2010. november 5.
A Nuskull rendszeres olvasója már egész biztosan tisztában van azzal, hogy számomra milyen fontos zenekar a Stuck Mojo, valamint már arról is olvashatott két ízben, hogy bizony micsoda kalandokba keveredtem a ködös Albionban két alkalommal is (#1, #2), amikor a már 20. születésnapját is megélt alakulat koncertjein jártam. Nos, mondanom se kell, mekkora örömujjongásban törtem ki, amikor egy cirka két éves síri csendet és egy doboscserét követően tudomást szereztem a Here Comes The Monster elnevezésű turnéról, valamint a Concerto Music szervezésében megrendezésre kerülő budapesti állomásról!
Hazánkat a gyulai Over Promises zenekar képviselte, illetve nekik jutott az a cseppet sem kényelmes szerep, hogy háromnegyed nyolckor megtörjék a csendet a Dürer Kert nagytermében. Valami egészen elképesztően elementáris erővel robbantak a színpadra, az összhatáson túl pedig leginkább a dobsound volt az, amitől teljesen lemattoltam, amihez persze remekül párosult a SATEPben is doboló Simi bivalyerős játéka. A gitárok is meggyőző erővel hasítottak az agyamba, valamint Kokó éneke is rendben volt. Igencsak családias hangulatban szemléltük végig a koncertjüket, amire egyébként nem igazán lehetett semmi panaszunk. Én talán annyit bátorkodnék megjegyezni, mint építő jellegű kritikát, hogy Robinak jó lenne kicsit rágyúrni az átkötő szövegekre, valamint a színpadi jelenlétre, de egyébként nincsen semmi gond a produkcióval. Még annyit mindenképpen megjegyeznék (de azt hiszem ezt már a legutóbb is írtam), hogy én mindenképpen erőltetném a lehető legtöbb vokál beépítését a dalokba. Igencsak erős nyitánya volt ez az estének, az emberek pedig egyre jobban kezdték megtölteni a koncerttermet is.
Az Írországból érkezett Black Swan zenéje nem teljesen az én világom, de igazából kellemes hallgatnivaló volt, amit leginkább a csocsóasztaltól fel-felpillantva szemléltem végig. Amúgy ők a Halcyon Way szerepét vették át a turnén. De ami ezután következett, az azért tényleg eléggé alulmúlt minden esetleges várakozást, mert a Lies valahogy semmilyen szempontból sem tudott túl sok pozitívumot felmutatni sajnos…
De így legalább volt időm az egyébként időközben elég szép számúra duzzadt ismerősáradatban rendkívül kellemesen eltölteni az időt az est fő attrakciójáig…
Végül elérkezett az idő, kezdetét vehette az önfeledt tombolás az első sorok valamelyikében! A rövid intrót követően bele is csaptak Stuck Mojoék az Enemy Territoryba, amit aztán a Trick követett.
Rich Ward hozta a szokásos elmebeteg mozgását, ahogy Sean Delson sem nagyon toporgott egy helyben, egykedvűen. Bud Fontsere dobos is végig felhőtlen jó kedvvel püfölte a bőröket, Lord Nelson pedig csak úgy szórta a villámokat a már-már félelmetesen szigorú tekintetével, de ahogy azt már múltkor is elismerően írtam, ő is kivette a részét rendesen a színpad bemozgásában.
Pörgős számokban nem volt hiány, a rendkívül lelkes közönség pedig tényleg kivétel nélkül igazi ősfanokból állt, és egy percig sem kellett könyörögni ha közönségénekeltetésről vagy ugrálásról, megőrülésről volt szó. F.O.D., That’s When I Burn, Metal Is Dead
A buli előtt sajnos nem volt alkalmam találkozni a bandával, de vicces volt, ahogy kiszúrtak a tömegben és láttam, hogy tényleg emlékeztek rám. A Tears után csendült fel a nagy kedvencem, a (Here Comes) The Monster, a történelem pedig megismételte önmagát. Egyszer csak megint a színpadon találtam magam és bömböltem a mikrofonba azokat a bizonyos sorokat. Mondjuk hangom az nem sok volt az igencsak húzós hosszú hétvégének köszönhetően, de megint csak azt kell mondanom, hogy keresem, keresem, de nagyon nehezen találom a szavakat… Micsoda zenekar, micsoda emberek!
Az igencsak best of jellegű show pedig folytatódott tovább: Twisted, Throw The Switch, Open Season, Rising, Southern Pride. Jófejségből, hálálkodásból pedig ezúttal sem volt hiány. Ennél alázatosabb zenekart én még tényleg életemben nem láttam. Rich Ward egyszer két szám között intézett igencsak szívhezszóló szavakat a közönséghez, hogy tényleg mennyire hálásak azért hogy mi, a rajongók rájuk költjük a keményen megkeresett pénzünket, illetve azt a nem mindennapi kijelentést is bevállalta, hogy „You are our bosses” haha. Hihetetlen. Egyébként mindenképp kiemelném azt, hogy mennyire magabiztosan hozta a tiszta vokálokat a dalokban, de ez az ő esetében egyébként a legtermészetesebb dolog.
Ráadásként megkaptuk még a 2 Minutes of Death
és a Not Promised Tomorrow gigaslágereket, így téve igazán kerekké ezt az igencsak emlékezetes estét! Igazából talán a Pigwalk volt az, ami kirívóan hiányzott a setlistből, de én még így is rendkívül elégedett vagyok, csak egy haverom ültette bele a bogarat a fülembe…
A koncert után Lord Nelson kitartóan beszélgetett, fényképezkedett bárkivel, aki odament hozzá a kistermet a nagyteremmel összekötő folyosón. Természetesen én is így tettem. Reméljük mielőbb újra ellátogatnak kis hazánkba, illetve kíváncsian várom, hogy milyen lesz majd az új lemez, amire remélhetőleg szintén nem kell már sokat várni…
A koncertért hatalmas köszönet Kosinszky Gábornak és a Concertonak!!!
