2022. szeptember 4.
Van az úgy, hogy rajtunk kívül álló tényezők események egy olyan láncolatához vezetnek, aminek végkifejlete teljesen felülírja az elképzeléseinket – a lehető legjobb értelemben. Történt ugyanis, hogy 2021 elejére bejelentették a The Ocean EU-turnéját, olyan zenekarok társaságában, mint a pg.lost, a Hypno5e és a brit Svalbard. Bár Magyarországot pont kikerülte a körút, nekem kapóra jött a legutolsó állomás az angliai Brightonban. Akkoriban viszont nem nagyon vettem koncertjegyeket a járvány miatt (ne aggódj, másképp támogattam az előadókat), és ahogy várható volt, ez a buli is lemondásra került. El is feledkeztem róla, eltelt másfél év, majd a napokban lapozgattam a közeli eseményeket a Facebookon, és szembejött velem, hogy ugyanazt a bulit megrendezik, ugyanott, egy hét múlva. Az egyetlen különbség, hogy a Hypno5e kiesett a repertoárból, de őket amúgy is csak a Kéményes úr Rejtett alkönyvtárából ismertem, és nem is nagyon fogott meg. Szóval így is evidens volt két jegy bezsákolása.
Hogy mire is utaltam az első mondatommal? Leginkább arra, hogy Angliában teljesen más a kultúrája az underground eseményeknek, mint mondjuk nálunk. Mert amíg Budapesten a leginkább “földalatti” szerveződéseknek mondjuk a Kriptát vagy az Aurórát tudom felhozni, addig az angoloknál mindent ebben a formában tessék elképzelni: hírlevelek, nyomtatott flyerek, szájról-szájra történő információcsere, természetesen a Facebookon és az Instagramon is megjelennek a bulik leírásai, de azok totál nem relevánsak e téren. Így valószínűleg volt rajtam kívül más is, akit teljesen meglepett, hogy se az említett közösségi felületeken (csak rohadtul eldugva egyetlen bejegyzésben), se a jegyvásárlást biztosító e-mailben sem szerepelt egy szó se arról, ami a helyszínre érkezéskor elénk tárult: egy szem nyomtatott papír a bejáratnál, rajta pedig a The Ocean, az LLNN és a Playgrounded nevei sorakoztak. Hol a Svalbard? Hol a pg.lost? Elvitte őket a cica? Annak ellenére, hogy – spoilerveszély – ez volt az idei évem egyik legjobb klubkoncertje, borzasztó zabos lettem volna, ha mondjuk valamelyik előzenekarért utazok kilométereket. Szóval az csak egy szerencsés véletlen volt, hogy a Pelagic Records fél rostere lett a “beugrós”, de minden koncertszervezőt és bookinggal foglalkozó egyént kérek rá, hogy ne csináljanak ilyet. Tényleg ne, ez cseppet sem követendő példa.
A brightoni Patterns egy irtózatosan pinduri klubhelyiség, meg merem kockáztatni, hogy kisebb, mint a pesti Robot. A föld alatti szórakozóhely befogadóképessége hivatalosan 600 fő – ami számomra totál felfoghatatlan -, a felszínen terasz, illetve bár és étterem várja az arra vevőket, így még inkább helytálló a hasonlat a Robottal és az egész Instant-Fogas Komplexummal. Miután megnyíltak előttünk az ajtók (igen, ilyen se volt még, hogy elsők legyünk valahol – noha a kapunyitás után tíz perccel értünk oda), pár percünk volt csak feltankolni célzóvízzel, hisz’ a Playgrounded már el is kezdte megvetni a lábát a színpadon. Soha nem hallottam még azelőtt a félig holland-félig görög formációról, zenéjük leginkább az experimentális jelzővel írható le és nagy hangsúlyt fektet a sötét és elektronikával átszőtt tónusokra. Ennek ellenére a srácok hatalmas cukipofák voltak, végig vibe-olták az egész fellépést, a gitáros, Michael pedig egy szívre tett kézzel jelezte meghatódottságát, amikor előremásztunk az apró helyhez képest is rendkívül szellős első sorokba. Neki amúgy se volt sok “dolga”, a koncert 80%-át ugyanis a bokáig hangolt basszusgitár és a billentyűk összjátéka tették ki. Ehhez társult még az énekes időnként Csongor Bálintot idéző orgánuma, és ezzel ki is osztódtak a szerepek. Dobos? Igen, az már az első számnál feltűnt, hogy senki nem püföli a bőröket, erre ők is rávilágítottak, miszerint Giorgos egy adminisztrációs malőr folytán nem tudott beutazni a szigetországba. Sajnálatos eset, ugyanakkor ez nem tántorította el a zenekart attól, hogy teljesen korrekt performanszt nyújtsanak. A setlist leginkább az idei lemezükre, a The Death of Deathre épült, kellően patika atmoszférát generáltak a rendelkezésre álló eszköztárukból a fiúk. Csúnya dolog ilyet mondani, de a Playgrounded az a tipikusan első zenekar, akik se nem többek, se nem kevesebbek, hanem pont elegek. Ha csíped a Deftones, a Massive Attack és a Karnivool világát, nehezen foghatsz mellé velük.
A The Devil’s Trade-es Makó Dávid által is erősen ajánlott dán LLNN-t eddig csak felvételről hallottam, és a tavalyi Unmaker című lemezük be is talált rendesen, úgyhogy itt már erőteljesebben is bizsergett a halántékom, ahogy kissé közelebb tipródtunk a színpadhoz. Ha egy tanácsot megfogadsz a mai nap folyamán, az ez legyen: ha lehetőséged nyílik élőben látni az LLNN-t, tedd meg! A koppenhágai négyesben olyan zabolázatlan energia lakozik, hogy az első két számnál csak pislogtam, hogy itt mégis mi a bánatos apokalipszis történik. Mintha mezítláb véletlenül az egész Legolandre taposnál rá. Kaotikus, disszonáns, zajos, az elpusztult világ romjai alá letaszító témák, és nem áll tőlük messze, hogy egy sludge-os cammogást egy hardcore-os acsarkodás váltson. Kedvencem ezúttal is a bőgős volt (úgy látszik, ők lettek az este sztárjai), Rasmus Furbo személyében, aki minimum három méter magas, és képzeld el, ahogy ez az ember elkezd mozogni az olyan úthenger darabokra, mint mondjuk a Scion vagy a Division. Csodáltam, hogy nem bólogatta ki a bolygót a pályájáról és zuhantunk bele a Napba. Mondjuk erre a zenére boldogan égtem volna hamuvá. A srácok egyébként nem azok a beszédes fajták – mármint amíg nem állnak be a merchpultba -, meg merem kockáztatni, hogy még a banda nevét se mondták be a koncert feléig, mégis az egyik legőszintébb és legemberibb pillanat is tőlük származott az este folyamán, egészen pontosan az énekes-gitáros Christiantól, aki két szám közt csak úgy felhorkant:
Rohadtul tele a tököm ezzel a mikrofonállvánnyal!
Majd fogta és megrázta a rakoncátlan szerkezetet. A nagyjából “a poszt-metal Converge-e”-ként leírható zenekar magasan túlszárnyalta minden elvárásomat és hibátlan első koncertélményt nyújtott. Remélem, láthatom még őket a jövőben, kevésbé bonyolult technikai vívmányokkal felszerelkezve.
Az este tényleg egyetlen vélt és remélt fellépőjének ideje is elérkezett. A The Oceant egyszer már láttam Budapesten, talán 2018-ban, de csak annyira emlékszem, hogy beteg voltam és a koncert feléről le is léptem, annyira szarul lettem. Nos, ez itt most nem állt fenn, bár tartottam tőle, hogy vajon sikerül-e nekik túlszárnyalni az LLNN lehengerlő produkcióját. Azt már előre leszögezném, hogy a berlini brigád a progresszív/poszt-metal egyik legváltozatosabb képviselője. Ahogy pedig hangulatilag egybe gyúrták a Playgrounded kissé szemérmes, sejtelmes légkörét a dánok elállatiasodott végítélet-ódájával, az szinte tanítani való. Természetesen a setlist legnagyobb százalékát itt is a friss (jó, 2020-as) kiadvány, a Phanerozoic II: Mesozoic | Cenozoic tételei adták, örültem azért neki, hogy előkerültek számomra olyan kedves darabok régebbről, mint a She Was the Universe vagy a Bathyalpelagic II: The Wish in Dreams. Bár azt mondtam, hogy az este sztárjai a basszusgitárosok voltak, a németek esetében módosítanék ezen az állításomon, ugyanis az az energia, ami az énekesből, Loïcből árad, egészen lehengerlő. A fickó pattog, futkos, és ha kell, beugrik a közönségbe, amit én még ilyen kaliberű zenekarnál nem nagyon láttam. A The Ocean profi módon, kisujjból kirázta az estét, még annak ellenére is, hogy azt nagy részben vágnivaló füstben töltötték, bár gondolom nekik ez már begyakorolt koreográfia alapján történik. Ilyen buli után édes a pihenés, így meg se lepődtünk, amikor Loïc az elköszönés közben egy kis füvet tarhált a közönségtől. Erre szokták ősatyáink mondani, hogy “ha lenne, édes fiam, már nem lenne.”
Az biztos, hogy ennek a hármasnak a fellépései most jó időre bevésődtek az elmémbe és magasra helyezték a képzeletbeli lécet a többieknek. Egyáltalán nem voltunk műfaji keretek közé zárva, és épp ez a varázslatos az ilyen innovatív és előremutató zenekaroknál. A legjobb hír az egészben, hogy ezt odahaza is átélheted, ugyanezekkel a fellépőkkel, október elsején, szombaton, az Akvárium KisHalljában. Én pedig melegen ajánlom a részvételt, tudván, hogy ezek az arcok mire képesek.
A koncertfotók nem az adott estéről, hanem a zenekarok Facebook-oldalairól vannak.
