Sights & Sounds és Constants @ Dürer Kert

Mi kell egy kiváló koncerthez? Barátságos jegyárak. Pipa. Egy jó külföldi turné. Pipa. Zökkenőmentes lebonyolítás és precíz szervezés. Pipa és pipa. Szimpatikus zenészek. Pipa. Jó hangulatú közönség. Pipa. A főbandákhoz illő előzenekar. Pipa. Megfelelő helyszín. Pipa. Ötcsillagos hangosítás. Pipa. Szükséges így a hangulathoz teltház? Nem. Esetleg a jó megszólaláshoz A38? Nem. És a hibátlan végeredményhez kell lennie a színpadon legalább egy olyan bandának, aminek 5000-nél több like-ja van? Még véletlenül sem.

Jelenleg minden jel (illetve más jelek hiánya) arra mutat, hogy a 2012-es év nagy dobása hazai részről a lemezen öt éve bemutatkozó Shell Beach lesz. Ezek a bizonyos nyomok pedig szépen sorban a következők: elsőként ugyebár ott van a 2007-es Acronycal, amely ha hibátlan nem is volt, de hangzásvilága itthon rendkívül különlegesnek hatott, és annyit mindenképp megmutatott, hogy nagyon sok lehetőség van ebben a zenekarban. A következő morzsáig egészen az előző év szeptemberéig kellett várni, ekkor osztották meg Zoliék az első új dalt, a The Greatest Skeptic pedig elegánsan tromfolta is az addigi számokat, és füllel fogható bizonyítékként szolgált arra, hogy amilyen lassan készültek az egyes tételek, olyan jók is. Az album előtti utolsó megerősítés pedig a vasárnapi, előzenekari koncertjük volt, ami annak ellenére is több, mint meggyőző volt, hogy egy gitárossal voltak kénytelenek játszani – az intenzív előadásmódról viszont így is tudtak gondoskodni, és az általam igencsak várt Glassjaw utánérzések sem maradtak el, bár ebben főleg Totik Zoli a kulcsjátékos. Amellett, hogy az amúgy remekül hangosított koncert legjobb pillanatait az új dalok hozták, az immár fél évtizedes szerzemények is jóval erőteljesebbnek tűntek, mint a lemezen, így például a stúdiós változatként kicsit vérszegény Sirens is tökéletesen beleillett  ebbe a 30 percbe. Az egyetlen fenntartásom így már csak az maradt velük kapcsolatban, hogy valószínűleg bármilyen jó lehet majd a This Is Desolation, valahogy ők mindig amolyan „meg nem értett” banda lesznek itthon, hiszen a zenei hatásaiknak és az általuk képviselt hangzásnak szinte semmilyen közönsége nincs Magyarországon. Remélem, hogy nincsen igazam, és az új album aktivizálni tudja majd az embereket nem csak a lájkolásban, de a koncerteken is, ám azért még ha ez be is következik, akkor is érdemes lenne kihasználniuk kiadókeresés és koncertezés terén is, hogy ennyire „nyugatképes” a zenéjük mind a színvonalat, mind a hangzást illetően.

A poszt-rock egy nagyon ellentétes műfaj, ugyanakkor bennem egy szemernyi kétség sem volt azt illetően, hogy a Constants működni fog-e élőben, és be is jött az a tippem, hogy mindaz, amit a lemezről el lehet mondani, az a fellépésükre is igaz lesz. Például rögtön hallani lehetett, hogy ez aligha poszt-rock. Hiába bukkantak fel a műfajra jellemző témák és dalívek, ennek ellenére a súlyos, már-már metalos megszólalás (két gitárral, ahogy illik), illetve az inkább kísérletező, mintsem katarzishajhászó hangvétel zeneileg elég távol dobta le őket a mostanában Budapestre látogató cipőbámulóktól. Élményként azonban mégis azt kell, hogy mondjam, hogy az egész poszt-rock volt, hiszen tudott egyfajta zenei utazásként működni a játékidejük, volt hangulati hullámzása az egésznek, és inkább tűnt a koncertjük egy darab nagy, csendekkel megszakított tételnek, mint dalok összességének. Egyformán kaptunk dalokat a két évvel ezelőtti albumról (hiába lett volna kézenfekvő, nem szeretik játszani az Andrew Neufeldet is szerepeltető The Sun, The Earth-öt, pedig a lemez legjobb dala talán), valamint a The Foundation’-ről, és a kiváló hangosítás, valamint a két gitár mellett ezen számok  dinamizmusa az, ami olyan emlékezetessé tette a színpadon töltött perceiket – meg persze az, ahogy ezt a “poszt-rock is, meg nem is” kettősséget a színpadon is át tudták adni (persze ez köszönhető annak is, hogy két eléggé különböző albumról játszottak, az új dalról nem is beszélve). Néhol olyannyira sikerült egyszerre éneklősre és súlyosra venniük a dalokat, hogy az amúgy várakozáson felül telt kisteremből kilépve akár azt is levonhatta az ember, hogy ez közelről poszt-rock, távolról meg grunge, és ennél többet talán nem is kell ahhoz elmondani, hogy a fellépés lényege lecsapódjon: ez az egyik legjobb zenekar a színtéren.

Röviddel este 10 után kb. két és félszer annyi ember előtt csapott bele a kvintett a dalokba, mint két évvel ezelőtt, és többek közt ez a beszámoló is leginkább azért születik, hogy ha legközelebb jönnek, akkor még többen élhessék azt a zseniális koncertélményt, amit a Comeback Kid énekese és zenésztársai összehoztak kb. egy órában. A Monolith egyik legjobbjával, a Storm and the Sunnal robbantak be szokásos színpadi megvilágításukkal, és innentől a záró Clutterig (amit amúgy nem nagyon játszottak a turnén) egy oda nem illő mozzanat, egy gyenge megoldás, egy vérszegény másodperc nem volt a produkciójukban. Itt is elmondható az, ami a Constants esetében, hogy egy nagyon jó lemezből egy nagyon jó koncertet tudtak kerekíteni, egy olyat, ami a kicsit túlnyújtott albumnál sokkal jobban tudatosította az emberben, hogy milyen veszettül erőteljes és magával ragadó ez a zenekar. A Sights & Sounds alapvetően egy helyenként kicsit poszt-rockos, kicsit grunge-os poszt-hardcore-ot játszik, ehhez képest az “I can’t sleep ’til the Sun dries me” sor után kb. kétpercenként érezhettük úgy magunkat, mint akik egy metalbandát néznek. Nálam jóval tapasztaltabb koncertlátogatók is úgy jöttek el a Dürerből, hogy kisteremben ilyen hangzásra még nem volt példa, és valóban szétszedte ez a pár perc a lemez megszólalását, főleg ott, ahol Andrew a hibátlanul hozott dallamokat – láthatóan iszonyatos örömmel – egy két vadabb témával szakíthatta meg. Így aztán szinte az összes dal új dimenziót kapott (ezt természetesen nem várhattuk el a billentyűstől, hiszen a dalok nélküle íródtak), a Sorrows-ban például saccra kétszer annyi katarzis volt, mint az albumon, a Neighbours eddig nem látott energiákban tobzódott, a The Furthest Truth szinte felszabadító lett, a Reconcile vitathatatlanul uralta az estét, a Night Train változásai pedig minden eddiginél hangsúlyosabbak voltak. Természetesen a visszatapsolás után is maradt bennük energia, úgy általánosságban érezni lehetett Andrew-n, hogy ugyan a gyorsabb körökben tör elő belőle a CBK ereje, de végtelenül élvezi a lassabb dalokat is, meg ezt az egész gitáros-éneklős-rockos koncepciót – plusz azért jó lehetett látni, hogy két év alatt az album munkálkodott, és a banda népszerűsége újabb kiadvány nélkül is növekszik, nem topognak egy helyben. Sajnos új dalt még nem hallhattunk, de nincs különösebb félelmem az új lemez felől, sőt, kifejezetten reménykedek, hogy szépen lassan elsőszámú projektté növi ki magát Neufeld életében a banda, ugyanis amíg a Comeback Kiddel csupán egyike a hardcore frontemberek mezőnyének, itt a banda vezénylése mellett karakteres dalszerző és kiváló énekes is.

A koncertet köszönjük a Skalar Music Hungary-nek és a Chromechoes Promotionnek.
Figyelem! A képek nem a budapesti koncerten készültek, ellenben a videók igen!