The Dillinger Escape Plan @ Dürer Kert

The Dillinger Escape Plan @ Dürer Kert

Időpont: 2010.10.13., Szerda, 19:00

Helyszín: Dürer-Kert, Budapest

Fellépők:
The Dillinger Escape Plan (USA)
Cancer Bats (CAN)
The Ocean (D)

Kezdés: 19:30
Vége: 22:45

Nem véletlen, hogy minden kontinens minden országában, ha a The Dillinger Escape Plan névre hallgató intézmény az egyik helyi klubban tartja kihelyezett ülését, az eseményt mindig hihetetlen várakozás és izgalom előzi meg. Ennek kettős oka van: először is az, hogy, aki már „átélte” őket élőben az tudja, hogy ez a New Jersey-beli kvintett olyan elementáris energiákat képes felszabadítani és mozgatni a színpadon, hogy az erre fogékony emberek számára gyakorlatilag egyfajta drogként hat. Másodszor pedig az, hogy, ha valaki készületlenül érkezik egy ilyen eseményre, azt vagy epilepsziás görcsök között kell majd elszállítani, vagy rosszabb esetben nyaktól lefele lebénul a zenekar által árasztott, ultraintenzív impulzusok következtében. Szerencsére jómagam már a 2008 tavaszán láttam őket az A38 hajó fedélzetén, így tudtam mire számíthattok. Hát… nem is csalódtam.

Ám mielőtt tovább vizslatnánk a dillinger-anomáliát és annak hatásait, nézzük meg, hogy a két másik zenekar hogyan teljesített ezen a kellemesen különleges hétköznapon. A színpadot először a berlini The Ocean vette birtokába, azonban az első dalukról sajnos sikeresen lemaradtam, ugyanis az előtérben való beszélgetések és a pressjegyért való sorban állás kicsit jobban elhúzódott, mint azt számítottam, így, amikor beléptem a Dürer nagytermébe az amúgy változóan soktagú The Ocean-Kollektíva már nagyban jajveszékelt a színpadon ezúttal minimál (értsd: klasszikus ötös) felállásában. A szerencsésebbek, akik a hazánkban már három ízben is megfordult (2008: Fonó, 2009: Dürer-Kert) zenekart látták, már tudják, hogy az ő nevük garancia a minőségre. A cirka félórás szettben elsősorban a Heliocentric dalai kerültek előtérbe, de nagy örömömre szemezgettek egy-két nóta erejéig a korábbi albumok kínálatából is (pl. Orosirian: For The Great Blue Cold Now Reigns, The City In The Sea). Bár én kétségtelen, hogy nem igazán kerültem közel az új albumhoz, de pont ezért vártam, hogy mit és hogyan fog produkálni ez a csapat, mert volt egy olyan érzésem, hogy meg fognak győzni az új dalok komplexitásáról, annak ellenére, hogy számomra jóval alacsonyabb érzelmi faktorral bírnak lemezen, mint a régebbi darabok (itt elsősorban a Precambrian dalaira gondolok). Sajnos, mint mondtam a nyitó Shamayimról lemaradtam, de a zárás gyanánt odatett The Origin Of Species/The Origin Of God kombó egész egyszerűen ledöntött a lábamról. A dalok alapvető súlyosságával párosult a hihetetlen jó hangosítás, a meglepően intenzív színpadi mozgás (ugrálás/gitárkasza) és az egész estét jellemző és egyben megkoronázó dinamikus és izgalmas fényjáték. A The Ocean ezúttal is tarolt.

Másodikként a kanadai Ontarioból érkezett Cancer Bats küzdött meg a közönség kegyeiért hihetetlenül – persze jó értelembe véve – suttyó és mocskos muzsikájával. A négytagú formációt úgy jellemezhetném, hogy a már a felvételen megszokott kissé mocsárian sludgeos hardcorepunkot keverik össze a legdélibb mocsokkal és ez nem csak a dalaikban jelenik meg, hanem a színpadi kiállásukban, megjelenésükben is és az attitűdjüket tekintve is teljesen helytálló leírás. A Liam Cormier vezette csapat nem húzta az időt, nem tökölt, egyből robbantott is a We Are The Undead című himnusszal, majd utána folyamatosan sorjáztak a Cancer Bats bestof-ba számító dalok: Lucifer’s Rocking Chair, Dead Wrong, Trust No One, ám ennek ellenére a kezdeti lendület időközben fokozatosan visszaesett a közönség részéről és jómagam is – persze csak visszafogottan – de elkezdtem másfelé tekingetni. Az alábbiakat észlelve a zenekar azonban gyorsan összekapta magát és egy gyors stagedivera és partyra vagy inkább egy 2in1 stagedive-partyra buzdítás után a közönség új erőre kapva őrült meg az est második felében is többek között a Pneumonia Hawkra és a Beastie Boystól átvett hip-hop klasszikus, a Sabotage redneck-újraértelmezésére. A jó megszólalás és az itt se szűkölködő fénytechnika nagyon sokat dobott a bulin és láthatóan az egész – lassan teljesen megtelő – terem vette a lapokat, amiket a srácok kiterítettek nekünk. Az egyértelmű csúcspont a számomra kedvenc Darkness Lives volt (a legutolsó Bears, Mayors, Scraps & Bones című nagylemezükről), de a Scared To Death, a Sleep This Away, a Sorceress és a záró Hail Destroyer is rendesen odavágott. Pont úgy, ahogy kellett. Külön öröm volt, hogy az első sorokban álló rajongók kívülről fújták a szövegeket és nem csak az utóbb említett dal refrénjét, amit nem mellesleg az egész terem egyként üvöltött, hanem az összeset. Hail Destroyer! Hail Cancer Bats!

A nagyon kompaktul és vendégbarát módon zajló szervezésnek köszönhetően a road és merchpult szekcióban is szinte csak hölgyeket alkalmazó ’Dillinger Escape Plan már nem sokkal fél tíz után a húrok közé csaphatott a már tőle megszokott elképesztő in medias res gyilkolással. A Farewell, Mona Lisa tökéletes kezdőszámnak bizonyult és bár a múltkori Poison the Wellel közös A38-as eseményen a Fix Your Face volt a nyitás, most külön öröm volt egy másik dalukra elveszteni az önkontrollt és az őrlő közönség soraiból üvölteni, hogy „What am I supposed to say!?”. Ahogy már korábban utaltam is rá, meg ahogy bevezető szöveg is sejteti, a srácok egy teljesen egyedülálló fénytechnikát alkalmaztak. Ezúttal a háttérben volt felszerelve három nagy lámpaszerkezet, melyek darabjába négy stroboszkóp és egy üvegszerkezetbe beépített dupla lámpasor volt, ami vagy fehér, vagy vérvörös színekben pompázott mindig az adott dal hangulatához és pillanatához beállítva. Mondanom se kell, hogy ez mennyire fokozta az élményt. A dalokat tekintve a már az interneten keringő pár előző bulin eljátszott setlist stimmelt nálunk is, úgy, hogy nem árulok el sok meglepetést azzal azoknak, akik ezt látták, hogy a koncert nagyjából a legújabb, sorban negyedik stúdiólemezükre, az Option Paralysisra épült. Ha jól számolom, legalább hat dalt játszottak el róla, köztük a Good Neighbor, Chinese Whispers, Room Full of Eyes vagy épp a Ben Weinman gitáros által a színpadra betolt zongorával megtámogatott Widower c. slágert (ahol pótgitáros alkalmazásával hozták a lemezen hallható megoldásokat). Akikben a korábbi anyagaikhoz képest nem hagyott túl mély nyomot az új lemez, mint pl. én is az ennek nem örült, de panaszkodni ettől függetlenül nem lehetett, ugyanis az Ire Worksről játszották a Milk Lizard, Black Bubblegum, Fix Your Face című dalokat, a Miss Machineról az amúgy ténylegesen a katarzist jelentő Sunshine The Werewolft és a Panasonic Youthot. De sajnos tény, hogy a személyes kedvencem Setting Fire To Sleeping Giants vagy épp az Unretrofied kimaradt egy két Dimitri-érás dallal egyetemben. Ezt azonban Greg ’meganyak’ Puciato (akinek wikipédia profilján pont a hajós buli pókmalackodásáról van fenn kép) és barátai az intenzív színpadi mozgásukkal, teljesen elmebeteg mászókázásukkal és a közben végzett hibátlan zenei produkciójukkal nem, hogy hiányérzetem nem hagytak, köpni, nyelni nem tudtam. Az est koronája pedig a ráadásban eljátszott, örökfavorit 43% Burnt című himnusz volt. Egy biztos, eszeveszett showt éltünk át, azt hiszem ezt nyugodt szívvel állíthatom.