Sziget fesztivál 2011

2005-ben jártam először a Sziget fesztiválon, ami tizennégy-tizenöt éves fejjel igen meghatározó élmény volt. Azóta minden évben kilátogattam az eseményre, valamikor csak egy-két napra, valamikor egész hétre, és habár nem kimondottan metal-fesztiválról van szó, de az egész rendezvény hangulata, a bulik és a szervezés mögött álló komplex folyamatok mindig okot adtak arra, hogy a legjobb fesztiválként tartsam számon, attól függetlenül, hogy zeneileg inkább távolabb áll a metaltól, mint közelebb, és inkább mainstream, mint underground. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy mindennek megvan a maga helye, és a Sziget nem is arra való: emiatt elítélni meg nevetséges.

Egyetlen külföldi fesztiválon voltam életemben, és hihetetlen, hogy hazánk egyik legfőbb turisztikai vonzerejének számító megamegmozdulás mennyivel igényesebb, összerakottabb például osztrák társánál. Infrastrukturálisan, szervezettségében, a látogatók kiszolgálásában és a programok összeszervezésében is. Személy szerint nincs is tudomásom ennél profibban összerakott fesztiválról, az egyetlen, amire panaszkodhatunk, az a fellépők listája, ami évről évre másoknak kedvez, tavaly például a NuSkull közönsége is több szórakozást találhatott, mint idén, de mint tudjuk, mindez szubjektív. Az idei felhozatal honlapunk számára két nagy névvel kecsegetett, az egyik az újjászületett Deftones volt, a másik pedig többünk fiatalságának soundtrackjét szolgáltató Lostprophets. Lévén jómagam mindaz öt nap délelőtt tizenegytől délután öt óráig dolgoztam, és nem mint sajtós látogattam el az eseményre, így mindössze csak erről a két koncertről, illetve a szintén NSK-pozitív Rise Against és The Haunted kettőséről fogok írni, továbbá említés szintjén végigszaladok az összes többi előadáson, aminek szem- és fültanúja lehettem. Az egyszerűség kedvéért haladjunk sorban!

RISE AGAINST

Számomra az első nap leginkább várt koncertje volt az amerikai Rise Against fellépése, így már gondosan a kezdés előtt tíz perccel ott toporzékoltam a Nagyszínpad előtt, sörömet pedig az égbe tartva próbáltam kitakarni a napot, hogy lássak is valamit. Tavalyi Dürer Kertes koncertjüket kihagyni kényszerültem, így nagy öröm volt, amikor megláttam nevüket az idei line-up böngészése közben. Nem voltak nagy elvárásaim a csapattal szemben, pláne az új album tükrében viszont egy-két régebbi tételt nagyon vártam (Ready to Fall, Prayer Of The Refugee, stb.), azonban csak, hogy végre a lényegre térjek: óriási csalódás volt a koncert. Én valami egész másra, én valami sokkal jobbra számítottam. Élettelen, unalmas, fárasztó volt a buli és nem, azért, mert nem ismertem a dalokat vagy, mert meleg volt. Egész egyszerűen valahogy nem állt jól nekik se a nagyszínpad, se a többezres tömeg. A mellettem álló kollégák pedig ugyanígy vélekedtek, úgy, hogy bocsánat, ha ezzel most megbántom a sok Rise’ pólós fesztiválozót, de ez bizony felejtős volt. Az ízesebb hardcore-punk tételek és a klubkoncertek sokkal inkább illettek a srácokhoz…

THE HAUNTED

Vicces volt, mert a ’Haunted kezdéséig úgy voltam vele, hogy idáig ez a leggyengébb Sziget, amin voltam (kizárólag a koncertekre gondolok most), aztán egyszer csak nekikezdtek. Baromi jól szólaltak meg a srácok, és habár iszonyatosan kevesen voltunk (tényleg nagyon durván, ami főleg a Tankcsapda alatti létszám tükrében volt ijesztő) a hangulat is a helyén volt. Jól válogatták a dalokat a srácok, így ez igazi best of összeállítást hallgathatunk meg, aminek én nagyon örültem elvégre most láttam őket élőben először (legnagyobb fájdalmam volt, amikor anno a Municipal Waste-tel közös Kultiplexes bulijukat kihagytam.). Olyan nóták csendültek fel, mint a Never Better, The Flood, The Medication, The Guilt Trip, 99, No Compromise, Dark Intentions, No Ghost, D.O.A., The Drowning. Az utolsó két album zöngéi igencsak háttérbe szorultak, ami jócskán megdobta az élményt, az pedig már tényleg csak üröm volt az örömben, hogy a számomra óriási kedvenc – amúgy pedig 2006-ban igen nagy port kavart – The Dead Eye lemezről négy dal is előkerült. Bár már a harmadik napnál jártunk, de gondolkodás nélkül rá merem vágni, hogy egészen odáig a The Haunted adta az egyetlen koncertet.

DEFTONES

Ám sajnos nem sokáig büszkélkedhettek ezzel a címmel svéd felebarátaink, hiszen utánuk nem akármi következett. A nézőtér lassan megtelni látszott, a nap pedig eltűnt a távolban és már következett is a fesztivál leginkább várt eseménye. A Deftones tavaly egy olyan lemezzel rukkolt elő, aminek kapcsán a metal társadalom régi motorosai és újdonsült tagjai egyként hajtottak fejet. Egy olyan lemezt, ami megkoronázta egész eddigi munkásságukat és gyakorlatilag főnixként születtek újjá levetkőzve minden korábbi címkét és skatulyát (bár számomra az első két album után felmerülő nu-metal bélyegzés is már idegen volt). A koncert gyakorlatilag nulla felvezetéssel, in medias res kezdéssel startolt. Chino kiállt és elkezdődött a tüdüdü-tüdüdü gitár riff (Diamond Eyes). Azt leszámítva, hogy egy kissé halk volt a buli középtájt, ahol én álltam, kitárt karokkal kiválóan lehetett érzékelni mindent, sőt, furcsa mód a basszusgitárt talán még jobban is, mint kellett volna, de így is elképesztő erővel ás hangzással dörrentek meg. Folytatásként érkezett a Rocket Skates, majd utána szép sorjában a régi-új dalok váltakozva, felépítve. Habár az Adrenaline felcsendülő tételei (Engine No. 9, 7 Words, Root, Birthmark) a teljes diszkográfia tekintetében – véleményem szerint – bőven elmaradnak mind kohézióban mind kiforrtságban újabb keletű testvéreiktől a közönség pihenés nélkül énekelte, ugrálta végig azokat is (sőt!). (Ez persze nem jelenti azt, hogy hatásukat és fontosságukat egy kicsit is lebecsülném.) Pihenésre egyedül akkor volt lehetőség, amikor Chino is gitárt ragadott egy-két lassabb tétel erejéig. Rettenetesen sok dalt hallhattunk, amelyek precízen voltak összeválogatva és sorrendbe téve ezáltal egy tökéletes egységet és keretet biztosítva az egész előadásnak (személyes csúcspontok: Digital Bath, Elite, Passenger, You’ve Seen The Butcher). Negatívumként a hangerőt, a vizuál hiányát és a Back To School nélkülözését tudom felhozni, de a temérdek pozitívum és a végén mindenkin úrrá levő elégedettség szerintem bőven kárpótolt. Igazi must have élmény volt a pénteki és egyben a Sziget fesztivál legjobb koncertje. Boldog vagyok, hogy ott lehettem.

LOSTPROPHETS

A Deftones fellépése mellett a Lostprophets foglalta el az idei Sziget-várólistán a második helyet, hiszen tinédzser éveim egyik legmeghatározóbb lemeze volt a 2004-es Start Something. Azóta Ianék persze megváltoztak: kiveszett belőlük a tűz, és mintha a dalszerzés se menne már olyan jól, de persze egy koncert egész más, pláne, ha egy olyan setlist van kilátásban, ami a régebbi tételeket helyezi előnybe. Egy masszív húszperces késést követően robbantak be kedvenc hajasbabáink a Rock-Metal Nagyszínpadra. A gond nem is hévvel, vagy a dalválasztással volt (Burn, Burn), hanem sokkal inkább a hangzással. Nagyon elől álltam, de olyan kásásan szólt minden, hogy csak úgy kapkodtam a fejem és dobtam a baltát a hangosító állás felé miközben a jobb hangás reményében megindultam hátrafele. És láss csodát, vagy mert hátrébb mentem, vagy mert közben észhez tértek kedvenc hangmérnökeink, de a sound is javulni látszott, így a koncert közepe táján felcsendülő Last Train Home alatt már kifejezetten kellemesen szólalt meg minden. A setlist amúgy kiváló volt, hiszen olyan dalokat hallhattunk vissza, mint a Last Summer, To Hell We Ride, We Still Kill The Old Way, Wake Up (Make A Move), Rooftops, Everyday Combat, A Town Called Hypocrisy, Can’t Catch Tomorrow. Az utolsó lemezről szerencsére nem erőltettek túl sok dalt, így is bőven elég volt a For He’s A Jolly Good Felon, It’s Not The End Of The World, But I Can See It From Here, Where We Belong hármasa. A koncert élvezhetőségéből jócskán visszavett a halk ének (mind Ian, mind Jamie kapcsán), de a Shinobi vs. Dragon Ninja sorait már mindenki gond nélkül énekelte, kiabálta, így nem is volt rá szükség. Jó koncert volt, de ennél sokkal jobb is lehetett volna, őszintén szólva annyira őrjítő, amikor egy buli a hangzáson csúszik el… sosem értem meg, hogy egy hangosító, hogy dőlhet hátra, amikor valami nem szól tökéletesen…

EGYEBEK

Amennyire volt időm és energiám, igyekeztem ellátogatni minél több koncertre és eseményre, attól függetlenül, hogy kevés olyan produkció jutott el idén a fesztiválra, ami igazán megdobbantotta volna a szívem. Első nap a Flogging Mollyval kezdődött a történet. Először is leszögezem, hogy mióta megismertem őket, rengetet változtak. Zeneileg elmentek egy iszonyat gagyi irányba, viszont a régebbi tételek még így is kellemesen muzsikáltak a fülemnek, de azontúl, hogy nagy volt a buli, a közönség soraiban kifejezetten ásítozósra sikerült a fellépésük. Rise Against után egy sörrel a kezemben ellátogattam a Within Temptaiton buljára. Régen kifejezetten kedveltem őket, sőt a pár évvel ezelőtti koncertjükön (akkor jött ki a 2007-es The Heart Of Everything) jómagam is belevettem magam a habokba, de ma nem nagyon tudtak lekötni, még a régebbi tételek se. A Motörhead se kecsegetett túl nagy izgalomfaktorral, hiszen Lemmyék sosem variálják túl a dolgukat. Teljesen korrekt volt, amit láttam és a nézőszám is meglepően magas volt. A nap legjobb buliját azonban egyértelműen a Suicidal Tendencies adta az A38-Wan2 tárnájában, mindazon ellenére, hogy nagyon gyengék szólaltak meg szegények. A ritmusszekció (dob meg a basszus) viszont így is elképesztő volt, nagyon rendben volt az, amit műveltek és a közönség is vette a lapot. (Az Empire Of The Sun buliját kihagytam.)

Csütörtökön a Good Charlotte koncertjére látogattam el először (igazából a Xiu Xiura, csak az annyira rossz volt, hogy nincsenek rá szavak), ami a kezdést és a befejezést leszámítva kissé unalmas volt, persze felcsendültek a nagy slágerek, de nem ártana a srácoknak egy kicsit csökkenteni a játékidőt ezzel egy velős és izgalmas bulit letudva. Azonban így is sokkal jobb volt, mint a Rise Against, pláne az olyan dalok alatt, mint a Lifestyles of the Rich and Famous, a The Anthem, a Girls & Boys vagy az I Just Wanna Live. Egy biztos, a negatívumok ellenére abszolút pozitív csalódás volt. A Helloween egyike a legrosszabbul megöregedett power metal bandáknak, és ez az élő teljesítményükre is vonatkozik, külön vicc volt a négy lábdob. A Judas Priest viszont sokkal jobban működött nálam, mint a Motörhead. Halford mester profin vezényelte le a bulit, bár nem néztem végig, de számomra nagyon rendben voltak. Az est legnagyobb csalódása a Crystal Castles volt. Ezek a srácok egyre távolabb kerülnek a jó fogalmától, és ez a koncert pedig csak ezt erősíttette tovább. Kár értük. A Gotan Projectbe csak épp, hogy belenéztem, ellentétben viszont minden mással, az itt hallható muzsikaszó nagyon is jól működött élőben is és jó volt látni, hogy a Világzenei Nagyszínpad előtt is mekkora buli van.

A harmadik napról gyakorlatilag a fent már leírt két koncert túl nem tudok többet mondani, azt leszámítva, hogy a The Prodigy iszonyatosan rossz volt (legalábbis az, amit láttam belőle). Szombaton a Hadouken! és a The Sorrow buliját is lekéstem, így csak a Kaiser Chiefs performanszát tudom földbe gyalázni. Az első albumukkal (Employment, 2005) nagyot robbanó angol formáció hat éve töretlenül halad a süllyesztő felé, és mindezt nemhogy alátámasztja, egyenesen duplán aláhúzza az a tény, hogy élőben annyira fásultak voltak, hogy kifolyt a nyálukon a száj (pedig az Oh My God mekkora dal). Négy dalánál tovább nem bírtam őket elviselni, meg amúgy is kezdődött a Lostprophets. A 30 Seconds To Mars idén is hozta a kötelezőt: Jared-pornó, „Jump! Jump!”, színpadra felhívás, Pantera, és a többi. Ennek ellenére jobb volt, mint a tavalyi koncert és külön pozitívum, hogy megemlékeztek Amy Winehouse-ról is, illetve az volt „még aranyos”, amikor felhívott a színpadra egy magyar zászlós srácot (bizonyos Patrikot) és megkérte, hogy köszöntse az embereket a saját nyelvén, persze ő zavarában nem értette mindezt. Zárásként az Above & Beyond közepesnél kicsit jobb trance bulijára látogattam el vonaglani.

Kelemen Anna 30STM-on:

Az utolsó nap nem kecsegtetett túl sok izgalmas programmal, így az Isten Háta Mögött harmatos koncertje után Kid Puni, akarom mondani Cudi fellépését néztem ki magamnak. Mondanom sem kell, hogy rettenetesen fárasztó volt, ha volt egy jó téma, tuti hogy elbaszták, és ez a “rockos akarok lenni” dolgot amúgy sem kéne nagyon erőltetni, mert szánalmas, az pedig még kínosabb volt, hogy a két leghíresebb dalát másfél percbe összesűrítve ledarálta a buli legvégén. Annyi baj legyen, az óriás ventilátorokkal jól lehetett szélviharosat játszani. Ezt követően kacérkodtam a gondolattal, hogy hazamegyek pihenni, de végül úgy adódott, hogy a Sziget színház-részlegébe látogattam el, ahol egy iszonyatosan szétesős előadásba csöppentem bele, aminek zárójelenete gyönyörű látványt nyújtott. Azt követően Borlai Gergő és Ladányi Andrea előadását tekintettem meg, ami szintén elképesztő volt, és azt hiszem, joggal mondhatom, hogy tényleg ez az ember hazánk legjobb dobosa. Külön köszönet az említett két program között adott előadásért az Artuso társulatnak, mert ez volt életem egyik legbetegebb öt perce.

Nagyjából ennyi, jövőre remélhetőleg egy jobb felhozatallal, de hasonló színvonallal találkozunk odakinn.