2011. október 13.
Kapunyitás után nem sokkal érkeztem meg az A38 fedélzetére és bár a Facebook még mindig nem hivatalos adatszolgáltató, de az esemény visszajelzéseit ismerve is meghökkentő volt konstatálni, hogy a kezdés előtt mintegy fél órával gyakorlatilag húsz ember lézengett a hajó gyomrában. Ebbe pedig beleszámoltam a ruhatáros lányt és hangosítót is. Meghökkenésemet ezután ijedtség követte, hiszen végigfutott az agyamon, hogy mégis mi lesz itt a koncert alatt? Hogy fogom „egyedül” betölteni az egész termet? Jobb híján elkezdtem reménykedni, hogy lassan befutnak a vendégek és könyörgéseim meghallgatásra találtak, ugyanis a The Get Up Kids fél tízes kezdésére már vagy lényegesen nagyobb tömeg verbuválódott a színpad elé. Azonban ennyire ne szaladjunk előre és haladjunk csak szép sorjában.
Az első utam a merchpult felé vezetett, és bár azzal a szándékkal érkeztem, hogy spórolni fogok, de amikor megláttam az árakat, akkor már csak azért is elhatároztam, hogy veszek valamit, hogy elismerésem fejezem ki a zenekar iránt. Biztos voltam benne, hogy őszinte, tisztességes srácok a zenekar tagjai, azonban arra, hogy gyakorlatilag nulla haszonnal dolgozzanak, arra nem számítottam. Voltak ezer és kétezer forintos pólók, ezer forint volt a legutóbbi EP, kétezer a legutóbbi nagylemez CD formátumban és háromezer bakeliten. A rajongóbarát árak meg is tették a kellő hatást, és az a kevés de elhivatott ember, aki jelen volt tegnap a hajón, az jó szerrel fel is vásárol(hat)ta a komplett garnitúrát.
A koncert bejelentése már nyáron megtörtént, az előzenekarról mégis csak a bulit megelőző napon hullott le a lepel, és bevallom őszintén, belőlem konstans homlokráncolást váltott ki már maga a késés is, de legfőképpen a választott zenekar. Norbi nevét csak futólag ismertem, de a kaliberét tekintve tudtam, hogy mire kell számítanom, az első valós találkozásunk azonban csak most zajlott le. Hogy is foglaljuk össze: van egy srác, akinek fáj. Ne kérdezzétek, hogy mi fáj neki, de valami kurvára. Van hangja és gitárja, hozzá pedig egy kolléga, aki kiválóan penget basszusgitáron. Számomra az első előadó, aki felsejlett, az José González volt, csupán mélabúsabb kiadásban, de a hatásokat tekintve ugyancsak megkerülhetetlen a The Cure vagy a Radiohead. Hat dal volt a repertoárjukban, amiből két dolgot hiányoltam: 1. a szőrt és, akkor ennél finomabban nem is tudnám azt mondani, hogy számomra kissé buzis volt a történet. 2. a változatosságot (több dallam?). Norbiban komoly tehetség van és más dalaiban, projektjeiben lehet, hogy ezeket elő is hozza, de ez a hat dal nálam csúnyán egybefolyt és csak egy-két alkalommal kaptam fel a fejem, ami azért szörnyű, mert a tehetség érezhetően ott van. Nekem egyébként ennek ellenére tetszett, de a The Get Up Kids előtt semmiképp sem nézném meg őket újfent, inkább filmzeneként vagy szakítás utáni esőben hazasétálós zeneként tudok az urakkal számolni.
Kilenc óra környékén már elkezdtem megnyugodni a létszámot illetően, hiszen az egy nézetméterre jutó emberek száma fokozatosan növekedett, noha a hely harmadáig telt meg csupán, de az a presztízs, hogy nálunk egy ilyen kaliberű és az emo / indie / punk színtéren ilyen köztiszteletnek örvendő csapat fővárosunk egyik legelitebb és egyik legdrágább helyén lépett fel, az igencsak respektálandó volt a szerény látogatottság ellenére. Noha a Dürer Kert kisterme a hely szűke miatt minden bizonnyal hangulatosabb emlékként élt volna tovább fejünkben, de panaszra így se lehetett okunk. A cirka másfél órás szett pontban fél tízkor kezdődött meg a There Are Rules nyitótételével, a Tithe cíművel. Hazudnék, ha azt állítanám, ha a hangulat egyből a tetőfokára hágott, ugyanis csak a legortodoxabb rajongók kezdtek el már ennél a dalnál toporzékolni. A szettet tekintve nem volt túl nagy meglepetés, hiszen aki figyelte a csapat korábbi állomásain előadott dalsorrendet (elsősorban most a bécsire gondolok), annak nem okozott meglepetést a történet, persze a srácok profi zenészekhez méltóan kissé megvariálták a sorrendet, ezzel némi változatosságot csempészve a fellépésbe és különlegességet adva a budapesti közönségnek. A folytatásban olyan dalok érkeztek, mint az I’m a Loner Dottie, a Rebel…, a No Love, a Regent’s Court, az Automatic, a Shatter Your Lungs, a Woodson, az Overdue vagy az egyik személyes kedvencem; a Red Letter Day. A koncert előtt úgy képzeltem, hogy minden bizonnyal Matt lesz, aki igyekszik majd minden tekintetben a közönség kedvében járni, de végül Jim volt az, aki csillogó szemekkel folyamatosan hülyéskedett és poénokkal örvendeztette meg az egybegyűlt hallgatóságot. A Shorty c. dal előadása előtt a tánctudását is megfitogtatta, amihez a többiek kiváló talpalávalót szolgáltattak és az eddig is igen jó kedélyű koncert mosolyfaktorát még magasabbra sikerült járatni. A performanszot lehetőségeimhez képest igyekeztem megörökíteni az utókor számára:
Az új albumukkal egészen tegnapig nem tudtam megbékélni, de oly sokszor és most újfent előfordult velem az a helyzet, hogy egy koncert után újraértelmeztem a kapcsolatomat egy-egy félretett anyag kapcsán. A There Are Rules zöngéi szinte ismeretlen dalokként tetszelegtek számomra és vakartam is a fejem, annak kapcsán, hogy mégis miért kukáztam anno ezt a lemezt. Újrahallgatva felvételen még mindig hagy némi kívánni valót a lemez, azonban élőben új tartalommal sikerült megtölteni a dalokat és sokkal inkább működtek, mint otthon a négy fal között hallgatva őket. Lássuk milyen dalok kerültek még elő: Pararelevant, Close To Home, Holy Roman, Rememorable, Don’t Hate Me, és a záró Walking on a Wire. Külön ajándék, kegy vagy specialitás volt (kinek mi), hogy Jim eljátszotta a Campfire Kansas c. akusztikus dalt és a leglelkesebb tagok egyként énekelték végig azt a három percet. A meghatódottság szerintem kölcsönös volt. A visszatapsolás kapcsán érkezett azonban csak az igazi mosolytúra, hiszen itt volt az I’ll Catch You, a Beer For Breakfast különlegességként, a megkerülhetetlen és utánozhatatlan Holiday, illetve a csapat egyik legnagyobb slágere, a Ten Minutes. Habár ez utóbbi záróakkordként jobban funkcionált volna Mattéktől, jobban mondva Jiméktől (mivel ezt is ő énekelte), a már több fellépésükön is felcsendült Blur klasszikussal búcsúztak el. A Boys & Girls egy igazán közönségénekeltető happy ending volt.
Bevallom, az elején rettenetesen megijedtem, a közepén feloldódtam, a végére pedig már el is felejtettem azt a tényt, hogy milyen alacsony létszámban érdeklődtek az emberek az ezredforduló egyik legvidámabb és bizonyos műfaj(ok) szempontjából megkerülhetetlen zenekara iránt. A szett közepe fele kicsit elkalandoztak a gondolataim, de összességében egy profi, jókedélyű koncerttel lettek gazdagabbak azok, akik ellátogattak ezen a szeles és hűvös szerda estén az Artemovszk 38 fedélzetére. Remélem, hogy a The Get Up Kids az alábbi bulit legalább olyan pozitívan élte meg, mint amennyire az a pár száz ember, aki jelen volt tegnap este és ezzel sikerült őket egy esetleges haragos feloszlás gondolatától minél távolabb lökni.
