2012. november 12.
Az ősz igazi koncertdömpingnek bizonyult, hiszen olyan nagy nevek között kutatva, mint a Parkway Drive, a Kreator, a Fear Factory, a Converge, a Between The Buried And Me vagy épp az Architects koncertjei akarva sem kaphatnánk kielégítőbb választékot. A megannyi koncert között azonban kisebb jelentőséggel, de annál magasabb fokú minőségi faktorral jelen volt a tegnap este is, amikor a megboldogult Nevermore gitáros fémjelezte turné Budapestre látogatott. Ez önmagában örvendetes esemény a Jeff Loomis rajongóknak, de az előzenekarok kapcsán is egy igencsak szimpatikus line-up rajzolódott ki. Három, egyetlen nagylemezzel bíró, djent-közeli, modern és technikás formációról van szó: az egyik az angol Monuments, a másik a svéd Vildhjarta, a harmadik pedig a szintén tengerentúli Stealing Axion. Habár a jelenlevők létszáma szűkös volt, de a családias hangulat és a zenekarok közvetlensége igyekezett mindenkit kárpótolni.
Mint már említettem az tacomai kvartett egyetlen nagylemezzel (és egy feledésbe merült EP-vel) jelentkezett ezidáig. A Moments névre hallgató kiadványról mi itt írtunk és egy igencsak ígéretes bemutatkozásként könyveltük el, amire minden okunk meg is volt. A négytagú zenekarnak így már csak élőben kellett tanúbizonyságot tennie saját tehetségéről, ami a szokásos késésem ellenére is meggyőzőre sikerült. A színpadra álló zenészek kapcsán fogadni mertem volna a rokoni szálakról, de mint utólag kiderült ilyesmiről szó sincs, ami azért meglehetősen vicces, hiszen a küllemük kapcsán ijesztő a hasonlóság. A főleg djent megoldásokra építő zenéjük kellően változatosnak és élettelinek bizonyult, amit a három gitáros váltakozó énekdallamai tettek kifejezetten izgalmassá és érdekfeszítővé. Sajnálom, hogy nem láttam a teljes produkciót, mert a lemezzel ellentétben a srácok gond nélkül képesek voltak lekötni percekig. Videót sajnos nem tudtam készíteni.
A svéd Vildhjarta immáron másodjára látogatott el Budapestre, hiszen májusban már tiszteletüket tették a Dürer Kert kistermében, amikor is a Veil Of Maya oldalán turnéztak. A mai alkalmat azonban részint balszerencse árnyékolta be, ugyanis egy nem várt hát sérülés miatt (a csapat színpadi jelenlétét ismerve mondjuk nem lep meg) kettővel kevesebb dallal tudtak csak színpadra állni, ezért a Monuments srácokkal helyet cserélve másodikként és hátrányból igyekeztek bizonyítani. Mindez azonban csont nélkül sikerült is. A továbbra is a Måsstaden zöngéin alapuló szett (értsd: Dagger, Eternal Golden Monk, All These Feelings, Shadow) azonban meglepetés gyanánt tartalmazott egy új tételt is. Legutóbbi itt jártukkor egy instrumentális szerzeményt mutattak, azonban az rendkívül unalmasnak hatott élőben, így most egy énekkel megtámogatott új dalt választottak, mely a közelgő új EP-jükön a Thousands of Evilsön kap majd helyet. Számomra egy ereje teljében lévő, közvetlen és őszinte zenekar képet mutatták, akik előtt továbbra is fényes jövő áll.
Az est fénypontja számomra egyértelműen a brit Monuments produkciója volt, ugyanis idei bemutatkozásuk, a Gnosis egy több mint ígéretes zenekar látszatát keltette. Jobban mondva hívjuk őket csiszolatlan gyémántnak. A közel sem tökéletes debüt ellenére bennük érezhető volt a kiforratlan zeneiség, amit mindig kiszúrok egy ifjú csapatban. Az élő teljesítmény alatt egy hihetetlen hálás és kedves zenekar képe tárult elém, akik komolyan veszik magukat és tisztelik a közönségüket. A profi, de még nem tökéletes produkció olyan dalokból állt össze, mint a Doxa, a 97% Static, a Degenerate, az Admit Defeat, a Denial vagy épp a jótékonysági céllal közzétett Memoirs. Matt és az egész csapat – akik egyébként rendkívül imidzs-kompatibilisek voltak a színpadon: lányok kedvence énekes, raszta basszer, egy afrohajú és egy afroamerikai gitáros – a koncert kezdetén kissé döcögősen indult, de végül sikerült teljes mértékben egy hullámhosszra kerülniük és az ének is kiválónak bizonyult. Én mihamarabb várom őket vissza, mert nagyon rendben voltak.
A tavaly megszűnt Nevermore után Jeff számára ismét felértékelődött saját bejáratú és egyben hipertechnikás projektje, aminek első produktuma a Zero Order Phase 2008-an jelent meg. A legfrissebb (idei) kiadvány, Plains of Oblivion meglehetősen nagy sikert aratott, de nem csak a Nevemore rajongók körében, hanem a modernebb hangzások szerelmesei közül is sokan ráhangolódtak. Jómagam pedig a koncerttől tettem függővé a megítélésem, ami kapcsán azt kaptam, amit vártam. Technikai szempontból Jeff szólói tényleg embert próbálóan összetettek és nagy volumenűek, de mindemellett számomra öncélúak és fárasztóak. Ha a technikai tudás a zeneiség kárára megy az szinte mindig rosszul sül el, ami persze azért különösen zavaró, mert mindezt – azaz a virgázást – olyan zenei megoldások övezik, amelyek kifejezetten jól állnak nekik. A modern és a klasszikus megoldásokat még nem sikerült teljes mértékben egymás mellett békére inteni, így gyakran hangzott idegennek a neoklasszikus maszturbálás egy izmosabb djent téma után. Inkább dalrészletek húztak magukkal, mint sem komplett szerzemények, de az egyértelműen kiderült, hogy az énekkel megtámogatott nóták mennyivel jobban álltak nekik, mint az instrumentálisak, példának okáért a záró Speak Of Nothing (új dalról van szó, igen) meglehetősen húzott a vokál révén (a ritmusgitáros énekelt főleg, de a basszusgitárossal karöltve). Remélem Jeffnek sikerül a fent említett mérleget kiegyenlítve a klasszikus témákat saját magától, a modernebb megoldásokat pedig aktuális turnétársaitól (The Contorsonist, Monuments, Chimp Spanner, Vildhjarta) eltanulva beépíteni és ezzel következő szólólemezén még magasabbra emelni a lécet. A lehetőségért köszönet a Phoenix Music Hungary-nek!
