2012. november 24.
Befejező részéhez érkezett a Stubborn turnénaplója, amely a srácok első európai kiruccanását hivatott dokumentálni. Az alábbi cikkben az utolsó három olasz városról, na meg a hazaútról írt (immáron saját otthonából) a banda frontembere, Halák Árpi.
Miután felkeltünk, a próbateremben alvó többiek is utánunk jöttek vendéglátónkhoz, hogy lezuhanyozzanak. Kaptunk egy kis reggelit, kávét, kineteztük magunkat, aztán indulás. Az úti cél Pesaro. Délután-estefelé oda is értünk, lementünk a tengerpartra szétnézni, sajnos már besötétedett, ezért úgy döntöttünk, hogy majd másnap lejövünk újra. A koncert egy hatalmas teremben volt, indokolatlanul magas színpaddal, a teremhez nem éppen megfelelő hangcuccal. A hangosító srácok angol tudása is hagyott némi kivetnivalót maga után, de kézzel-lábbal mutogatva csak megértettük magunkat. Azt hittük, hogy mivel péntek van, és a buli is ingyenes, sokan lesznek. De kiderült, hogy Olaszországban szombat is munkanap, ezek után már nem lepődtünk meg annyira, hogy „csak” 70-80 ember jött el. De a nagyteremben ez a mennyiség is elveszett. Ennek ellenére a koncert meglepően jól sikerült: a hangom is teljesen rendbe jött, nagy élvezettel játszottunk, a közönség is megmozdult (sőt az egyik helyi arc mondta, hogy nem látott még ilyen buli Pesaroban). Amikor vége lett mindennek, a csapat ismét szétvált, de most háromfelé, ugyanis így tudtak elszállásolni minket a srácok.
Reggel, miután összeszedtük a csapatot, lementünk az Adriához. Nagyon jól eső felfrissülést nyújtott a tenger látványa, friss levegő. Egy kis ideig sétáltunk a parton, majd visszamentünk a kocsihoz, hogy elinduljunk Lugóba. Utunkat San Marinón át tettük meg. Meredek, kis utcákon kellett a kisbusznak felkapaszkodnia, de szerencsére sikerrel vette akadályait. Fáradtak voltunk kicsit, meg rossz idő is volt, így túl sokat nem nézelődtünk a városban, de beültünk wifizni egy aranyos kis kocsmába. 6-7 felé értünk oda a helyre, ami Lugo város szélén helyezkedik el. Korrekt klubnak tűnt, jó hangosítással, színpaddal. Itt is tésztás kaját kapunk, még nem tudták megutáltatni velünk, sőt egyenesen finom volt. Evés utáni program: sörözés, merchpultban ülés, majd megnéztük az előzenekarokat, akik elég ügyesek voltak. Mikor mi kezdtük a szettet, már az első számnál rájöhettünk, ez nem a turné bulija lesz. Nem akart senki mozogni, hiába ment le a zenekar 4/5-e a színpad elé, nem jött át nekik, amit csináltunk. Ezáltal kissé rossz szájízzel hagytuk el a színpadot, de hát ilyen is van. Az utolsó, főzenekarnál rájöttünk, hogy mi volt az ok, amiért nem mozdultak meg ránk. A Lento névre hallgató olasz banda vette át a színpadot. Sötét, matekos sludge/doom zenét játszottak, ráadásul instrumentálisan. A végére már én is besötétedtem mentálisan. Ráadásul az egész helyet teljesen teli nyomták füsttel (Petinek egyébként ennyi maradt meg a zenekarból). A lényeg, hogy a közönség erre a zenére vágyott, megkapták. Több mint egy órán keresztül. A szállásunk a helyen, konkrétan a színpad előtt volt, pár szivacson. Miután elmentek az emberek, le is feküdtünk.
Reggelre teljesen átfáztunk a fűtetlen teremben, úgyhogy nem vacakoltunk sokat, indultunk is Mezzagóba. Időben oda is értünk a helyre (Bloom volt a neve), ami minden túlzás nélkül kiérdemli, hogy a legjobbnak nevezzem a turné során megjárt koncerttermek közül. Nagyon profi hangosítás, profi kiszolgálás, szóval le a kalappal (elvileg még Kurt Cobain is megfordult itt, innen a név). Még érkezésünk után egyből elmentünk egy közeli szupermarketbe. Rendesen annyian voltak, hogy rosszul éreztem magam. 10 perces sorban állás után végre kijutottunk, és visszaindultunk a klubba. Az étkezésünk ezúttal úgy volt megoldva, hogy a helyen úgy nevezett „happy hour” volt. Teljesen ingyen ehettünk, nem csak mi, hanem a koncertre ellátogatók is, olyan ételeket, mint egy öt csillagos étteremben. Felsorolnám mennyi féle étel volt, de bevallom őszintén, nem emlékszem. Ez alkalommal csak két banda volt: mi, és a lemezét bemutató Detroit. A bulit mi kezdtük, a dolog pedig úgy nézett ki, hogy a cuccok nem a pódiumra, hanem elé lettek lerakva, azzal az indokkal, hogy vasárnap van, kevesebben lesznek, így talán jobb buli lesz. Tényleg nem voltak sokan, de nem is voltak benne a kölcsönösségben. Látszott, hogy tetszik a közönségnek, amit csinálunk, de nem az ő világuk. Az ok valószínűleg az volt, hogy egy viszonylag idősebb korosztály jött el. Mindezeket leszámítva jól éreztük magunkat, mert iszonyat jól szólt minden, és mert az utolsó alkalommal csak oda tesszük magunkat. Ahogy abbahagyta koncertjét az amúgy nagyon jól játszó Detroit, szedelőzködtünk is, és indultunk haza. Hosszú út várt ránk, Gergővel úgy döntöttünk, megünnepeljük a turnét, és beülünk előre az adott sofőr mellé, hogy ott iszogatva, hangoskodva, ne hagyjuk elaludni azt. Egy darabig emlékszem is a dolgokra, de aztán szépen bealudtam. Valahol egy ausztriai benzinkútról rémlik valami, mivel igazoltattak minket, de aztán visszaaludtam. Majd Tatabányán sikerült teljesen felébrednem. Pestre érvén érzékeny búcsút vettünk Tomitól és Márktól, azután már csak Kerekegyházán álltunk meg. Kipakoltunk, kitakarítottuk a kocsit, és ki-ki merre, mindenki haza indult.
Ezeket a sorokat már itthonról gépelem, a zárásban felesleges lenne hosszasan taglalni a dolgokat, hiszen úgysem tudnék minden összeszedni: hatalmas élmény volt ez nekünk, rengeteg tapasztalatot szereztünk, átéltünk sok jó dolgot és alig várjuk, hogy induljunk a következőre. Köszönjük mindenkinek, aki bármilyen formában segített nekünk, hogy mindez létrejöjjön!
