#Hírek
december 10.
2015. augusztus 16.
A The Story So Far egy megkerülhetetlen jelenség a pop-punk undergroundjában, a The Wonder Years mellett learatták az elmúlt pár évben a teljes mezőnyt, amely alatt a Dürer Kertbe is eljutottak két évvel ezelőtt, hogy a What You Don’t See-t népszerűsítsék. Igaz, hogy a harmadik lemezük nem sikerült olyan fényesre, mint az azt megelőző anyagok, de a bandának van olyan feelingje, hogy ha idenéznek Magyarországra, akkor megnézzük őket. A helyszín a GMK lett, amely igaz nem nagy, de egy ilyen bulihoz annál melegebb. A dolgok pozitív hangulatát csak tetézte, hogy a buli SOLD OUT lett, amelyre eddig az EU turnén egyedül még a bécsi dátum volt képest. Ezért ennyit mondunk: gratulálunk magyar fiatalok (és pacsi annak az olasz srácnak is, aki az Szigetről (!) jött át bulizni egyet)! Az előzenekar a miskolci Reminder lett, akik meglepően pazarul melegítettek be, az egész bulit onnantól kezdve körbelengte egy barátságos, színtérpozitív hangulat, mi pedig örültünk, hogy láthattuk. Beszámolónkat olvashatjátok egy telje FULL SET videóval, amely full hd minőségben készült. Pacsi azért is!
A képeket köszönjük Nagy Evelinnek, a videót pedig Stephen N. Johnnak!
Bevallom férfiasan, amikor megláttam, hogy a miskolci Reminder fogja nyitni az estet a The Story So Far előtt, akkor azért kicsit meglepődtem, stílusilag nem teljesen találtam őket odaillőnek, épp ezért is voltam nagyon kíváncsi arra, hogy mit is fognak alkotni a srácok. Szerencsére a metalcore-poppunk keveréket játszó zenekar abszolút felnőtt a feladathoz és tökéletes alaphangulatot varázsolt a főattrakcióhoz, köszönhetően abszolút bulikompatibilis és táncolható dalaiknak illetve a hálás, alázatos attitűdnek, amit tanúsítottak a szettjük alatt, látszott rajtuk, hogy tényleg hatalmas megtiszteltetésnek érzik azt, hogy a TSSF-nek nyithatnak. A szemfülesebbek észrevehették, hogy stílusosan egy Chunk! No, Captain Chunk! breakdown-intróval kezdtek a zenekar Bipolar Mind című számából, de a dallista gerincét természetesen a nem is olyan rég megjelent EP-jük (amiről itt írtunk) alkotta, az egyetlen hibát a hangzásban véltem felfedezni, nekem nagyon hiányoztak Adrián bőgőjéből a mélyebb tartományok, mert ezzel együtt elveszett a (zenéjükben igencsak hangsúlyos) breakdownok „alja” is, de erről nyilván nem ők tehetnek. A régi szerzeményeken kívül előkerült egy új dal is, amiről kiderült, hogy az irányvonaluk minden bizonnyal az új kiadványukon is ezen az úton halad tovább, de ezzel semmi baj nincs, hisz ez a szám is bizonyította, hogy nagyon érzik a ritmusokat a fiúk, szinte minden témájuk bólogatásra késztet. Stefán Tomi is jó frontembernek bizonyult, a koncert végére sikerült előre csábítani az embereket és még apróbb mozgás is kialakult az első sorokban, remekül lezárva a bulit ezzel. Engem teljesen meggyőzött a Reminder, nagyon rendben volt a produkciójuk mind a színpadképet, mind a zenei részt tekintve, szóval sok sikert srácok, várjuk az új anyagot! (Rabotka Gábor)
A miskolci Reminder nagyon lelkes és kellemes felütését követően egyértelmű volt, hogy még jobban meg fog telni a hely, de még előtte az emberek fejvesztve rohantak frissítőért, mert hiába voltak elővigyázatosak a szervezők (és tettek ventillátorokat a helyszínre), sajnos olyan meleg volt odalent, amivel underground koncerten is nagyon ritkán találkozik az ember. Nyitás előtt tömve is volt már a GMK, a Reminder szett alatt a színpad alá bedobott táskáinkhoz már alig-alig férhettünk hozzá. Aztán bejöttek Parkerék arra a kis színpadra, és őket is megcsapta a hőség, de kb. beleszartak az egészbe, ahogy jó punkokhoz illik, és felhangzott a Nerve, a tömeg pedig természetesen, ahogy azt a két évvel ezelőtti düreres buli alapján várni lehetett megőrült. A srácok harmadik nagylemeze egy hangzásbeli és tálalásbeli kanyart vett a fiúk karrierjében, de az első két nagylemez gyors strófáihoz igazodó Nerve a lehető legjobb választás volt a kezdésre: ha valaki addig megúszta, hogy száraz volt a pólója, a dal végére már tocsogott az izzadtságban. Tényleg le a kalappal a fiúk előtt, óriási lett a hangulat, ráadásul az első két nagylemez két brutális TSSF himnuszával folytatták, jött a Things I Can’t Change és a Quicksand, röpködtek a stagedive-ok, emberek futották körbe Parkert a színpadon, ráadásul úgy érezzük, ha megint a Dürerben lett volna a buli, az egész színpad megtelt volna – később a tömegbe vetődő – rajongókkal. Valahogy még az sem volt zavaró, hogy az említett tálalásbeli különbség, pl. az, hogy Parker állvánnyal tolta végig a bulit kiütközött, de ebben lehet, hogy a kis színpad is a zenekar segítségére volt, a srácok izzadtak és egy-egy pillanatban alig-alig voltak képben, az egyik gitáros srác pl. erősen küzdött azzal, hogy úgy tartsa a szemét, mintha minden oké lenne… nem teszünk fel inkább kérdéseket. A buli persze elképesztő mederben folyt tovább, ahogy kell érkezett egy circle pit is, miközben a közönség iszonyat élte azt, amit hall, egymás után gyúrták fel magukat a színpadra, miközben olyan dalok hangzottak el, mint az Empty Space vagy a Right Here, tehát tipikusan azokra a dalokra őrült meg legjobban a közönség, amelyek az első két nagylemezen voltak rajta. Itt jegyezzük meg, hogy a korábbi állomásokon már kifosztott merch pultnál is a debüt és a What You Don’t See bakelitjei fogytak szinte csak, mi is pl. egy What You Don’t See példánnyal gazdagítottuk magunkat.
A buli nagyon sajátos tulajdonsága az volt, hogy 2-3 dalonként sokan kimentek frissíteni, mert annyira meleg volt, hogy a színpad előtt a padló már csúszott az izzadtságtól. A zenekar a Self-Titled dalait is így időzítette be, tehát érezhetően a 3. nagylemez dalait (pl. főleg a Phantomot) élte a legkevésbé a közönség, és ez elég valószínű, hogy nem csak arra fogható, hogy „friss” élmény még a lemez, hanem arra is, hogy ezek a dalok szimplán nem olyan jók és képesek a középtempójukkal megtörni egy buli dinamikáját. Főleg, ha azt nézzük, hogy zenekar az olyan dalokat sem hagyta megszólaltatás nélkül, mint a Roam vagy a High Regard vagy éppen a The Glass, igaz ezeknél a daloknál is lehetett már picit érezni, hogy Parker is egyre többet ordít, mint énekel (de ez az első lemez dalainál még bőven működik így is). A koncert végére már egyre többen szipkáztak ki az elviselhetetlen hőség miatt, a 680 South c. dallal pedig le is zárták a fiúk a bulit, akik utána készségesen kijöttek még egy kicsit pacsizni és beszélgetni, de aztán készültek tovább, ugyanis a bécsi dátum is, mint említettük a magyarhoz hasonlóan sold out lett. Köszönjük, The Story So Far, ez összességében iszonyat király volt. (Budai Benjámin)
