“Szerdai szeánsz” – avagy Caspian és iLiKETRAiNS koncert a Dürer Kertben

Az utóbbi időszak műfaj kompatibilis koncertjein – értsd poszt-rock – minden alkalommal boldogsággal eltöltő mosollyal realizáltam, hogy bizony a hazai színtér él és lélegzik. Van egy masszív közönsége a műfajnak, akik időt és pénzt nem kímélve igyekszenek ott lenni az összes idevágó fontos eseményen. Ezt ugye az elmúlt egy évben tapasztalhattuk az And So I Watch You From Afar, a God Is An Astronaut, az If These Trees Could Talk vagy a Maybeshewill fővárosi koncertjein is. Ebből kifolyólag mind a szervezők, mind jómagam okkal remélhettem, hogy ezúttal is egy markáns létszám képviselteti majd magát az év utolsó említésre méltó post-rock buliján, ugyanis a nevek önmagában garanciát jelentettek a minőségre és az időpont is már régóta a levegőben volt. Mindezek ellenére a látogatók száma hagyott némi kívánnivalót maga után, de ez a zenekarok kedvét nem szegte, továbbá az ott lévő kemény mag odaadása így is kárpótlásra adott okot.

A fél nyolcra kiírt kezdés egy bő tíz percet váratott magára, ami egyáltalán nem volt szembeötlő – tudva, hogy a Phoenix Music Hungary bulik kapcsán a pontosság mindig nagyon fontos szempont – hiszen az alatt a pár perc alatt megérkezett az érdeklődők első hada és a Marionette ID is egy több soros közönségnek/közönséget melegített be. A nézők legnagyobb százalékának persze minden bizonnyal nem ez volt az első találkozása a csapattal, hiszen Ákosék már több ízben bizonyítottak számtalan nagy név előtt, így számukra a mai fellépés is mondhatni rutinnak bizonyult. Egy jól hangzással színpadra lépő és lassan profivá élő csapat képét láttam, akik értik és érzik, amit művelnek. Zeneileg kigyakorlott és kiváló szettet adtak az eddig megjelent két lemezük legjavából. Igazi élmény volt, így sokadjára is. (A záró Icon Over You c.dalról készült felvételt itt tudjátok megtekinteni.) Mindez azonban nem mondható el a thisquietarmy produkciójáról. Bevallom töredelmesen, hogy előzetesen nem néztem utána a kanadai formációnak, de utólag tudom, hogy jól jártam. Eric Quach egyszemélyes drone / noise / ambient / shoegaze projektjével volt dolgunk, aki fél órán keresztül pár pedál előtt térdelve egy laptoppal és egy gitárral a kezében hangokat adott ki. Ez még önmagában izgalmas is lehetne a modern „zajkultúra” elképesztő figuráit ismerve, azonban mindez nemes egyszerűséggel rossz volt. Unalmas, vontatott és öncélú. Az első pár percben azt hittem, hogy a gitárját hangolja, mire kiderült, hogy ez már az egyik dala. Pár perc után az emberek elkezdetek kiszivárogni – így tettem jómagam is, mert egy amúgy is nehéz nap után ezek a frekvenciák már magukban is fejfájást okoztak. Nem volt jó, na, bocsánat.

iLiKETRAiNS (UK)

Az angol iLiKETRAiNS számára ez volt az első alkalom, hogy Budapesten is felléphettek, ami már több éve váratott magára, így ennek megfelelően az érdeklődés is duplájára nőtt az előzenekarokhoz képest. Hogy mit kell tudni róluk? A post-rock eszköztárából ismert megoldásokat lendületesen gyűrűző dalokká és egészekké, értsd albumokká összeálló dalokat játszanak olyan modoros stílusban, amit a „british”, mint műfaj meghatározás (esetleg last.fm tag) kiválóan definiál. A Family Guy révén ugye az előkelő brit úriember pornót már ismerjük. Na, most az iLiKETRAiNS zenéje a hagyományos brit úriember poszt-rock, annak minden pozitívumával és negatívumával. Viccet félre téve a csapat precízen és profin állt ki a színpadra és magabiztosságukat mi sem jelezte jobban, mint, hogy a felpakolt hangszereket és pedálokat – amelyekből tényleg szemet gyönyörködtetően sok volt – maximális hatásfokon kihasználták. Az elektronikus betétek és szintetizátorral előidézett Depeche Mode által ihletett alapok lemezhű módon kiváló aláfestést jelentettek a gitár számára. David Martin énekmegoldásai is pont olyan módon szóltak, ahogy azt már megszokhattuk, de magunk közt szólva jómagam pont ezen a ponton érzem a zenekar kapcsán, hogy hiányzik valami. Az éneksáv monotonitása könnyen álmosító / bódító hatással lehet az emberre hiába néz adott esetben egy professzionális produkciót és hallja épp a legerősebb dalaikat. A kisterembe beáradó szellő azonban dalról-dalra felrázott, így az iLiKETRAiNS által előadott, főleg a The Shallows dalait előtérbe helyező szűk egy óra így is több mint kielégítő volt.

CASPIAN (USA)

A massachusettsi Caspian legutóbb 2008-ban járt a budapesti Avalon Clubban, ahol a Stereochrist és a Pozvakowski oldalán adtak egy meglehetősen emlékezetes koncertet, de a folytatásra sajnos négy évet kellett várnunk. A várakozás azonban megérte, de korábban ugye az előzetes szóbeszéd és az interneten keringő videók egytől-egyig bizonyították is, hogy a csapat élő erejével bizony számolni kell. A remény pedig be is igazolódott, aminek köszönhetően a többnyire a Waking Season című legfrissebb szerzeményeket megába foglaló albumról összeálló a szett élőben (is) jelesre vizsgázott – Waking Season, Fire Made Flesh, Gone In Bloom and Bough, Halls of the Summer, Procellous. Philippék szerencsére persze a korábbról bejáratott himnuszokat se hagyták ki, így pár nóta erejéig a Tertia és a The Four Trees zöngéiből is kaphatunk némi ízelítőt. A dalokkal tehát probléma nem volt, ahogy a hangzás is kiválóra vizsgázott. A dalok az én figyelmemet száz százalékig lekötötték az elejétől a végig, hiszen szép íven mutatták be a zenekar eddig munkásságának legjavát. Érzelem gazdag és zeneileg kifejezetten hatásos volt, arról nem is beszélve, hogy sokkal több markánsabb (értsd: metalosabb) megoldást lehetett érzékelni a lemezen megszokottakhoz képest. Joe Vickers teljesítménye a dob szekció mögül pedig annyira élő és magával ragadó volt, hogy akár ő maga egyedül képes lett volna a hátán elvinni a bulit, de persze az egység összességében volt az, ami képes volt arra, hogy meggyőzzön afelől a tény felől, hogy bizony a Caspian volt az idei esztendő egyik legjobbja, ha a post-rock koncerteteket vesszük alapul. A lehetőséget köszönjük a Phoenix Music Hungary szervező gárdájának!