2007. május 20.
Mi kell ahhoz, hogy 2007-ben egy laikus keményzenét hallgató egyén maximálisan élvezhessen egy The Haunted koncertet? 1. nem árt, ha az illető barátnője a koncert előtt pár héttel szakítani óhajt; 2. vagy az sem elhanyagolható, ha adott x-paraméterű célszemély rendelkezik minimális objektivitással egy megjelenő albummal szemben…
…Hiszen közel fél éve jelent meg a The Dead Eye, azonban még mindig megosztja a rajongótábort. Véleményem szerint a zenekar tavalyi korongja az utóbbi öt év legemberibb albuma, hiszen a The Dead Eye felöleli a felejtés folyamatát; s ez a folyamatábra tükrözi az összes ilyenkor jelentkező emberi érzelmet, gyűlölettől a csalódáson és kiábránduláson át egészen a végső megoldásig: ha felejteni nem is muszáj, de a továbblépés kötelező. És az, hogy ez a cselekmény nem a vérthrash szcénának íródott, arról Dolving bácsi sem tehet, hiszen évről-évre furcsább lesz mindenki kedvenc pszichopata rémálma… De majd mindent a maga idejében. Az estét a francia Lyzanxia nyitotta, ám a Municipal Waste interjú miatt csak az utolsó 6 percre tudtam bemenni, így ha nem gond, nem mondanék ilyen minimális tapasztalat alapján véleményt, de több árulkodó jel is egy durvább Mercenary-t juttatott az eszembe. A srácok tavalyi nagylemeze, az Unsu úgy ment el mellettem, hogy még a borítóra is alig emlékeztem, de amit itt produkáltak, az kellemes volt. Az már talán kevésbé, hogy a programjuk befejeztekor is hozzávetőleg negyvenen lehettünk a teremben…
Miután a srácok lementek, már többen jöttek be a terembe: nem is gondoltam volna, hogy kis hazánkban ennyien ismerik a Municipal Waste zenéjét, s bevallom, magam is kifejezetten vártam a crossover/retrothrash show-t, ami minden olyan kelléket felvonultatott, melynek hatására a ’80-as évek idusán érezhettem magam. Még jó, hogy én ezt az időt csak koncertvideók alapján élhettem meg, de ez zárójeles kijelentés volt; az már kevésbé, hogy a srácok kisebb nukleáris robbanást idéztek elő alig hosszabb, mint félórás programjuk során, melyben a hardcore agresszivitása teljes mértékben visszatükröződött. Az első sorokban ment vadul a mosh, a circlepit és minden mi trve utcai harcosok szemének-szájának ingere, de a zenekar érdemeit sem szabad kihagyni, hiszen mind egytől-egyig produkálták magukat, de még hogy! LandPhil basszer kifogásolta azt, hogy Nickelback volt az átvezető – én is -, ezért bégette a majdnem érzelemgazdag refréneket, melyre a vérthrasher közönség üdvrivalgásra tört ki; vagy ki ne felejtsem akár a sörivó-versenyt MW-tölcsérből, netán a szörfdeszkák közönségbe hajítását, mely segédeszközként szolgált a stagedivingban (amiket a koncert végeztével a szófosó Tony Foresta gond nélkül visszakövetelt). A program az eddigi két lemezre épült, az Unleash The Bastardtól kezdve a Terror Sharkig felvonultatva az összes favoritot, de hallhattunk egy új dalt is a nemsoká megérkező új lemezről, mely a The Art Of Partying címre fog hallgatni. A zenekar nukleáris pusztításának hatására mind meghaltunk, hiszen a szélvészgyors tempókat egy idő után követni sem tudtuk, ekkora információáramlat mellett pedig minden ottlévő agyveleje szétloccsant: elindultunk a Pokol kapui felé.
Ahol Dolving bácsi és barátai vártak bennünket egy hosszabb átszerelést követően. Kedvenc (svéd) bandám nem kímélt minket, hanem fokozatosan rávezetett bennünket a spirálként haladó útra, mellyel egyre inkább megközelíthettük a Pokol legmélyebb bugyrait; a koncert kezdetén az összegyültek egyrésze még tiltakozás gyanánt próbált küzdeni egy kisebb moshpittel, ám ez felesleges volt, hiszen a The Premonition – The Flood – #99 triumvirátust még az esetleges túlélők sem bírták pulzussal. Az Abysmalnál tettük meg első kanyarunkat a folyamatosan örvénylő úton, melyet a The Dead Eye dalai késleltettek (The Drowning, The Reflection: atyaég!), míg a korai thrash pusztítások ténylegesen földöntűli pályára irányítottak (Hate Song, In Vein… hadd ne soroljam); természetesen Dolving prófétával az élen, ki már a koncert elején is tudtunkra adta, hogy nem közülünk való, hiszen mind mozgáskultúrája, mind mimikája egy számomra ismeretlen – netán felsőbbrendű? – életformát engedett tisztelni; azon földöntűli erőkről nem is beszélve, melyeket megmozgatott a koncert folyamán. A The Guilt Trip hallatán többen azt hittük, hogy a zenekarral már meg is érkeztünk úticélunkhoz, ám korántsem erről volt szó: ez a dal csak azt jelölte, hogy már ténylegesen nincs visszaút, hiszen olyan tételek követték a legutóbbi album grandiózus lezárását, mint a közönségkedvenc All Against All, vagy a debütalbum zúzdái. Kínzásainkat jól viseltük, egyként ágaskodtunk Dolving felé, ki nem kegyelmezett nekünk; agresszióval átitatott hangján csak tovább kántálta jóslatait. A koncertet sikerült az első sorban túlélnem, végig Dolvinggal szemben, így teli torokból a képébe ordíthattam minden egyes sort, valamint a buli után teljesülhetett a mai este elsőszámú célja is: készíthettem vele egy közös fotót. A zenekar többi tagja jól viselte a frontember személyi kultuszát, szolidan, ám feszesen biztosították a tortúra alapozását, melyre senkinek sem lehetett panasza. Mielőtt végleg elkárhoztunk volna, még egyszer visszatértünk a felszínre a Dark Intentions keretein belül, hogy a Bury Your Dead alatt végignézhessük, hogyan temetik el a már foszló tetemeinket… Éteri lezárása egy frenetikus estének. Amilyen emelkedett hangulat jellemezte néhány hete az Ignite koncertjét, pont az inverzét adta nekünk a The Haunted; ám saját perverzióm, hogy füligérő mosollyal jöttem ki a Kultiplexből, a földi pokolba. És talán az ilyen egyensúly tesz minket emberré…? Mindenesetre felejthetetlen este volt. ‘…In a sepia twilight sundown…’
httpvh://www.youtube.com/watch?v=Z-z-E87Ptf8
