2018. szeptember 5.
2018-ban több éves kihagyás után indult újra a Fekete Zaj, az ország legkülönlegesebb hangulatú és felhozatalú, a legkülönfélébb underground előadókat összehozó fesztiválja. A Mátra erdőségeiben közösségi finanszírozásból összehozott rendezvény első két napjáról már beszámoltunk, de még hátravan a harmadik nap summája, amikor is olyan nevek léptek fel a mátrafüredi Sástó szomszédságában, mint a francia Alcest, a svéd Priest, az amerikai Aesthetic Perfection, a debreceni Perihelion vagy épp Csihar Attila szólóprojektje, a Void ov Voices.
Nem győzi áldani a bioritmusát az ember, amikor egy fesztiválon minden reggel pontban 8-kor kipattannak a szemei (bár legalább nem a hétköznap szokásos 6 órakor), és türelmesen várhat olyan 2-3 órát, míg végre életre kelnek a barátai is. Viszont semennyi alvásra nem cserélném el, hogy így nyugodtan üldögélhettem a tölgyfák tövében a mohos sziklákon, és ott hallgathattam egy csomó Periheliont, amíg körülöttem ébredezni kezdett a kemping. Délután aztán kimentünk a Sástó partjára ücsörögni, vadkacsákat etetni és Apey-t meghallgatni. Ha van tökéletes helyszín egy akusztikus produkcióhoz, akkor mindenképpen ez a tóban fekvő, fákkal szegélyezett kicsiny sziget az, ami egy bensőséges hangulatot ad a koncertnek. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy mennyire szívesen megnéznék itt egy The Devil’s Trade-et is, szóval remélem, van rá némi esély, hogy egyszer ez is megvalósuljon.
Egyébként ezen a vasárnapi napon láttam a legtöbb koncertet, véletlenül vagy tervezetten, de sikerült végigjárni egy elég színes felhozatalt. Kezdve a fővárosi Sonyával, akik néhány tagcsere és némi megfogyatkozás után egy ideje már két dobos helyett csak eggyel működnek. De panaszra semmi ok, Radics Gábor amúgy is egy jelenség (főleg ha eszünkbe jut az Oaken vagy a dUNA soraiban elkövetett munkássága), és kreatív dobjátéka sokat ad a Sonya zenéjéhez is. Ami egy különleges , néhol kicsit grunge-os hangzású poszt-rock, olyan fülbemászó tételekkel, mint a Kitchenfloor, a Celine Gibassier vagy a Krypta, melyeket rendre el is játszott a zenekar, amíg mi a színpad előtti árnyékba húzódva ücsörögtünk. És persze nem lehet szó nélkül hagyni Korbucz Sonya énekesnő karakteres hangját sem, ami igazán megadja a zenéjük sava-borsát, szelíd és kicsit törékeny kiállása pedig kedvessé tette az egész előadást.
Rég vártam már annyira koncertet, mint a Perihelionét. Már szabályosan izgultam, mivel hogy, hogy nem, még sosem láttam őket élőben, pedig jó ideje csúnyán bele vagyok zúgva ebbe a bajosan behatárolható műfajú dallamvilágba, amit a debreceni urak alkotnak. De hát kit ne ragadna magával az az egyre kifinomultabb atmoszféra, amit a Perihelion teremt albumról albumra? Pláne megspékelve Vasvári Gyula elképesztően különleges orgánumával, amit száz hang közül is felismer az ember. Szép számú közönség gyűlt össze azon a késő délutáni órán meghallgatni ezt a gyönyörűen szomorkás összeállítást, amiből Gyuláék valószínűleg nem sokat láttak a szemükbe tűző naptól, de nem is nagyon törődtek ezzel. Semmi jópofizás, semmi sallang, csak zene, a végén egy mosolygós köszönetnyilvánítás, és viszlát. Így kell ezt csinálni, egyáltalán nem bántam, ehhez a hangulathoz nem is illene a laza sztorizgatás. A koncertjük zenei oldaláról pedig teljesen felesleges lenne bármit is kiemelni, épp elég jól leírja az élményt, hogy még a hátamat égető napsütésben is minden egyes dal alatt libabőrös lettem tetőtől talpig.
Még a fesztivál legnagyobb húzóneve előtt ért egy csalódás is, ami Csihar Attila szólóprodukciója volt. Annak ellenére, hogy csípem a Mayhemet, a SunnO)))-t pedig kifejezetten szeretem (életem egyik leg-valóságtól-elrugaszkodóbb koncertje volt az A38 Hajós fellépésük), ez a Void ov Voices műsor nálam most sajnos félrement. Az énekeslegenda égő mécsesek mögül, egy fekete csuklya alá bújva építette fel vallási énekekből, sistergésekből, suttogásokból és drámai kiáltásokból álló performanszát, de a rituális kántálásoktól már szinte kínosan éreztem magam, annyira nem tudtam hova tenni ezt a jelenséget. Tényleg sajnálom, hogy csalódnom kellett, pedig kíváncsian vártam és esküszöm, hogy megpróbáltam befogadni.
A furcsa élmények után végre jött az Alcest, akiket utoljára ‘16 végén láttam itthon, mikor emlékezetes koncertet adtak a Mono és a pg.lost társaságában. A nyomokban poszt-black metalt tartalmazó, de manapság blackgaze-nek aposztrofált francia négyes egy egészen más módon földöntúli világba repített minket. Tökéletes választás volt, hogy a magával ragadó Kodamával kezdték a szettet, így ezzel el is indult az a pozitív és epikus másfél óra, ami a fesztivál tetőpontját adta. Neige és csapata hozta a szintet, ahogy kell, mindezt annyira szelíden és alázatosan, hogy azt tanítani lehetne. Annak pedig külön borzasztóan örültem, hogy játszottak még az Écailles de Lune lemezről is (a Percées de lumière-t), mert számomra még a mai napig “a kék album” az etalon. Biztos voltam benne, hogy a franciák nem fognak csalódást okozni, és ez be is igazolódott, még ha csak azt is vesszük támpontul, hogy mennyire odavolt a közönség. A záró Délivrance pedig annyira gyönyörű volt, hogy az utolsó hang elcsendesedése után úgy eleredt a könnyem, mintha dézsából öntenék. Hát, valamit tudnak ezek a szép hajú srácok.
Ezután már csak véletlen koncertélményekben volt részem, például messziről figyelgettem a Ghost korábbi névtelen zenészeivel feálló Priestet, és közben képtelen voltam kiverni a fejemből a Depeche Mode-ot, annyira hasonlított az énekes hangszíne Dave Gahan baritonjára. Zenéjükből is némileg kihallottam a Mode-ot, egy jó adag synthwave-vel megspékelve, ezzel a műfajjal viszont még barátkozó státuszban vagyok. A zenekar a külsőségeket tekintve nagyon extravagánsan nézett ki, öltönyben, szegecsekkel, pestismaszkokkal, rendesen csőrrel meg minden, nagyon furcsa volt. Amikor pedig már végképp nem vártam volna, ért még egy akkora élmény, amire tényleg nem számítottam így éjjel 1 óra tájt. 
Nagyon mondogatta pár barátom, hogy meg akarják nézni az Aesthetic Perfectiont, mert hogy az milyen jó, szóval addig leültem a színpaduk melletti kerékgumi-foteleknél, de nem sokkal később már hűlt helyem se volt ott. Sürgősen át kellett ugyanis mennem a nézőtér másik szélére, hogy szemből bámulhassam azt a jelenséget, amit a dobosuk művelt a bizarr diáklány-jelmezében. Most nem leszek fair, de a zenéből nagyjából semmire nem is emlékszem, annyira ráfüggtem arra, hogy mit játszik és hogyan. Elég kevés az infó a neten a banda tagságáról, de ha minden igaz, ő Joe Letz volt (ex-Combichrist), aki ezt a kő egyszerű ritmusú zenét olyan elánnal nyomta, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem, hiába állt már Elliot Berlin szintis fél lábbal a zongorán a perifériás látásomban, miközben Daniel Graves énekes meg úgy festett, mint egy vidám Freddy Krueger (?!). A koncertélmény utóéleteként később otthon is meghallgattam mindkét zenekar zenéjét, de azt hiszem, számomra az Aesthetic Perfection megmarad a fesztiválon jótérzést szolgáltatni, stúdiófelvételen mintha kevesebb energia lenne bennük.
Hogy összességében mitől volt ennyire különleges a Fekete Zaj? Egyrészt a helyszín adta lehetőségektől, és főleg a hangulattól, amihez nagyon sokat ad az, hogy ennyire közel voltunk a természethez. Másrészt a programlista miatt, amiben akármilyen műfajról beszélünk, egyetlen sablonos zenekart sem találunk. Kicsit olyan volt ez az egész, mint egy osztálykirándulás, de szinte kivétel nélkül intelligens zenei aláfestéssel, nagy arányban inkább introvertáltabb embereknek. Egy nyugodt lelki feltöltődés, ami bár sok impulzust ad, de teljesen mást, valódibbat, mint sok más fesztivál. Ha ki kéne emelnem, hogy az én szememben mely előadók hozták össze a legjobb koncerteket, akkor külföldi oldalról mindenképpen az Alcestet és Anna von Hausswolffot mondanám, hazai pályáról pedig a Periheliont, a Képzelt Várost és az Entrópia Architektúrát.
A jó hír pedig az, hogy 2019-ben is lesz ‘Zaj, tehát találkozunk jövőre ugyanott – gyertek és támogassátok ezt a kis underground csodát!
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens / Fekete Zaj official
