The Gaslight Anthem @ Ulm, Németország

Még soha nem szembesültem ennyi problémával külföldi koncertre történő utazás szervezése közben. Március elején lettek bejelentve a május végi, ill. júniusi dátumok, ezért gyorsan nekiálltam megszervezni az ötödik The Gaslight Anthem koncertem. Egyrészt nem Ulm-ba szerettem volna menni, hanem Londonba, de mire elkértem magam arra a napra a munkából, és elkezdtem nézni a repülőjegyeket, sold out is lett. Majd jött az ötlet, hogy legyen inkább Zürich, még mindig egyszerűbb eljutni, mint Brémába, Kielbe, vagy Ulmba. Mivel csak olyan opciók jöttek szóba, ahol ők voltak a headliner, ezért túl sok választási lehetőségünk nem volt, mivel leginkább előzenekar voltak a Soundgarden előtt, ill. fesztiválokon játszottak 30-40 perceket, végül csak a már említett helyszínek maradtak. Viszont amikor egyik útitársam jelezte, hogy tud szerezni ismerősnél szállást Ulmban, végül amellett döntöttünk, Zürich ugyanis szintén munka miatt elég kockázatos lett volna.

Aztán kiderült, hogy ez is egy fesztivál keretein belül lesz megrendezve (Ulmer Zelt), amitől kisebb agyérgörcsöt kaptam, elvégre 900 km egy fél órás koncertért nem biztos, hogy a legjobb befektetés. Itthonról nem lehetett jegyet rendelni, ezért egy osztrák lányismerősöm kértem meg az intézkedéssel, majd amikor kiderült, hogy május elejétől kezdődik csak a jegyértékesítés, szerencsére azt is megtudtuk, hogy teljes koncertet fognak adni, szóval nem kell aggódni. A döntés, hogy időben szerzünk jegyet, utólag jó ötletnek bizonyult, mert nagyjából 2 perc alatt elkelt az összes jegy a koncertre. Indulás előtt aztán néhány nappal borult a szállásunk, így eldöntöttük, hogy a buli után azonnal indulunk haza. A terv az volt, hogy egy olasz ismerősöm felveszünk a müncheni reptéren, és így megyünk négyen, de ő az indulás előtti napon visszamondta az utat, ezért nagyon gyorsan még találnunk kellett egy útitársat, ami végül nem okozott nagy nehézséget, így egy szintén magyar, de Ausztriában élő ismerős csatlakozott hozzánk. Természetesen az indulás napján akkor ébredtem, amikor már a találkozó helyszínén kellett volna lennem, így egy jó másfél órás csúszással tudtunk csak elindulni. Az úton jókat lehetett aludni, nem történt semmi különös, leszámítva a kiváló ebédet barátunknál Ausztriában.

Ulmba érve gyorsan elmentünk megnézni a belvárost, valamint a Dunát, hiszen itthon nagyon ritkán van alkalom látni. A koncert egy kisebb cirkuszi sátorban volt megtartva, ahol nagyjából 1000 fő tartózkodott egyszerre. Az előzenekart lekésve bemerészkedtünk előre, már amennyire lehetett, hogy minél közelebbről szemlélhessük a történéseket. Tavaly Drezdában szinte végig kameráztam, amit most úgy döntöttem inkább a kevésbé táncoslábú útitársaimra bízok, hogy minél jobban tudjam adagolni magamba az adrenalint, ha már úgy terveztem, hogy hazavezetek a koncert után. Aztán hirtelen elsötétült minden, és a hangszórókból pedig nem más volt hallható, mint a múlt hónap elején rákban elhunyt Beastie Boys rapper Adam ‘MCA’ Yauch tiszteletére a Sabotage! Szép gesztus volt részükről, ráadásul mint utólag megtudtuk, minden koncert így indul ezen a turnén. Mindeközben megérkezett a banda is a színpadra, majd az említett intro végén belecsaptak a Great Expectations-be. Azt hittem, szét fog robbanni a hely, főleg egy ilyen felvezetés után, aztán kissé csalódottan realizáltam, hogy igazából nem történik semmi, és ha erre a dalra nem indul be a közönség, akkor talán semmire sem fog. Az első lemezes We Came to Dance-re aztán javult valamit a helyzet, de ez is elég távol volt a tavalyi wall of death és circle pit elemekkel megspékelt jelenetektől. Végül a negyedik dal megoldott minden problémát, a The Patient Ferris Wheel első hangjaitól teljesen lázba jöttek az emberek, és beindult végre a buli. A szett a The ’59 Sound lemezre épült, a lemez háromnegyedét lejátszották, az album címadó tétele után pedig következett a júliusban megjelenő, Handwrittenre keresztelt nagylemez első kislemezdala (“45“) is, amiben nagyon bíztam, hogy lesz, hiszen az elmúlt pár hétben az új Hot Water Music korong mellett ennek az egy dalnak volt csak esélye nálam. A legnagyobb meglepetés számomra a Joe Strummerhez írt, I’da Called you Woody, Joe elhangzása volt, hiszen csak nagyon ritkán játszák, amit utoljára 2008-ban az Astoria 2-ben tartott londoni koncerten hallottam, tehát már az előadás felénél teljes volt az öröm. Ezenkívül még egy új dal (Biloxi Parish) volt hallható, amit szerencsére legalább nem a 2010-es American Slang dalaival egészítettek ki, hanem régebbi, pörgősebb tételekkel. Természetesen néhány lassabb nóta is bekerült a repertoárba (Here’s Looking at you, Kid, Blue Jeans & White T-shirts), majd a The Backseattel zárták az első felvonást. Aztán a fénypont a ráadásban egymás után következett – mostanában legalábbis – két kedvenc dalom, a Wherefore Art Thou, Elvis? és az egy hangulatos intróval újraírt Wooderson kombója volt! A tervezett szett utolsó dala az American Slang lett volna, de mivel – elmondásuk szerint – ez volt a valaha történt legjobb hangulatú koncertjük Németországban, még jött egy feldolgozás is kiegészítésképpen, amire három variáció van általában: State of Love and Trust a Pearl Jamtől, Trusty Chords a Hot Water Music-tól, esetleg a Baba O’Riley a The Who-tól. Most ez utóbbi nyert, aminek köszönhetően nem csak a közönség vesztette el a kontrollt saját maga felett, hanem a frontember Brian Fallon is: a dal utolsó refrénje előtt kivitelezett, egyébként videón nézve elég szép stage dive-val örvendeztette meg a rendkívül lelkessé vált közönséget, egyedül annak nem örültem, hogy épp nem figyeltem, és sikerült a fejemen landolnia. Azért remélem, túl fogom élni. Körülbelül két óra alatt játszottak el 24 dalt, ami alaposan felülteljesítette előzetes elképzeléseim.

A koncert után még váltottam pár szót az Ulmban éjszakázó ismerősöktől, megköszöntem a jegyrendelési segítséget, majd hazafelé vettük az irányt. Este fél 11-kor indultunk, ha jól emlékszem három megállással abszolváltuk a 900 km-t, és reggel fél 8 körül már itthon is voltam. A kérdés persze leginkább az ilyenkor, hogy másfél, jó esetben két óra koncert megér-e összesen 20 óra utazást? A válaszom az, hogy attól függ. A The Gaslight Anthem megér többet is. Ha minden igaz, novemberben jönnek vissza a Hot Water Music és a Fake Problems társaságában, márpedig az sem lesz utolsó!