The Dillinger Escape Plan @ A38

Hála a XXI. század vívmányainak, a leleményes budapesti koncertlátogatók már novemberben tudni vélhették, hogy a The Dillinger Escape Plan új nagylemezének európai körútján kis hazánkban is tiszteletét teszi. S függetlenül attól, hogy a BPRNR nyilván nem repesett az örömtől, mikor tudatosult bennük a féltve őrzött információ kiszivárgása, ám annál több matek-korrepre éhes fiatalnak kerekedett boldog mosoly az arcára, és ez a lelkesedés tegnap érhette el csúcspontját. Három felvonásban, igen széles érzelmi skálán. Elvégre örömtől eufórián át halálfélelemig mindenben részesülhettünk egy cirka négyórás program keretein belül…

Az este első fellépője a kaliforniai Stolen Babies volt – mint ahogy a tavaly őszre tervezett Meshuggah-val közös, dupla headlineres turné keretein belül is ők nyitottak volna -, akik hozzávetőleg fél órába sűrítve mutatták be a nem éppen affinitív közönség számára, hogy a burtoni hagyományok és a XX. század elejére jellemző, német dark cabaret frigyében milyen formában képes érvényesülni az általánosságra kiterjesztett, határtalan – ám nem öncélú! – önkifejezés. Eddigi életem során nem egy koncerten volt lehetőségem résztvenni, ám a ‘Babies produktumához fogható őszinteséggel aligha találkozhattam; Dominique, a szomorú bohócnak beöltözött tangóharmonikás énekesnő hangjában és testbeszédében annyi feszültség és oly’ magas érzelmi töltet képes térnyeréshez jutni, amely példaértékű a keményzenén innen és túl egyaránt. Az este folyamán Nickel Back név alatt fellépő banda (szigorúan különírva) értelemszerűen eddigi egyetlen hanghordozójuk, a There Be Squabbles Ahead nótáiból csemegézett, ám véleményem szerint sokkal több időt is kaphattak volna a rendezőktől. Az olyan nóták, mint a pörgős és beteg Spill!, a temperamentumos Filistata, a feelinges A Year of Judges, vagy a számomra csúcspontot jelentő Lifeless, szerencsére felkeltették a közönség nagy részének érdeklődését, s a produktumot (Ben, a sampleres boilerütögetésével, valamint a túlméretezett babaruhában feszítő Ranival egyetemben) vastapssal honorálta a nagyrabecsült publikum. Hátborzongató élmény volt, számomra eddig ők adták az év koncertjét.

Őket követte a hazai porondon öt éve nem játszó Poison The Well, akiket már jóval nagyobb érdeklődés várt, ám véleményem szerint a srácok nem voltak csúcsformában – hiába volt változatos, és izgalmas setlist, Jeffrey Moreira hiába látta el kiválóan a frontemberi posztot, valahogy mégis hiányzott az átütő erő, legalábbis számomra. A srácok hozzávetőleg negyven percet lehettek színpadon. A Versionsről persze ütöttek az olyan szerzemények, mint a Letter Thing, a Naive Monarch vagy a közönségkedvenc Nagaina, de összességében ‘Wellék bulija Botchlástul, Nerdystül mégis megragadt szűken bezárva a hardcore határai közé, mintsem úgy törte volna át azokat, mint ahogy azt eddig tették minden hanghordozójukon. Félreértés ne essék, Jeffrey szinte minden énekdallamot hangról-hangra hozott, és nem lehet panasz a zenekar teljesítményére sem, de valahogy mégsem jött át az az erő, amit akár az ‘Opposite, akár a – személyes kedvencem – You Come Before You testesít meg. Persze a koncert lefolyása alatt már módszeresen beindult a zúzda az első sorokban, mely a mulatság végére embertelen méreteket öltött. És ez pont elég volt ahhoz, hogy előkészítsék a terepet Greg Puciatoéknak…

…akik egy hosszabb-rövidebb áthangszerelést követően robbantak be a lézerekkel és stroboszkóppal megvadított színpadra, mégpedig a Panasonic Youth-tal! Mondanom sem kell, hogy a hajó harctérré változott, a közönség első fele irdatlan méretekben – és sajnos könyörtelenül – vezette le felgyülemlett energiáját, mindezt odafigyelés és az a bizonyos „minimális tolerancia” nélkül. Mindettől függetlenül Dillingerék igencsak elemükben voltak, hiszen amellett, hogy arányosan szemezgettek minden eddigi kiadványukról – kivéve a Plagarismről, de szerintem senki sem várhatja el, hogy Justin Timberlake-nóta szóljon egy ilyen volumenű estén -, még arra is volt erejük, hogy egy majomház érzetét keltsék: a zenekar összes tagja a lehető legmagasabb hatásfokon igyekezett bemozogni a rendelkezésére álló teret, ám mégis az volt az egészben a legszebb, hogy a stroboszkóp két villanása között a Stolen Babiesben is érdekelt, cilinderét ghettoblaster sapira cserélő Gil Sharone dobos kivételével mindenki máshol tartózkodott, mint két másodperccel azelőtt. Az új gitáros Jeff Tuttle nemcsak megmászta saját hangcuccát, és ezáltal is birizgálta a mennyezeti világítást, hanem stagedivingolt gitárostul is, szóval tökéletesebb zenekart keresve sem találna magának. A setlist felmutatta az összes slágert, beleértve ezáltal a Setting Fire To Sleeping Giantset, a 43% Burntöt, a Baby’s First Coffint, vagy akár az Ire Works potenciális közönségkedvenceit, így a Milk Lizardot, a Fix Your Face-t, a Black Bubblegumot, vagy a záró Party Smashert, melynek külön apropója is van ám… Mint azt Csabi is előrevetítette a magyar koncertlátogatók számára, Greg előszeretettel mászkál mindenféle csőszerkezeteken – s míg ez a 43% Burnt alatt még jó poénnak tűnt, a fentebb megnevezett szerzemény alatt a lába beszorult a fedlapok és a csövek közé, így mikor kihúzta a lábát, az egyik fedlap leesett, és csupán egy kábel tartotta. Senki sem sérült meg, ám a fedlap kiesése bemozdította a többi lapot is, így ha további rezonancia érte volna a hajó fedélzetét, félő, hogy a többi lap kipotyogna magától… Hiába hívtuk vissza a srácokat, még egy pacsizás erejéig feljöttek, ám a lelkünk mélyén mi is tudtuk, hogy az első magyar The Dillinger Escape Plan-koncert nem ilyen befejezést érdemelt volna.

Ettől a kis affértől eltekintve szerintem senki sem távozhatott elégedetlenül a koncertről, maximum pár kisebb-nagyobb zúzódással, és egészséges fülzúgással. Hatalmas élmény volt számomra, hogy ott lehettem ezen a bulin, és remélem, hogy az itt megjelent zenekarok akár együtt, akár külön-külön, de még tiszteletüket teszik kis hazánk környékén… De legközelebb talán egy szabadtéri fesztivál előnyösebb lenne.