Superbutt, Bridge To Solace, IHM @ PeCsa

A BPRNR már-már hagyományként tisztelt évadzáró hepaja adott először okot arra idén, hogy elmenjek az önnön szocreál tündöklésében (tudjátok, a lenyugvó Napnak is van ereje) ragyogó Petőfi Csarnokba.
Ez persze több okból is elgondolkodtató, hiszen akárhány koncert jut az eszembe – és most meg kell ragadnunk az ízlésficamom, valamint az időhiányom (Bringin’ It Back) tengelyénél -, 2008-ban csak a Down és a The Hives keltette volna fel az érdeklődésem ilyen szempontból, ám mint azt tudjuk, mindkettő távolmaradt a Városliget forgatagától.

De sebaj, hagyjuk a bút másra, hiszen december 28.-ának már évek óta bérelt helye van a naptárunkban, mint kötelező elő-évbúcsúztatás; és legnagyobb szerencsénkre eddig egyszer sem lehetett okunk panaszra sem szórakoztatás, sem körítés szempontjából. Elvégre meg kell hagyni, hogy ha elvonatkoztatunk a jelen esetben ülőhelyekkel lekicsinyített nézőtértől (amit szerintem simán lehetne állandósítani, már csak kényelem szempontjából is), az optikai csalódást a már tavaly is bizonyító, impozáns fényjáték máris feledtette az arra kóválygó vendéggel. Igen, kóválygót mondtam, hiszen mikor betoppantunk az AWS koncertjére, még alig-alig szállingóztak az emberek. Noha a srácok elég aktívan koncerteznek, bevallom, én még csak most láttam őket először, és az igazat megvallva nem is érzek nagy késztetést arra, hogy sokszorozzam az alkalmat. Félreértés ne essék: amit ez a hat srác csinál, egyáltalán nem rossz, csak sematikus és súlytalan. Mintha mindenből merítenének egy keveset – egy kis neoklasszikus virgázás, egy kis metalcore, egy kis szintiemo, egy kis Refused-féle vagányság -, és ebből szeretnék elhitetni a nézőkkel, hogy ők mennyire szívből szólnak. Persze itt is adott a pozitívum, miszerint az alábbiakhoz is szükségeltetik a tehetség – ami kétség kívül meg is van -, ám még annyira kiforratlannak és enerváltnak hat egy-egy megoldás, hogy ennek fényében az összkép is hiteltelenségre enged asszociálni. Nyilván könnyebb egy már kitaposott ösvényen somfordálni, de ehhez indokolatlanul nagy tér a PeCsa színpada – még akkor is, ha hőseink gond nélkül bemozogták azt.

A Shell Beach bulijára mérhetően többen voltak fogékonyak, ám bevallom, hogy a koncert negyedénél kimentem a teremből: nem tehetek róla, de még mindig kötöm az ebet a karóhoz, mert véleményem szerint ez a banda nem több, mint egy – önmagát kétség kívül jól reklámozó – tucatzenekar, egy nem énekesi pozícióra termett énekessel. Nem szeretném bántani a srácokat, és nyilván a rajongók tengerében az én véleményem még kagylófingnyit sem számít, de számomra túl kiszámítható, és ötlettelen az általuk játszott zene, melyet fals megállapítások szerint már definiáltak screamo-ként, post-hardcore-ként, és ki tudja, miként – holott a tényleges tartalom eléggé távol áll a különféle, divatosan csengő okfejtésektől. De ez nem is baj, hiszen kihallatszott hogy a közönség jól érezte magát, és azt hiszem, ennél több nem is kell.

Azonban a Mangod Inc. fellépését többen kérdőjellel az arcukon követték nyomon – persze ez lehet, hogy betudható az első sorokban törzsi táncot járó rockerináknak is, azonban tény, hogy a közel félháznyi publikum nem igen vette a lapot, még akkor sem, ha Perso és barátai apait-anyait beleadtak. Személy szerint azért élvezem újra és újra látni a ‘Mangodot, mert padlóhoz küld az a profizmus és karakteres előadásmód, ahogy a srácok kiállnak, és mindenféle cifrázás nélkül, már-már örömzenei színezettel nyomják sajátos dallamvilágú, metalos szigorral fűszerezett, ám alapjában véve mégis rock ’n rollos attitűddel bíró muzsikájukat. A szett természetesen a srácok debütalbumára fókuszált, ám zárásként még befigyelt egy Nine Inch Nails – aka Százasszög – feldolgozás is, amely ha nem is oldotta fel a publikum gátlásait – akik nagy része még mindig a táncoslányokat kereste a színpadon -, attól még a közönség befogadóbb része így is jól érezhette magát. És így, évekkel a CDT feloszlása után azt a gonosz megjegyzést is ki kell írnom magamból, hogy én abszolút örömmel konstatálom, hogy a világ gazdagabb lett egy ’Mangoddal – ez pedig egy zárójeles kijelentés volt, köszönöm hogy kibontakozhattam.

Az őket követő Bridge To Solace számomra az est fénypontja volt, hiszen Zoliékat a Dürer-beli koncert óta nem láttam élőben, és már igencsak szükségét éreztem egy hamisítatlan ’Solace bulinak, melynek elsődleges ismertetőjeleit természetesen az energikus előadásmódban, valamint a pozitív hangvételben tisztelhetjük. A koncert egy audiovizuális intróval vette kezdetét – mely több BTS-nóta karakteres dallamából szemezgetett -, majd el is kezdődött a közel negyven perces (felszabadult hangvételű) mészárlás, mely amellett, hogy végre-valahára beindította az ekkora már tényleg szép számra duzzadt tömeget, még (mondanom sem kell, újfent) be is bizonyította, hogy miért lehetünk nagyon büszkék a srácokra nemcsak európai-, hanem világszínvonalon is. És azt hiszem, a – Szollár Bálint helyett kivételesen Herczeg Lacival (Sunday Fury) kiálló – zenekar által nyújtott dinamikus katarzis-élményre többen is ráéreztek a „fiatalabb generációkból”, hiszen az első sorokban minden eddiginél több 15-17 éves srác ordította a dalszövegeket, amely a kifutónak köszönhetően bensőbb hangulatot biztosított a produkciónak – hogy az átkötő szövegekről, és a poénokról ne is beszéljünk. Bár a nóták között még csak két új szerzemény csendült fel – hiszen a kiadó kitolta a megjelenést januárra -, attól még az olyan tételek, mint a Sundeath, a Ruins, a Kingdom Of The Dead, vagy a záró These Maps Are Written With Blood már elég módszeresen megállták a helyüket ahhoz, hogy tanúbizonyságot tegyünk a zenekar számára: nagyon várjuk az új lemezt.

A fő produkció persze a Superbutt lemezbemutatója volt, bár a srácok szettje alatt a hangzás már nem volt annyira arányos, mint a ’Solace koncertjén – még akkor sem, ha ezúttal a gitáros Szabi tologatta a potikat, és helyette a harmadik gitáros, Tamás állt színpadon (mint az Iron Maidenben, ugye). Bevallom, hogy a mai napig nem tudtam igazán megbarátkozni a You And Your Revolution címre keresztelt új anyaggal, mert hiányolom belőle azt a harapós és kompromisszummentes vadságot, ami az eddigi ’Butt kiadványokat jellemezte. Kicsit olyan érzésem van még a sokadszori meghallgatás után is, mintha egy higgadtabb, kissé komótosabb produkcióval lenne dolgunk, ám a koncert erre természetesen igen csúnyán rácáfolt, hiszen mind a zenekar-, mind a közönség felülről ütötte ki az őrület skáláját. A felcsendülő dalok arányosan oszlottak el minden kiadvány között: egyként ordították a rajongók a Gyémánt Krisztiánnal (Sin Of Kain, Kill With Hate) közösen előadott Legalább fájt (számomra ez volt az abszolút csúcspont), az órás képekkel felvértezett Broken Nose-t, a debütös Denied-ot, a speciálisan előadott Mother Goose-t, hogy az új lemezes Mothers’ Day-ről, vagy a Better Machine-ről meg ne feledkezzünk. Vörös András ismét a hátán vitte az egész előadást, arról nem is beszélve, hogy a közönség felé is végtelenül kedves volt; legyen szó akár illuminált állapotban lévő metálerek biztonságiaktól való bevédéséről, akár a Pioneer-ra összeverbuvált tömegről, mikor közel harmincan másztak fel a kifutóra, hogy együtt tomboljanak a színpadon, szapora “Oh La La La”-éneklések közepette. Nincs mese, győztes formulán nem szabad változtatni: de Andrissal még így is szívesen fogadnék öt centben, hogy jövőre még nagyobb őrület lesz.

Az estét csakúgy, mint tavaly, idén is az Isten Háta Mögött zárta, ismét hajnali órák magasságában. Nem véletlen, hogy Vörös Andris 2008 zenekarának nevezte Palikáékat: elég csak elmélyedni A kényelmetlen lemezben, vagy lemenni a srácok egy, mostanság a megszokottnál is szabadabb hangvételű, már-már funky-s jammelésbe torkolló koncertjére; minden adott volt már ahhoz, hogy a PeCsában egy viszonylag nagyobb nézőszám ragadjon ott, és ez most be is jött (pláne, hogy a zenekarok között is az Óriás nagylemeze szólt). Noha a technós(!) felvezetéssel bíró koncertprogram jelen esetben döntő túlsúllyal állította középpontba az új lemez nótáit – bár az Élettér-elméletet csak a februári Merlines koncerten hallhatjuk újra -, a hangzás kissé tönkretette az élményt, mert a pergő és a lábdob több ízben is elnyomta a gitárdallamokat. És ha az Itt valami megült végén hallható tapsolás még mindig nem megy tökéletesen sokunknak, attól még minden adott volt, ahhoz hogy a közönség egyként énekeljen minden egyes sort – ez az Orionaranyadért c. zárótételnél ütközött ki a leginkább, hiszen a lemezbemutatóhoz hasonlóan ismét bekrepált a mikrofon, és a ’nagyrabecsültnek kellett kiegészítenie az összhatást. Természetesen a srácok még visszatértek egy Aláírhatatlan történelem erejéig, ami valahol kompenzálta a zenekar önhibáján kívül történő csorbákat, valamint előre is vetítette, hogy áprilisban ismét jöhetünk a PeCsába a VHK miatt: tehát már előre le is szögezhetem, hogy a 2009-ben nem december lesz az első alkalom, hogy a Zichy Mihály útra tévedjek.

Mikor hazafelé jöttem a koncertről, az a kérdés motoszkált a fejemben – amellett, hogy melyik okostojás nyitotta ki az IHM kellős közepén a külső ajtókat -, hogy miért nem lett volna jó kinn tartani a rendezvényt az A38-hajón, de hamar meg is válaszoltam a kérdésemet: ilyen látványt és ilyen lehetőségeket – lsd. Eastpak stand, vagy az MP3 akció elkülönített részlege – máshol nem nagyon lehetne kivitelezni. És ha valamit valamiért is, legalább elfértünk, legalább jól éreztünk magunkat, és legalább ismét mosolyogva indulhat mindenki úgy igazán megünnepelni az évvégét.

A koncerthez kapcsolódó galéria itt!