2012. augusztus 15.
Az idei és egyben huszadik alkalommal megrendezett Sziget fesztivál talán minden korábbi felhozatalát tekintve is bőszen alulmúlta önmagát, elvégre vagy már alaposan bejáratott visszatérő vendégekkel sokkoltak a szervezők vagy olyan lejárt, kiégett és sztárosított előadókat vettek elő, amitől még az én szemem is elkerekedett. Természetesen rossz értelemben. Na de a Szigetet nem is ezért szeretjük, hanem azért, mert infrastruktúráját, a programokat, a sokoldalúságát és nem utolsósorban a tisztaságát tekintve minden hazai és többnyire külföldi társát fölényesen mossa le, díjak ide vagy oda. Első körben mindenki, aki érdeklődik, a fellépők névsorát vizsgálja, pedig az elmúlt két évben már megtanultam, ahogy a legtöbb külföldi már évekkel ezelőtt megtette ezt, miszerint a gyenge line-up ellenére is a Sziget tartogat olyan programokat, figyel olyan dolgokra, amiket máshol nem találsz meg. Mire gondolok? Előadások, Civil Sziget, Kelet-Európai Vurstli, Luminárium, Tarot Labirintus, Múzeum Negyed, Hungarikum Falu, utcaszínházak vagy épp a nagy színház, de akár a fiatalok körében örökké mellőzött világzenei színpadra is gondolhatok, de a felsorolást könnyedén lehetne folytatni. Mindesetre most haladjunk szép sorjában, és nézzük meg, hogy sült el a nagy „Metál Nap” az idei nulladik napon:
Miért találták ki a Metál Napot? Idén (számos egyéb vállalkozáshoz hasonlóan) a Sziget költségvetéségből is le kellett faragni, és lévén a metal, hardcore fémjelezte bulikat az ezredforduló óta fokozatosan építik le, adta magát, hogy 2012-ben mérjék rá a végső csapást. Idén nem volt metal sátor és a „metal közeli” előadók száma is radikálisan megcsappan. Amon Amarth, Anti-Flag, Korn, Ministry, Sum 41. És akkor most nagyon jó indulatú voltam. Nem kenyerem a szándékosan negatív hangvételű cikkek megírása, hogy így növeljem az olvasottságot, mindösszesen a tényeket vázoltam ezidáig. Annak idején kisebb hazai metal és hardcore csapatok tömkelege lépett színpadra a Szigeten, ami nem csak nekik volt nagy lehetőség, de több ezer külföldi látogató is megismerhetett számtalan friss magyar és tehetséges produkciót. A Sziget régen erre is gondolt. Ma már csak a legnagyobbak, és így tényleg kb. csak a Subscribe és a Freshfabrik szokott játszani. Szomorú. Főleg azért, mert egy ilyen jellegű kisszínpad felállítása elenyésző méretű feladat, ám fontossága annál nagyobb lenne. Sőt: tavaly volt egy Metal Ketrec elnevezésű hely, ahol most sátrazni lehetett. Méretben tökéletes lenne egy kisebb minőségi külföldi és hazai hardcore közeli zenekarok fellépéseihez (kb. akkora elég, mint a Roma Sátor). Hozzáteszem: egyébként műfajtól függetlenül szükség van ilyenekre.
„Szerencsénkre” azonban a szervezők kitalálták, hogy idén a rockzene rajongóit egy hangzatos „Metál Nap” fedőnevű rendezvénnyel kárpótolják, ami bár mindenkit felcsigázott, de a tényleges felhozatal kikerülése után a legtöbben inkább gyász, mint örömtáncot jártak. Közel nulla aktualitással bíró, hazánkban már többször megfordult, a virágkorukon bőven túllevő csapatok kerültek bejelentésre és bár lehetett volna rosszabb, de valljuk be: inkább lehetett volna sokkal jobb is. Itt volt a lehetőség, hogy tényleg nagyban gondolkodhassanak a szervezők, aminek eredményeként akár olyan csapatok is eljuthattak volna hozzánk, akik korábban nem. Sajnos azonban a remény gyorsan szertefoszlott, amikor olyan neveket láttam meg fesztivál honlapon, mint a Hammerfall vagy a Moonspell. Ez van. Hazai részről a Superbuttot érte a megtiszteltetés, hogy megkezdje a táncot az Mr2 Petőfi Rádió színpadán (én egy fiatalabb és aktuálisabb csapatatot tettem volna be), de hiába igyekeztem elérni a koncertjüket, mindösszesen az utolsó két dal erejéig láttam a produkciójukat, és bár korábban számtalan alkalommal volt szerencsém Andrásékat élőben is megcsodálni, ez alatt a két dal alatt semmi mást nem éreztem a Superbuttal kapcsolatban, csak azt, hogy meglepő módon elemében van. Sőt. Másra számítottam. Jó, az Ace Of Spades feldolgozás mindenkit olyan állapotba varázsolt, hogy majd kicsattant, de az azt követő Pioneer, ahol több eredeti tag (Szentpéteri Zsolt, Szűcs Szabika, Szűcs Péter) is visszatért egy-egy momentum erejéig, olyan érzéssel töltött el, mintha a csapat hőskorába, 2003 környékére repültünk volna vissza. Kívánom nekik, hogy ilyen lendülettel (és dalokkal) folytassák!
Elég régóta nem láttam már a Zoliékat élőben, így mindenképp az Ignite volt az a név, amelyiknek – kizárólag szubjektív alapon – feltétel nélkül tudtam örülni, mivel pontosan tudtam, hogy mire képesek és pontosan tudtam, hogy mennyire nagyot tudnak ütni a legutóbbi két nagylemez dalai. Persze, amikor pár hete kiderült, hogy a jelenleg egyébként Pennywise fronton aktív Téglás Zoli sajnos nem tudja végigcsinálni a már lekötött turnét súlyos hátfájdalmai miatt, megijedtem, egészen a következő másodpercig, amikor is megtudtam, hogy az a John Bunch fogja helyettesíteni, akit a már megboldogult Sensefield soraiból is ismerhettek. Azonkívül, hogy John tehetséges énekes és zenész, mindenképp tudni kell róla, hogy hangja kísértetiesen hasonlít Zoliéra, így abban biztos voltam, hogy ezen a fronton nem lesz probléma. Nem is lett. A főleg az Our Darkest Days zöngéire épülő szett olyan dalokat vonultatott fel, mint a Poverty For All, a Bleeding, a Fear Is Our Tradition, My Judgment Day, Sunday Bloody Sunday, Let It Burn, Embrace, Who Sold Out Now?, Veteran vagy A Place Called Home (benne csak az Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza! rész csendült fel magyarul). Bunch jól hozta a dalokat, de jelenléte számomra inkább olyan volt, mint, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen egy laza és készséges frontember. Kedves volt és igyekezett, de végig úgy viselkedett, mint aki mögött nem is lett volna több mint húsz év frontemberi tapasztalat és még a Building (előadott Sensefield szám) éneklése közben is némi feszültséget éreztem benne. A kommunikációt is végig a zenekar gitárosai oldották meg, akik folyamatosan fel-alá rohangálva és énekelve (ők külön elnyomták a Banned In DC c. Bad Brains klasszikust is) a színpadról baromi sok energiát szabadítottak fel és folyamatos „köszönöm” felkiáltással igyekeztek értékelni, hogy a közönség mennyire is veszi a lapot, elvégre a non-stop circlepit elég nagyot ütött ahhoz, hogy aki akarta, az tényleg egy felejthetetlen emlékkel lehessen gazdagabb, és egyben a Metal Nap legjobb produkcióját láthassa. Kár, hogy mindennek semmi köze nem volt a metalhoz.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=7iRwLVYs2MI
A portugál Moonspell számomra mindig is azon csapatok közé tartozott, akiket kamaszkorom hajnalán sokat pörgettem, de később a feledés homályába merültek, és magam is megdöbbenve nyugtáztam pár napja, hogy idén jelent meg kilencedik nagylemezük. A Wolfheart – Irreligious – Sin/Pecado triumvirátus hangzásvilágától igencsak megfáradt, ötlettelen és unalmas megoldások irányába mozdultak el, így jómagam erre előre felkészülve a harmadik dal után a kapu felé vettem az irányt, hogy az általam már többször látott power metal lerágott csont klasszikus Hammerfall koncertjét kihagyva egy kis pihenőre induljak. Megjegyzem, a Pokolgép feldolgozásukat szívesen meghallgatnám élőben, de ettől függetlenül értetlenkedve álltam a tény előtt, hogy már megint ők… már megint ők…
Habár az olaszok már kétszer is megfordultak nálunk (1999: E-Klub, 2004: Petőfi Csarnok) azért mégis csak nyolc év telt azóta, hogy legutóbb nálunk jártak, így jelenlétükkel nem volt különösebb gondom. Oké, arra számítottam, hogy a setlist leginkább az újkori és szerintem egy kifejezetten ötlettelen és fásult irányba elmozdult Lacuna Coil dalaira fog épülni és nem is csalódtam. Az Unleashed Memoris – Comalies – Karmacode erőteljes albumhármas után hátat fordítottak a folyamatos fejlődésnek, és más irányba indultak el, persze ezzel nem is lenne a baj, ha az új dalok nem lennének nemes egyszerűséggel rosszak. Rosszak lemezen és rosszak élőben. Hihetetlen különbség volt az Our Truth és mondjuk Give Me Something More c. Dark Adrenaline-os dal között. Mrs. Scabbia jelenléte és hangja persze önmagában elvitte a hátán a produkciót, hiszen kisugárzása, látványa és kedvessége mindenkit körbelengett a környéken, de ez nem lepett meg. A színpadi jelenlétével kissé vicces énekes szárnysegéd, Andrea nyilván nem a csapat legnélkülözhetetlenebb pontja, ebből kifolyólag elég nehéz őt komolyan venni, de ez legyen a legkevesebb. Nekem leginkább egy bajom volt a koncerttel: nem éreztem benne elég életet és lelkesedést. Fáradt volt. A régi dalok (Fragile, Heaven’s A Lie, Swamped, Our Truth, To the Edge) húztak magukkal, de a többségében lévő új keletű nóták – a közönség reakciója alapján egyértelműen, de szerintem is – minden alkalommal jócskán visszavetették a kedvet. Nem volt rossz, de én erősebb és emlékezetesebb koncertet vártam tőlük. Fél év múlva már semmire nem fogok belőle emlékezni, sajnos.
El is érkeztünk a fekete leveshez. Egyértelműen a nulladik nap leginkább várt produkciója volt a norvég Dimmu Borgir fellépése. Habár többször megfordultak már hazánkban saját megítélésem szerint a Lacuna’ mellett az egyetlen olyan fellépő volt, akinek a meghívásában fantáziát láttam. Legutóbbi 2009-es koncertjük a magas jegyárakból adódó érdektelenség miatt emlékeim szerint elmaradt, így ennek pótlására kizárólag egy fesztivál adhatott helyet. Elmondom mi az, ami miatt én kedvelek a Shagrathék zenéjében és ezzel egyúttal azt is elárulom, hogy mi az, amit nem kaptam meg. Ha a Dimmu Borgir szóba kerül az első, ami eszembe jut velük kapcsolatban, az a monumentalitás, és az, hogy ők azok, akik mindig nagyban gondolkodnak. Személy szerint egy grandiózus fekete misét vártam zseniális zenei aláfestéssel, amire ez alapján minden okom meg is volt. Persze nem reméltem, hogy a norvég filharmonikusok is itt lesznek (nem is voltak), de ettől függetlenül ez a produkció nem érte el az elégséges szintet. Unalmas, élettelen, minden emelkedettségtől távol álló és mindemellett borzalmas hangosítású fellépés volt. Sajnálom. Az erősebb tételek gyengék voltak, a gyengébb dalok pedig kifejezetten kínosak. Vortex távozásával a tiszta ének is playback volt a nagyzenekaros megoldások mellett. Én a The Serpentine Offering után már kifelé vettem az irányt, ugyanis azt éreztem, hogy ennél még Ákos elektronikus prüntyögése is erőteljesebb. Végtelenül sajnálom. A rózsaszín karszalagos „Metál Nap” sajnos nálam megbukott.
Tavaly elsőként szögeztem le, hogy ezen a fesztiválon (ahogy most is) nem mint sajtós, hanem, mint dolgozó és szórakozó ember vettem részt. És bár a munkám igencsak baráti, ettől függetlenül a korán kelés és a későn fekvés engem is irtózatosan leterhelt, így a hírhedt fesztiválbetegség egész végig kínzott, ahogy csak bírt. Az első napot leszámítva az egész hetemet odakinn töltöttem, de nyolcadikán se pihentem, hiszen aznap volt deathgrind day-offom, amit egy percig se bántam, ugyanis aznap még, ha akartam volna se tudtam volna mire menni annyira avítt programokkal sokkoltak a szervezők. A második nap a műsorváltozás következtében az Anti-Flag produkciója helyet cserélt a The Roots fellépésével, így az előbbi nagy örömére a nagyszínpadon léphetett fel és adhatott egy olyan erős bulit, amit punk zenekartól rég láttam. Habár a gondolatikkal nem minden esetben tudok azonosulni, de a gyakorta egyszerű szövegek mellett a tény, hogy valami mellett kiállnak és azt közvetítik mindig is pozitív tényként tetszelgett a szememben. Óriási bulit csaptak, erőteljesek voltak és mulatságosak. Ezzel párhuzamosan a hangzás szempontjából egy rossz szavunk sem lehetett, már csak azt nem értem, hogy miért nem a basszusgitáros Chris volt a fő dalnok, ugyanis sokkalta erősebb hanghordozással bír, mint a jelenlegi frontember Justin. Profi volt, bár nem voltam ott a teljes produkció alatt, de korábban nem láttam punk bandát a nagyszínpadon így aprítani (a dob cucc nézőtérre való lehozásáért pacsi jár) pláne, hogy a közönség is imádja. A tavalyi Rise Againstet visszakézből alázta.
Azt követően igyekeztem is tovább a The Roots fellépésre, amit bárcsak igen kevés ideig tudtam figyelni a kötelességeim teljesítése végett, ennek ellenére érezhetően, így is a Sziget egyik legerősebb koncertjét adták. A kifejezetten komoly zenei hátérrel megtámogatott hip-hop formáció hozta a formáját és a szinte teltházas A38 csarnoknak egy olyan bulit adott, amit már régen láttam. Zeneileg nagyon magas színvonalon mozogtak, hangulatban pedig egyedülállót és zseniálisat alkottak. Az általam látott pár dalnál jóval tovább el tudtam volna nézni, amit művelnek. Ez a profizmus. Azt követően a Batthyány tér felé vettem az irányt, hogy rendkívüli NuSkull vezetőségi gyűlést tartsunk némi olimpiai szurkolással karöltve. Kilenc óra fele pedig már visszafele siettem, hogy tudósíthassak nektek a Korn nagyszabású visszatérő fellépéséről. 2005-ben életem egyik legelső monstre metal koncertje volt az övéük, ami alapjaiban idegenített el a csapattól, ugyanis hét évvel ezelőtt minden idők legnagyobb csalódása volt az, amit leműveltek a Sziget nagyszínpadán. Aki ott volt, tudja, miről beszélek. A hazaiak szerencséjére megadatott azonban a lehetőség, hogy ezzel a koncerttel rendbe tehesse a kapcsolatát a Kornnal, és ők pedig végre tisztára moshassák a nevüket. Én tavaly láttam már őket, így annyira nem érdekelt, de jobb híján megnéztem, hogy a tagok számára (jobban mondva JD és Munky számára) mit jelent a Korn 2012-ben. Kis késéssel estem be a produkcióra, ami alapvetően négy szakaszra bomlott. Első körben érkeztek a ritkaságok, amin igencsak meglepődtem, hiszen olyan dalok elevenedtek meg élőben, mint a Divine és a Predictable az első (!) lemezről, majd a Good God és a No Place To Hide a Life Is Peachy-ről. Itt azt hittem, hogy rosszul hallok. Kár, hogy késve érkeztem, ugyanis ezek után már a második etap következett: benne hat darab új dallal. Jobban szóltak, mint számítottam, de ezek az unalmas és lejárt dubstep megoldások pont, hogy nem modernné teszik a Kornt, hanem csak szimplán szarrá. Ezt se a dubstep arcok nem szeretik, se a Korn rajongók. Nem azért, mert ne lehetne bármelyiket jól csinálni, hanem, mert ez nem jó. Jobban mondva nem elég jó. Ennél a résznél így inkább átmentem Szandira, aki a Volt Teraszon playbackre gurgulázott. Ijesztő volt. A harmadik epizód a legnagyobb slágerekről szól, így felcsendült a Here To Stay, a Freak On A Leash és a Falling Away From Me. Hihetetlen volt látni és hallani, hogy ezeket a dalokat mindenki ismerte és egyként énekelte. Nagyon jól sültek el. Az azt követő Another Brick In The Wall jelenléte előtt viszont még most is kétkedve állok. Egyfelől, azért, mert már unalmas, hogy mindig előveszik másrészt, ha előveszik, akkor legalább ne nyújtsák el ennyire. Túl sok volt. Ellentétben az azt követő Shoots And Ladders zseniálisan nagyot szólt a skótdudás felvezetővel és a Metallica (One) klasszikusba való átcsúszásával együtt. Ezeken kívül volt még Got The Life, majd egy rettenetesen túlnyújtott és unalmas dobszólót követő Blind. A szett elbírt volna még több régi dalt a szólózás és a dubstepelés ellenében, de ez a koncert ennek ellenére elég erős volt, ahhoz, hogy a Korn – a lehetőségekhez képest – tisztára mossa a nevét. Jonathan Davis talán még sose énekelt ilyen jól és az üvöltései egy oroszlán erejével szóltak. Meglepődtem azon is, hogy Ryan Martinie (Mudvayne) mennyire jól helyt állt Fieldy pozíciójában. Sőt, talán még jobb is volt nála. Kíváncsi leszek merre halad tovább ezek után a csapat.
A harmadik nap nem sok metal közeli zenével kecsegetett, de híján volt minden fajta egyéb izgalomnak is, így adta magát, hogy egy gyalázatosan rossz Compact Disco koncert után kisebb sátrak programjai után kutassunk, bejárjuk a Kelet Európai Vurstlit, ahol a szatirikus környezetben megelevenedő kommunizmus bukott világát mutatták be a külföldi kollégáknak. Még bőven lenne mit fejleszteni rajta, de így is a Sziget egyik legjobb és legígéretesebb helyszíne volt. A Luminárium kellő hallucinogén szerrel talán képes lehet kiváltani a megfelelő hatást, de sajnos belülről annyira nem izgalmas, mint amennyire kívülről annak néz ki. A Sziget Eye kellemes élmény, csak drága, de legalább lehet a jeggyel csalni (ahogy a MetaPay rendszert is ügyesen ki lehet játszani), viszont az utcaszínházak az említetteken kívül az egyik olyan apróság, ami miatt a Sziget még mindig jó. Gondolok itt az angol házaspárra, akik körül mindig esett az eső, a galambemberekre, a nagylábúakra, a „járgányokra” vagy a farkasemberre. Egytől egyig zseniális angol színészekkel. Egyet sajnáltam csak: a francia Compagnie Pipototal társulatának helyet adó Nagy Utcaszínház hiába nyújtott kiváló helyszínt az előadáshoz, az sajnos meg se közelítette a tavalyi színvonalát. A Basculoscopia erőteljes produkció volt, mely a hatalmi körfogások bemutatásával még az aktualitás kritériumának szempontjából is helytállónak bizonyult, de összességében nem érte utol a nagyszabású tavalyi remekművet.
A szombat se volt egy túl koncert központú nap. Két fellépés. Snoop Dogg és Sum 41. Az egyik rossz volt, a másik viszont jó. Ki találjátok melyik-melyik volt? Elárulom, rosszul tippeltetek. Kezdjük a rosszabbal: a Sum 41 pontban 19:45-kor csapott a húrok közé, amikor is egyből ellőtte az öt jó dala közül az egyiket, a The Hell Songot. Itt még azt hittem, hogy jó koncertnek nézünk elébe, de sajnos hazudnék, ha ezt mondanám, hogy az volt. Nyilván a nagy rajongók élvezték, és nem akarom az ő kedvüket szegni, de, azért azt mindannyian éreztük, hogy ezek a srácok ideje korán kiégtek. Deryck Whibley és a többiek végig tök aranyosak és szimpatikusak voltak, akik nagyon igyekeztek, de Deryck látványa mégis inkább egy bukott és millió problémával küszködő alkoholista érzetét keltette. Meggyötörtnek látszott és érezhetően már nem az a srác volt, akinek anno megismertük. Nyilván már ő is 32 éves, de ettől függetlenül inkább egy szenilis cuki bácsiként viselkedett, aki a nagyokat majmolja (közönségénekeltetés, meg önmagában a kommunikáció). A koncertre pedig mindez bőven rányomta a bélyegét. Jól énekelt, jól játszottak, a hangzás se volt vészes, de mégis gagyi volt a produkció és az olyan zsenialitások alatt, mint a Still Waiting, a Fat Lip, az Over My Head vagy az In Too Deep sajnos végig ásítoztam. A 2004 utáni dalokat pedig akkor már szóba se hozom a Seven Nation Army és a még feleslegesebb We Will Rock You Queen-átiratról nem is beszélve. Az én szememben egy összetört csapat érzetét keltették, akiknek kell valami, hogy kilábaljanak a süllyesztőből. Erre sajnos nem látok sok esélyt, de reménykedem, mert nagy reménységként kezdték, és tudom, hogy képesek erős dalokat írni. Kívánom nekik, hogy sikerüljön, mert bár nem voltam elégedett nem egyszer csaltak mosolyt az arcomra és tudom, hogy, ha egy dal erejéig erősek tudnak lenni, akkor több dal erejéig is sikerülhet.
Viszont ami ezután kövezett, azon én is meglepődtem. Arra számítottam, hogy Snoop Dogg neki kezd, és én azzal a lendülettel sarkon fordulok. Ehhez képest pont az ellenkezőjét kaptam. Nyilván a maga túlzó és humoros műsorával (bevonulás, mikrofon) az idei év egyik, ha nem a legjobb bulija volt a szombat esti nagyszínpad műsor. Legnagyobb slágereivel, élő zenei aláfestéssel, minőségi prostituáltakkal, szórakozató kommunikációval és egy egységes és gördülékeny show-val rukkolt elő, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Őszintén mondom, hogy sok mindenre számítottam, de erre nem. Nem akarom túlnyújtani a koncert elemzését itt a hardcore kompatibilis NuSkull hasábjain, de azt elárulom, hogy azalatt, ami idő alatt pár napig Görögországban tartózkodtam kiszakadtam az internet világából (és mint tudjuk, aki kimarad az lemarad), fogalmam sem volt arról, hogy Snoop Dogg nevet, vallást és zenét is váltott, de a kötelező kurvák és a régi dalok pórias gondolatai ellenére (amiket tudtommal maga mögött akar hagyni) érezhetően teljesen más atmoszférája volt a bulinak, mint amilyet az ember képzelne. A koncert után miközben a többieknek próbáltam előadni mindezt értetlenkedve álltak a tény előtt, hogy nem hallottam, hogy Snoop Lion név alatt a rasztafári vallás tanait hirdetve folytatja pályafutását és talán ez az utolsó „Doggy Dogg” turné. Meghökkentő. A legnagyobb slágerek mellett a Young, Wild And Free c. egyik legfrissebb dala pedig olyannyira nagyot ütött, hogy jó pár órára még a hatása alatt voltam. Drog ide vagy oda, ez bizony jó volt. A koncertet követő Borgore előadásáról azonban mindez nem mondható el: tíz percig hallgattam, majd azt mondtam, hogy soha többet. Tragikus volt, de ezen nem is lepődtem meg.
Az utolsó nap bár nem kifejezetten oldal-kompatibilis módon, de mégis talán az egyik legerősebb volt, ha az ember bulizásra vágyott: azonban minden, amire azt hittem, hogy esetleg jó lesz az rossz volt és azaz egy, amit korábban nem is ismertem az bizony ütött. Nyitásként arra az Amon Amarth koncertre siettünk, aminek bizony a Party Aréna gigantikus táncterme adott otthont. Megmondom őszintén, nem tudom mi értelme volt betenni teljesen véletlenszerű módon ide egy svéd viking metal zenekart, de ha már betették, már csak kötelességtudatból is elmentem. Hiteles és erőteljes koncert volt, amit egyedül a katasztrofális gitár és ének hangzás tett tönkre. Elhiszem, hogy itt olyan nagy formátumú sztárok szoktak fellépni, akiknek elég egy play és egy pause gomb, de azért ennél többet érdemeltek volna szegény Johan Heggék. Tradicionális, de mégis szerethető volt, amit kaptunk. Szakáll- és szőrnövesztéshez pont ideális. Íme egy felvétel az eredetileg Entombed énekesével közös Guardian Of Asgaardról:
Némi pihenőt követően a következő kiszemelt koncert egyértelműen az LMFAO fellépése volt. Saját szemmel akartam látni, mi történik egy egészestés koncerten, ha egy három számos zenekar lép fel, de nem meglepő módon azt kaptam, amit vártam. Haknit. A legideálisabb szó, amivel jellemezni lehetne ezt a produkciót, az az olcsó. Tragikusan ostoba és szemfényvesztő majomparádé. Egyszerre volt ócska és felháborító. Nem azért, mert a három híres dal között lévő űrt feldolgozásokkal, pofátlan időhúzással és a b-oldalas selejt dalaikkal töltötték ki, hanem mert mindehhez még csillogó szemekkel is néztek. A Party Rock Anthemet és az I’m Sexy and I Know It című dalokat nem tartom rossznak, de amikor egy órán belül kis túlzással hatszor sütik el ugyanazt, és nem sül le a bőrükről a kép az már több, mint vérlázító. Persze Facebookon kismillió ismerősöm posztolta, hogy ő bizony ott van a legnagyobbakkal, de én elárulom, hogy ezek még a legkisebb címhez is kevesek voltak. Olcsó egy bagázs. A The Killers mivel hidegen hagyott sétára indultunk pár jó baráttal, mire a Világzenei Nagyszínpadnál kötöttünk ki, ahol akkora buli volt Goran Bregović és társai koncertjére, hogy a nagybetűs party rock nyugodtan lehúzhatja magát. Természetes és hihetetlen hívogató volt a sok táncoló fiatal, így mi is engedtünk a kísértésnek. Mindenestre én voltam a legboldogabb, hogy a szerb népzene ennyire alá tud pirítani egy ilyen kaliberű amerikai produkciónak. Azt követően a The Ting Tings koncertjét lekésve Yonderboi következett, aki annyira pokolian unalmas és jellegtelen volt élőben, mint maga az új lemeze. A hajdanán ígéretes hazai sztár giccses és minden fantáziától mentes produkciójához nagyon sok drogra lett volna szükségem, így inkább kimenekülve abban reménykedtem, hogy a zseniális klipekkel operáló DJ Fresh és John B duó fog levenni a lábamról, de mindkettő óriási csalódás volt. Nem értem, hogy hol vannak a jó DJ-k, hol vannak a minőségi elektronikus zenék, de a legfőbb kérdés, ha tudom, hogy vannak egy adott előadónak jó dalai, akkor miért nem játsszák azt élőben soha? Nyilván mindenre el lehet bulizni jó társaságában és ez most se volt másképp, de azért az ilyen dolgok előtt tényleg értetlenül állok. Kedves Sziget fesztivál, köszönöm az archív képeid, melyeket a beszámolóban felhasználtam. Jövőre remélhetőleg a metal krízist megoldva, tanácsaimat megfogadva, aktuálisabb és még jobb fellépőkkel, az eddigi jó szokásokat megtartva találkozunk!
