tisztákat, ahol kellett. Mellette még a Born of Osirisből érkezett Jason Richardson játéka volt kiemelendő, de összességében számomra még így is hamar unalmassá vált a dalok egymásutánisága. Ezt valószínűleg nem csak én gondoltam így, mivel mintha rajtuk kevesebben is lettek volna mint az Obey The Brave-en.
Végezetül a hazánkban már kétszer is kiválóan bizonyító Emmure vette birtokba a színpadot, és aki korábban már látta a csapatot, az egészen biztos lehetett abban, hogy ezúttal sem lesz oka senkinek sem panaszra, ellenben a korrekt szórakozás egész biztosan garantált. Ahogy az egy főzenekarhoz illik, a legjobban Frankie-ék szólaltak meg. A dob valami elképesztő komolysággal ki volt lőve, és végre egy igazán súlyos basszus sound is társult az összképhez, míg a gitárok is végig kristálytisztán érthetőek maradtak úgy, hogy közben elképesztő erővel sulykoltak. Igazi slágerparádét válogattak össze a srácok erre az estére, nem spóroltak a dalokkal, hiszen 4 Poisons 3 Words kezdése után a következő dalok is bevetésre kerültek nem kis extázist okozva a rajongóknak: Solar Flare Homicide, Protoman, Sound Wave Superior, Sunday Bacon, I Thought You Met Telly and Turned Me Into Casper, Demons With Ryu, Cross Over Attack, Drug Dealer Friend, Dogs Get Put Down, R2 Deepthroat, Children of Cybertron. Ahogy az várható volt, a végére maradt a nagy himnusz, a 10 Signs You Should Leave, majd az MDMA zárta a sort. Persze ezzel nem ért véget a történt, hiszen még két további nóta erejéig visszajöttek Palmeriék és megkaptuk a When Keeping it Real Goes Wrong, Chicago’s Finest kettősét búcsúzóul. Profi show volt ez, és bár ezúttal a robbanások annyira nem jöttek át, mint a PeCsában, de egy igazán remek hangzással, jó hangulattal, majd a végén megint hosszú percekig dedikáló és fényképezkedő Frankie Palmerivel, akinek ezúttal is jár a pacsi. Aki erre az estére jegyet váltott, minden bizonnyal megtalálta a számítását, és még ha számomra nem is volt az összes zenekar egyformán érdekes, még így sincs okom panaszra, hiszen minőségi produkcióban így sem volt hiány, ami egy orbitálisan ostoba mozdulatot leszámítva pozitív felhanggal zárult.
A koncertért köszönet a Phoenix Music Hungarynek!
