2011. június 22.
A júniusban tetőző koncertdömping egyik legfontosabb állomása volt a tegnapi. Miért? Három híres és/vagy hírhedt zenekar tartott debütáló koncertet kicsiny fővárosunk Dürer Kertjében: első helyen a deathcore történelem egyik legnevesebb és legközkedveltebb alakja, a kaliforniai Suicide Silence, második helyen a progressive metalcore és a djent határmezsgyéjén táncoló minnesotai After The Burial, harmadik helyen pedig skót deathcore színtér egyik legújabb reménysége, a glasgowi Bleed From Within mutatkozott be. Habár nem tápláltam nagy reményeket a fellépésekkel kapcsolatban (szigor van!), azt kell, hogy mondjam az este minden tekintetben: így a fellépések hangulatát, a hangosítást és az zenekarok teljesítményét egybevetve bizony frenetikusan sikerült, így nem árulok el nagy titkot – mert akik ott voltak már úgyis tudják – aki nem jött el, az bizony hibázott.
Az utóbbi hónapokban a deathcore rajongók egyik legnagyobb dilemmájának számított, hogy vajon a múlt szerdai Bring Me The Horizon vagy pedig a tegnapi Suicide Silence nyújtja-e majd a maradandóbb élményt, melyikre lesz érdemesebb elmenni. Persze akinek a pénztárcája és ideje mindkettőt elbírta, az végképp szerencsésnek mondhatta magát, mert a színtér szempontjából mindkét esemény mérföldkőnek tekinthető, hiszen a műfaj szempontjából két megkerülhetetlen csapat mutatkozott be a hazai publikumnak (egy-egy kiváló és egy-egy a közepesnél rosszabb előzenekarral karöltve). A koncert bő három hónapja lett bejelentve és bár érezhetően szerényebb érdeklődéssel és kevésbé mulatságos Facebook-üzenőfallal bírt, mint az említett „ellenlábas” mindez a jelenlevők számában és elhivatottságában aligha mutatkozott meg és talán még kevésbé mutatkozott volna meg, ha a koncert felállása bő egy hónappal ezelőtt nem módosul. Eredetileg az oaklandi All Shall Perish lett volna az est harmadik sztárja, ám a srácok az új albumot fontosabbnak ítélték meg az Európa turnénál, így kapta meg a beugró szerepét skót-felföld egyik feltörekvő zenekara a Bleed From Within. Villanypózna-dobáló felebarátaink nyilván kiugrottak a bőrükből, amikor megtudták, hogy egy ilyen turné részesei lehetnek, azonban a már elővételes jeggyel rendelkező budapesti érdeklődők tömegesen kezdték el áruba bocsátani már megváltott jegyeiket, arra hivatkozva, hogy All Shall Perish nélkül márpedig NEM. De hát lássuk be: aki ezt tette az alappal tette, mert, aki látott már felvételeket, vagy netalántán ott volt 2007. március 11-én az A38 fedélzetén, az tudja, hogy a srácok élőben nem szarral gurigáznak.
Az est első fellépője a „meshuggah-kultusz” mára már önálló irányzattá vált műfaját, név szerint a djentet [ejtsd: dzsent] keveri össze a lehető legizgalmasabb és legegyedibb progressive metalcore és death metal elemekkel. Az After The Burial legénységében a színtér egyik legfontosabb zenekarát, a Sumerian Records egyik legizgalmasabb fejőstehenét és korunk egyik legjobb zenekarát tisztelhetjük. Habár zenéjük kvalitása sajnos nem áll arányban ismertségükkel, ez az arány egyre inkább javulni látszik és, ha a srácoknak kedvez majd a lapjárás, akkor a Veil Of Maya – Born Of Osiris – After The Burial szentháromságból akár „győztesként” is kikerülhetnek (bár a koncerttől függetlenül és nem mintha ez egy verseny lenne, de a BoO az, aki nyerésre áll jelenleg). A fellépés az új album nyitótételével a My Frailtyvel kezdődött, de bizony nem akárhogy. A hangerő mehetett volna egy kicsit lejjebb, de az összhangzás a Dürer Kertben még soha nem volt ennyire tiszta és érthető. A dalok lemez minőségben szólaltak meg, a srácok pedig lehengerlő vehemenciával adták elő páratlan zöngéiket és bár féltem tőle („beware the SS fans!”), de a közönség vette a lapot. Második tételként rögtön érkezett is a nálam abszolút favoritnak számító Cursing Akhenaten. Ámulatba ejtő élmény volt. A két gitáros (nyolc húr!) Justin Lowe és Trent Hafdahl kimerítették a hihetetlen kategóriát és mindazt hallani, ahogy tökéletes összhangban vannak a dobbal és basszusgitárral libabőrös élmény volt. Anthony Notarmaso énekes pedig mérhetetlen precizitással tudta ráilleszteni az amúgy tökéletesen odapasszoló és az egészet megkoronázó ének megoldásait. Az új albumról elhangzott a lehengerlő „és még a Meshuggah is megirigyelné” kaliberű nyitó riffel rendelkező Your Troubles Will Cease and Fortune Will Smile Upon You, illetve a tiszta énekkel megtámogatott Pendulum. Az első albumról a Fingers Like Daggers (A Steady Decline merre jártál?), a zenekar csúcsteljesítményének számító Rareform lemezről pedig itt volt még az Aspiration és a záró Drifts. A System Of A Down mellett számomra holtversenyben vezet az After The Burial az év koncertje címért. Hibából pedig csak egy volt: kimaradt a Berzerker.
A tény, hogy valaki egy ilyen turnén részt vehet már önmagában nagy dolog, az viszont számomra érthetetlen, hogy az hogy történhetett meg, hogy egy ilyen kezdő (és nem túl izgalmas) zenekart, mint a Bleed From Withint az After The Burial zsenialitása után egyáltalán a színpad közelébe engedik. Az nyilvánvaló volt, hogy az All Shall Perish majdhogynem pótolhatatlan kategória, de hogy a lyukat szarral tömjük be, az kicsit durva. Nem azt mondom, hogy annyira borzalmas zenekarról lenne szó, de azt leszámítva, hogy Suicide Silence ötlettelen és erőtlen tinédzser változatát (frontemberként pedig Oli öccsét) láthattuk, az enyhe kifejezés. Egy zavaróan hosszú setlist, egy zavaróan unalmas, „brutalitása” miatt deathcorenak tűnő metalcore iskola negyedik osztályának év végi vizsgája volt ez, semmi több. Ha mondjuk egy induló magyar csapatról lenne szó minden elismerésem az övüké lenne, de, aki egy ilyen turnén másodikként játszik, annak azt kell, hogy mondjam ennél jóval többet kellene nyújtania. A dalok összeállításánál mind a két nagylemezről szemezgettek a srácok, így az Empire és a Humanity tételei egyaránt előtérbe kerültek (pl. This Is Our Legacy, a rejtélyes módon nagy üdvrivalgást kiváltó Servants of Divinity, The Healing, The Novelist, Damnation). Ha a srácok negyedórával kevesebbet játszanak, akkor talán még megmaradok semlegesnek, de ez a cirka háromnegyed órás játékidő annyira hosszú és erőltetett volt, hogy csak a pit környékén kialakuló események tartották bennem a lelket, gondolkoztam is, hogy elindítom első saját rendezésű reality sorozatom ’Adventures in da Pit’ címmel. Szó szót követi: gyengeelméjűekből itt SEM volt hiány. Visszatérve a zenekara, én csak annyit üzennék nekik, hogy a bulik előtt menjenek le minden After The Burial koncertre, nyúljanak le egy-két témát és, ha ügyesek, akkor azzal életük végig ellavírozhatnak, mert az, hogy a szart lapátolják egyik dalból a másikba az, azért nem járja.
A közvélemény a deathcore éllovasaiként tartja őket számon, jómagam viszont úgy ítélem meg, hogy, ha olyan zenekarok mellett merül fel a nevük, mint a Despised Icon, az All Shall Perish, a Through The Eyes Of The Dead, az Animosity vagy épp a Glass Casket, akkor nem, hogy alulmaradnak, hanem részükről ténylegesen indokolttá válik a csendes öngyilkosság. Ám a zseniális koncertbanda hírében álló zenekar nem cáfolta meg a terjengő pletykákat. A Bleed From Within koncertje után kissé rossz szájízzel tértem vissza nagyterem falai közé, azonban azt kell hogy mondjam, rég láttam ennyire korrekt bulit. A hangzás változatlanul magas színvonalon mozgott, így a zenekarnak minden esélye megvolt, hogy letépje a fejem. Sikerült. Lemezen (talán a The Cleasnsinget leszámítva) nagyon nem vagyunk baráti viszonyban, de a srácok élő teljesítménye vitathatatlanul elismerésre méltó. Egységesen, tisztán, profi kiállással és összképpel, eltökélten, átélve és lelkesen, a dalokat pedig CD-minőségben prezentálva állt ki ez az öt kaliforniai suhanc. És bár az összképet náluk nem tudom hova tenni: négy igazhitű death metal arc (nem mellesleg Skinless és Misery Index pólók!), a zenekar élén pedig Mr. Sykes után a második legszexisebb nyaktetoválással rendelkező deathcore kan a vidéken. Bár a nyitó Wake Up felcsendülésénél a gitárok még nem szóltak se olyan hangerőn, se olyan hangzásban, ahogy az elvárható lett volna, de a dal felétől a koncert végig ezzel már nem is volt probléma. A közönség meglepetésemre kívülről fújta a szövegeket (új dalokét szintén), így az olyan tételek, mint az említett Wake Up, az Unasnwered, a Smoke vagy a Lifted érezhetően eufórikus állapotot váltottak ki a közönség leglelkesebb tagjaiból. A Bludgeoned To Death képében pedig el is érkeztünk a koncert tetőpontjához, mert tényleg öröm volt hallani, amikor az egész közönség együtt üvöltötte, hogy:
„…and doctors won’t be able to recognize your fucking face!”
A Black Crownról kikerülő új dalok (You Only Live Once, Fuck Everything) pedig a felvételen hallható fásultsághoz képest meglepően jól működtek élőben, a közönség érezhetően kedvelte őket és a pit aktivitása sem csökkent számottevően. A Disengage, a No Pity For A Coward, és a záró No Time To Bleed képében pedig a kiváló frontember (és itt be kell ismerni, hogy élőben is embertelen hangja van a fiúnak) még utoljára rendesen megmozgatta a közönséget egy dürer-léptékkel mérve gigászi wall of death keretin belül (amit sikeresen elrontottak honfitársaink, de annyi baj legyen). Bevallom, szkeptikus voltam, de meggyőztek a srácok, és ha hamarosan tényleg visszatérnek hazánkba, akkor az mindenképp kötelező program lesz azoknak, akik kihagyták a tegnapot, mert a zenekar élőben bizony kiválóan működik.
Aki anyagi nehézségek miatt nem tudott mostanság eljutni a koncertekre annak viszont ez már nem jelenthet kibúvót a The Black Dahlia Murder június 29-ei INGYENES koncertje alól, ahol három kiváló magyar zenekar, így a The Southern Oracle, a The Sharon Tate és a Kill With Hate fogja bemelegíteni a színpadot a hibázásra képtelen és élőben rendszeresen lehengerlő teljesítményt nyújtó death metal csoda előtt.
A lehetőségért köszönet a Godspeed Showsnak. A cikkben látható videókat a Concertphotos.hu készítette.
