The Legacy Tour @ Dürer Kert

15 év, 12 ember, 6 már megjelent nagylemez és 9 hazai koncert – ezzel a felületes statisztikával azonban mégsem lehet megragadni azt, hogy a Darkest Hour mennyi mindent adott nemcsak úgy általában a színtérnek, hanem kis hazánknak is. Mert ha azt be is látjuk, hogy a Kris Norris távozását követően a The Eternal Return hasonlóképp dühös miliőben íródott, mint belső mintája, a Hidden Hands Of A Sadist Nation, és az mégsem tudott akkorát robbantani, mint ahogy azt a tagok várták, attól még a Darkest Hour ugyanolyan fontos és újító alakja maradt a színtérnek, megbecsülésén pedig nemhogy csorba esett volna, hanem mégtöbb fiatal fedezte fel magának Mike-ék zenéjét. Ezt ünnepli az alábbi turné is, és ennek szellemében a zenekar koncertje is úgy próbálta megidézni, egyben összegezni az eltelt éveket, ahogy eddig erre sosem volt példa.

Mindazonáltal az este nem indult túl gördülékenyen, hiszen ahhoz még a norvég Purified In Blood programját is ki kellett bírni. Nem hittem volna, hogy így nyilatkozom a srácokról, de északi feleink egyszerűen unalmasan játszottak, és még a régebbi dalaikat is (amik egyébként a vegan straight edge bűvkörében íródtak, és zeneileg is közelebb álltak az Earth Crisishoz mint most az Amon Amarth-féle terpeszhez) sikerült megerőszakolniuk ezzel az enervált metalos kiállással. Persze ezek az elemek korábban is megvoltak a zenéjükben, azonban az újjáalakulás eredményeként tavaly megíródott nagylemez dalai végképp kivonták nemcsak a metalcore-tól és hardcore-tól örökölt hagyatékokat, hanem magát a lendületet is, így lényegében egy minden tekintetben közepes metalshow-n találtuk magunkat, ami a zenekart követő három kifejezetten haladó szellemiségű banda tükrében minden volt, csak erény nem. Láthatóan a közönség is kevésbé kajálta be a végeláthatatlan riffeket, na meg az énekes Hallgeir kiállását és mozgását. Lecke kezdőknek: csak akkor gyere le a sorok közé, ha az ott állók valóban kíváncsiak rád, és nem a helyet foglalják a következő előadóhoz. Így mindent összevetve a Purified In Blood első budapesti koncertje kissé parttalan pályán következett be, mivel a húsz-harminc tapsolón túl gyakorlatilag már mindenkiben dolgozott a Bow Down, így Born Of Osiris tördeléseit dúdolta magában. (dávid.)

A pontos kezdéseknek köszönhetően 20:20 perc környékén pedig már színpadon is volt a Born of Osiris legénysége. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a Protest The Hero után őket vártam legjobban az este során. Volt olyan szerencsém, hogy a nap nagy részét a srácok társaságában tölthettem, és láthattam őket beállni is. Cameron a dobok mögött nem kicsit volt meggyőző, valamint a pincépe hangolt gitárok is szépen dörrentek, szóval én már tűkön ülve vártam a kezdést, ami pedig egy már-már mondhatni klasszikus tétel, az Open Arms to Damnation képében érkezett el. A beálláshoz képest kicsit másképp dörrent meg a Dürer nagyterem, de ahol én álltam, egyáltalán nem volt rossz a hangzás. A srácok arcán észrevehető volt a meglepődöttség a teltház (na meg az érdeklődés) miatt, pedig már tudták korábban is, hogy a buli sold out lesz. Ennek ellenére minden hangszer patentül a helyén volt, és az emberfeletti tördelések is takk-ra pontosan jöttek. A folytatásban további két dalt kaptunk a bemutatkozó The New Reign repertoárjából (Brace Legs, Empires Erased), ezek után pedig a március végén megjelenő új albumról (The Discovery) kaptunk két új szerzeményt Recreate és Devastate címmel. Minden elfogultság nélkül mondom, hogy alig tudtam libabőr nélkül nézni a színpad felé, már a Follow The Signs is nagyon tetszett, de ez a két szám csak megerősített abban, hogy igenis egy jó albumot várok tűkön ülve. Érdekes módon a két új tétel után sem az A Higher Places szerzeményeit vették elő a srácok, még egy “klasszikus” jött, az Abstract Art súlyos tört nyitótémáival azonnali tömegszerencsétlenséget idézett elő a közönség első soraiban. Mikor már végleg az hittem, hogy az általam kevésbé favorizált (azóta azért némiképp változott a véleményem) A Higher Place-ről egy számot sem kapunk, jött is a “sláger” a Now Arise képében. Mindeki tudta, hogy ezután mi következik én sem bírtam ellenállni, azonnal a színpadi előtt tömgbe vetettem magam, és egy emberként üvöltöttük a következő három szót: FUCKIN BOW DOWN, a pokol pedig elszabadult. Összességében azt tudom mondani, hogy a Born Of Osiris első budapesti koncertje a vártnál is jobban sült el, és reménykedem, hogy minél hamarabb újra láthatjuk őket. Arról nem is beszélve, hogy ennyire földhöz ragadt, normális arcokat rég ismertem meg ebben a zenei közegben. Örök emlék marad. (nándi)

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a négy fellépő zenekar közül messze a Protest The Herot előzte meg a legnagyobb várakozás. Egyfelől azért, mert sokan még nem ismerték őket anno, amikor az A38-on megtartották 25 perces budapesti debüt-koncertjüket, vagy annak rövidsége nem elégítette ki a jelenlevőket, másfelől pedig, azért, mert az előzetesen az internetre kikerült setlistek alapján a srácok a március 22-én érkező, új, az egész világot izgalomban tartó Scurrilous című, harmadik nagylemezükről három dallal is készültek estéről estére. Alig múlt kilenc óra, alig ocsúdtunk fel a Born Of Osiris előadásából, a Protest The Hero se szó, se beszéd berobbant a Fortress albumos Wretch c. dallal, azonban se ez, se a zenekar profizmusa és képzettsége nem tudta feledtetni azt a rém gyenge és pórias hangzást, ami a nyitó taktusokat jellemezte. Olyan volt, mintha a Born Of Osirisnek beállított ultra mély hangzást próbálták volna több-kevesebb sikerrel ráerőszakolni Rodyékra. Rövid időn belül persze az illetékesek elkezdték korrigálni a hibát, de a jó hangzást sajnos a koncert végére se sikerült megközelíteni, ami miatt többen legördülő szájszéllel hátrébb húzódtak. Én azonban nem adtam fel és még közelebb mentem a színpadhoz, pont, olyan távolságba, hogy ne zavarjanak a koncerten aktívabb egyének és csak a zenére tudjak koncentrálni (külön kiemelném, hogy a dobos Moe Carlson mindösszesen három (!) cintányérral hozta a lemezen hallottakat). Ahogy az A38-on se, ezúttal se csalódtam, bár a hangzás hagyott némi kívánnivalót maga után, de ez az öt kanadai nem hogy teljes egészében képes visszaadni a már jól ismert dalokat, de Rody frontemberi képességével vezényelve – most itt az egész jellemére és a két dal között rögtönzött stand-upjaira gondolok, ahol előszeretettel beszélt a magyarok markáns intim méreteiről – a dalokat még tovább fokozva képesek prezentálni élőben. A sorrend a következő volt: Wretch, Bone Marrow, az egyetlen közzé tett új albumos dal idáig a C’est La Vie, majd a Keziaról a No Stars Over Bethlehem, aztán a Goddess Gagged. Ezt követően egymás után két új dal is érkezett az egyik a The Reign of Unending Terror, a másik pedig a Dunsel, amiről Rody és Tim privát beszélgetésünk azt mondta, hogy egyértelműen új kedvenc, sőt ez a legjobb Protest The Hero dal eddig szerintük. A Sequoia Throne – Blindfolds Aside – Bloodmeat pedig ebben a sorrendben egy hihetetlen erős zárásnak bizonyult, egyre fokozódó hangulattal, a katarzis számomra – bár a Sequoia Throne-t tartom a legjobb daluknak – egyértelműen a Bloodmeat vége volt, mikor az amúgy végig saját „zöld” füstjében szédelgő Arif mester énekelt felváltva Mr. Walkerel. (metal-bk)

Megjegyzés: ahogy a koncert közben láthattátok, Rody két dal között felemelte az ujját és büszkén jelentette ki, hogy övé az egy gyűrű – márpedig ennek oka volt, hiszen a turnénak van egy saját szauroni hasonmásgyűrűje, ami mintegy kézről kézre, azaz ujjról ujjra jár. A négy zenekar tagjai állandóan civakodnak érte, amikor éppen interjút készítettünk a buszban a srácokkal, akkor még éppen a Darkest Hour Mike-ján volt, majd elkezdte heccelni a srácokat, akik ezután szabályosan megverekedtek érte, az leesett a földre, és Rody szúrta ki először. Azóta szerintünk legalább tízszer gazdát cserélt, de ez is része a turné alaphangulatának.

És miután már mindenki megcsodálhatta a merchpultot, mindenki megbeszélte a konfliktusát a pit két trikós IQ-harcosával, valamint már mindenkinek volt a kamerás telefonján egy közös fotó egyenesen a Protest The Hero színpadáról, a The Mark of the Judas egy átkötőjével kezdetét is vehette a Darkest Hour koncertje, ami a sejtelmes sötétből szélesebb körben is felismerhető taktusokra váltott. Persze lehet őket azzal vádolni, hogy nem ártana valami új nyitóstruktúra, de én személy szerint még mindig nem tudok betelni a The Doomsayer és a Sadist Nation kettősével, hiszen nemcsak megadják az alaphangulatot, hanem méltán fémjelzik a zenekar nagyságát is. Arról nem is beszélve, hogy ez egy tökéletes csali volt, hiszen ezen a ponton továbblépve már minden tekintetben egy új szettel volt dolgunk, hiszen – a később kapcsolódók bánatára – a múltidézés jegyében olyan szerzemények kaptak helyet, amik korábban vagy problémás összetettségükből adódóan nem fértek fel a színpadra, vagy csak az idő járt el felettük. Utóbbi a The Last Dance Massacre perceire volt igaz, előbbi pedig a grandiózus Veritas, Aequitasra, ami külön felállított akusztikus gitárokra is támaszkodott. Ez a szerzemény nyilván nem is arra szerződött, hogy koncerten lehessen előadni, így kissé a koncert alaptempójából is visszavett (bár a legutóbbi lemezről a The Tides előzte meg), ám ezt hivatott kompenzálni a kötelező jelleggel játszandó With A Thousand Words To Say But One, amit egy kiváltképp kellemes folytatás követett a How The Beautiful Decay formájában. Ez a dal már csírájában is jelezte, hogy a zenekar előtt fényes jövő áll, és minden olyan energia manifesztálódott benne, ami gyakorlatilag visszavarázsolta a közönséget a tíz évvel ezelőtti állapothoz. Lényegében ez volt a koncert legnagyobb erénye is: az, hogy ugyan minden egyes dal külön-külön stádiumot jelenített meg, mégis átlátható, megérthető, és ami a legfontosabb, azonosulható volt minden kis montázsdarabka. Aztán a meglepetések ennyivel nem maradtak annyiban, hiszen nálunk debütált a Your Everyday Disaster című új tétel is, ami az eddigi legbiztatóbb pont a már publikált tételek közül, majd az Into The Grey ismét megidézte az általam még mindig nem feltétlenül elfogadott The Eternal Returnt, hogy az elfelejtődjön a Demon(s) és a Convalescense által. És ha a visszahívás az este folyamán nem is működött, azért a Darkest Hour megengedhette magának azt az ünneplést, hogy ismét egy bombaszt, a Tranquil erejéig visszatérhessen a színpadra, és ezzel mintegy keringőre is hívja a közönség sorait, hiszen pillanatok alatt az első 5–10 sor már fenn is volt, hogy együtt fejeződjön be nemcsak a dal, hanem ez a kiváltképp izgalmas és tiszteletteljes koncert is.

Így befejezésül pedig bátran ki is jelenthetem, hogy az év első nagyobb csomagja nemcsak tisztességgel nyitotta meg a 2011-es évet ezen a fronton, hanem az olykor koszos vagy filteres hangzás ellenére is kellemes, valamint meglepetésekkel és különleges élményekkel telített perceket okozhatott mindazoknak, akik vasárnap el tudtak jönni a Dürer Kertbe. Mert ilyen szetteket ezektől a bandáktól egyhamar nem fogunk újra látni, úgyhogy most nincs is más dolgunk, mint kényelmesen hátradőlni, és várni a zenekarok következő hónapokban megjelenő új lemezeit.