2012. július 17.
Mit ne mondjak, érdemes volt elhagyni az otthon melegét (hűvösét?) arra a szűk hétre, amíg az utolsó, a sorban a huszonkettedik (!) pécsi Rockmaraton tartott. Megérte nyelni a port, sülni a napon és kis híján ronggyá ázni, mert ezzel együtt hatalmas (és ami még fontosabb, iszonyatos töménységű) élményanyaggal gazdagodtam, rég várt, vagy nem várt, de jól elsült koncerteket tekintettem meg. A legjobb úgy lett volna, ha több, számomra fontos emberrel is megoszthatom egyik-másik pillanatot, de, Karinthy után szabadon, élek a lehetőséggel, hogy elmondjam mindenkinek, milyen is volt a fekete pólókhoz negyven fokban is ragaszkodó közönségre specializálódott fesztivál.
A nulladik napot köszöntem szépen, de kihagytam, HétköznaPI CSAlódásokostul, Tankcsapdástól, mindenestül, e helyett kedden, kora délután érkeztem meg a Kökény határában lévő rendezvény helyszínére. Ha valaki arra várna, hogy most el fogom oszlatni a fesztivállal kapcsolatos előítéleteket, annak csalódnia kell: a Rockmaraton bizony utolsó évében is a rocker/metálos szubkultúra fellegvára maradt, annak valamennyi jó és rossz oldalával. A közönség összetételének állandósága mellett azonban történtek változások: a rendezvény a korábbi évekhez képest mintha picit összement volna. Ugyanannyi színpad volt, mint tavaly, de szinte mindegyik kisebb lett, a koncerteken kívüli programok közül elég sok nem lett megtartva, és összességében mintha visszaesett volna kicsit a szervezés lelkesedése és precizitása, ami ha közvetlenül nem is, de közvetve biztosan hozzájárult a fellépéseket érintő anomáliákhoz.
Az újdonságmentes ír punkot röhejes névvel és időnként bájosan széthulló módon játszó LochNesz után Magyarország egyik legkiválóbb koncertbandája foglalta el a színpadot. Nem most találkoztam először az intenzív élő teljesítményéről híres budapesti zenekarral, de első ízben láttam őket Tóth Bertalan énekessel játszani. Az új, Concord The World névre keresztelt lemez után elnevezett Concord The Summer turné keretében a Red Bull Nagyszínpadot meghódító zenekar deszkákra robbanását csak a kötelező lacafacázás (a.k.a. lemezintró) késleltette, aztán bedörrent a címadó (és egyben korongnyitó) dal, méghozzá nagyon, és az intenzitást a teljes buli során fenn bírták tartani, olyannyira, hogy egy ponton még a színpad is beszakadt. Az már az első perctől kezdve biztos volt, hogy az új lemez dalai sokkal jobban működnek, mint az Our Island – Our Empire kissé biztonsági számai, ezt pedig az mutatta meg leginkább, amikor felváltva szóltak olyan dalok, mint a király, új lemezes City of Havoc és The Last Party, illetve a Restart és a Ready to Kill (a számlista egyébként a két említett lemezt részesítette előnyben). A végére a srácok összehozták a ’maraton első (de korántsem utolsó) circle pitjét, és csoportképet is készítettek a többi nagyszínpados koncerthez képest maroknyi, de annál lelkesebb közönségről.
A Paddy sokak nagy-nagy kedvence, az én szívemhez azonban két dolog miatt nem tudtak soha közel kerülni. Egyrészt ugyanaz a helyzet velük, mint az Insane-nel az előző nagylemezen: a semmitmondó dalszövegek és az erőltetett kiejtés felvételen tönkreteszi az élményt. Másrészt abszolút érthetetlen, miért játszik valaki magyar létére ír punkot. Persze jó érv egy ilyen zenekar létjogosultságának igazolására, hogy pl. a Flogging Molly viszonylag ritkán, és drága beugró ellenében tekinthető meg nálunk. Ez azonban önmagában mégsem tesz hitelessé egy ilyen bandát, arról nem is beszélve, hogy sokkal jobban áll nekik, amikor a Nagy ho-ho-horgászt játsszák, mint amikor meleg kalóznak öltözve próbálnak olyasmit eladni, amiről sokan azt hiszik, hogy több, mint bulizene, csak azért, mert hegedű meg duda van benne. A koncertjük persze, olyan dalokkal mint — a teljesség igénye nélkül —a The Six Rat Rovers, a Pub ’n Roll, a Clown (ami egy új dal), a Pilgrim On The Road, a Wicked Suicide, a gigasláger Never Walk Alone és a Freedom, még így is rendkívül szórakoztató volt. Sokkal jobb, mint a már említett LochNesz, vagy a Paddy-éket az újabban roppant hipszter módon, magánhangzómentesen leírt nevű Rockélet Nagyszínpadon megelőző, a háttérzenét újradefiniáló The Moon and the Nightspirit.
A programbontás átfedései miatt a Paddy and the Rats bulijának végét otthagytam, és a Nuskull Pit felé vettem az irányt. Mindaddig be se néztem a sátorba (erre délután lehetőségem se lett volna, mert kordonnal volt elzárva), így aztán meglepetésként ért, amit ott találtam, és, mivel Sharonékról az August Burns Red koncert kapcsán nemrég írtam, így inkább a helyszínre szórnám el az egyébként őket megillető karakterszám nagy részét. A száz négyzetméter papíron, első látásra nem tűnt meghökkentőnek, viszont így élőben sokként hatott azért, mennyire szűkre szabott a tér. Arról nem is beszélve, hogy bizony akkor, amikor az elől állók önfeledten mosholtak, még hetven ember is bajosan préselődött be a sátorba, hacsak nem akarta veszélyeztetni teste vagy söre épségét, a leghátul állók pedig a sátoron kívülről voltak kénytelenek figyelni a bulikat (ez mondjuk csak az esős szerdai napon jelentett problémát). A hangfalakat izgalmasan rendezték el a szervezők: a Pit két, egymással szemközti falára lettek felerősítve, egy sulidiszkó hangulatát kölcsönözve a helyszínnek. A gitárok természetesen a ládákról szólaltak meg, a dob pedig nem volt kilökve, de ez az esetek többségében nem jelentett problémát. A fellépésről annyit, hogy most már végképp meg vagyok győzve arról, hogy a The Sharon Tate kiváló koncertbandává nőtte ki magát, abszolút kihasználták a Pit legfőbb előnyét, nevezetesen azt, hogy karnyújtásnyi távolságból könnyebb mozgásra bírni a közönséget. Ez meg is történt, és a buli végére szépen meg is telt a sátor, már amennyire meg tudott.
„Are you sure there’s nothing weird going on out there?” Ez a mondat, egyben a Rockmaraton egyik legnagyobb beszólása, a Texas in July egyik tagjának (ha jól emlékszem, Chris Davis gitárosnak) a szájából hangzott el, a kérdést pedig a keverőpult urához intézte, miután hosszú percekig nem jött meg a várva várt hang a dobmonitorba. Persze ennyi még kevés ahhoz, hogy megállítsa azt a zenekart, ahol Adam Gray tölti be a hús-vér metronóm szerepét, a probléma megoldása (?) után beindult a show. A nevével ellentétben pennsylvaniai banda kellően ismeretlen itthon ahhoz, hogy furcsállni lehessen, mennyire sokan nézték meg őket, és milyen intenzív mozgást produkált a pit. Azt mondjuk megmosolyogtam, hogy a harcosok valami kőkemény breakdown helyett pont egy dob/basszus kiállásnál hoztak össze egy vérszegény wall of death-et, mert hozzám hasonlóan nem nagyon ismerték a második lemezről eljátszott dalt (talán az Our Freedom volt). Persze nem akkora csoda a lelkesedés, hiszen a srácok élő fellépések szempontjából a lehető leghálásabb zenét játsszák: sok breakdown, kevés tökölés. A zenekar érdekes módon nem az It’s Not My First Rodeóval indított, hanem a Magnoliával: Coulson ügynök kedvenc dala a második helyre szorult a setlistben, de ez persze senkit nem érdekelt, akinek kellett, az így is, úgy is vette a lapot. Mindenki csinálta, amit kellett, Alex Good hatékonyan frontemberkedett, a húrkezelők sokat mozogtak és pontosan játszottak, az a tény pedig, hogy a lead gitárból alig lehetett hallani valamit, a breakdownközpontúság miatt itt még nem tűnt annyira zavarónak. A srácok egyébként roppant szimpatikusan és emberien viselkedtek, Alex a buli egy pontján üveg vizeket dobált be a közönségnek („share it with each other!”), és külön megemlítette az Insane dobos Érsek Gábort, megköszönve, hogy tavaly fuvarozta őket. Csúcspontokból nem volt hiány, ilyennek nevezhető a marhalovaglós dal és a záró Elements, ha az embertömeg düreresen felkészült lett volna dalszövegekből, akkor a csordavokál („I am the fire, the wind and the sea”) tovább emelhette volna az est fényét. Persze a legjobb daluk még mindik a Hook, Line and Sinner, a nikkelbolha-effektus is ennél érvényesült legjobban. Összességében a buli után gondoltam azt először, hogy akár még rohadt jó is lehet a Rockmaraton, és itt dőlt el az is, hogy a keddi a fesztivál legerősebb napja, három (illetve, kicsit spoilerezve, az Auburnnel együtt négy) zenekarral, melyeket bármikor újra megtekintenék, és még jobb, hogy ebből kettő magyar! Persze, ha valaki szereti úgy gondolni, hogy a pohár félig üres, akkor mondhatja, hogy milyen fesztivál az, ahol az August Burns Red kvázi b-oldalas dalait játszó zenekar adja az egyik legjobb koncertet, de valószínűleg erre a következtetésre csak az jutott, aki nem látta a Texas in July fellépését.
Az első benyomás csalókaságát mindig újra meg újra megtanulja az ember, hogy aztán ismét el is felejtse. Így történt a bostoni Auburn kapcsán is, amit ugyanis meghallgattam tőlük a fesztivál előtt, az legfeljebb egy jó közepes modern metalcore zenekart sejtetett. Arra semmi sem készíthetett fel, mit fognak művelni élőben, mert bizony, a törpenövésben szenvedő Vinnie Rupolót is magában foglaló banda szétszedte a Nuskull Pit sátrát. A koncert semmiben nem maradt el a turnétestvér Texas in July bulijától, sőt, az intimitás, ahogy Brian Colantonio énekes a buli után megfogalmazta, tovább pumpálta a hangulatot. Brian egyébként azt is elmondta, hogy az ilyen, családias és közösségi érzést árasztó koncertek a tengerentúlon egyáltalán nem számítanak kuriózumnak, de például a turné során Németországban is lenyomtak egy hasonló fellépést. Látszott is, hogy tudják kezelni a nyakukban lihegő embereket, annak ellenére, hogy az első ránézésre (eztán az „első benyomás csalókasága” lesz a mantrám, az biztos) zenei ismeretekkel nem agyonterhelt, nem mellesleg részben pocsolyakész közönség tagjai nemigen lehettek tisztában azzal, kiknek a zenéjére lökdösik a mellettük állót (bár Brian ügyesen próbálta sulykolni a nevüket, hiszen minden egyes felkonfba beleszőtte, hogy „we are Auburn”). Ez persze talán még meg is könnyítette az Auburn dolgát, hogy elérjék a tenyérből evős szintet, viszont megnövelte a balesetveszély esélyét (egyébként is kisebbfajta csoda, hogy nem érte kár a zenekarokat vagy a szervezőket, vagy lehet, hogy csak én nem tudok róla, hogy érte volna). Egyetlen alkalom volt, amikor oda kellett állni a circle pit mellé, hogy ki lehessen rángatni a szétlocsolt sörön nagyon viccesen, rajzfilmekre emlékeztető módon sorban elcsúszó embereket. Nagyon nagy veszélyről persze nem beszélhetünk, nem jött össze akkora tömeg, de körülbelül a helyszínre általában jellemző 50-70 fő jelen lehetett, annak ellenére, hogy a két nagyszínpadon a GBH és a Dalriada dübörgött. A zenekar a klipes I’m Over the Ups and Downs-zal nyitott, a buli gerincét pedig a tavalyi nagylemez dalai (Freeman’s Legacy, Traumatic Remedy, A Course More Promising, Weary Bones and Watering Eyes, Reminisce, Quarantine Activated) adták. Mellesleg komoly hibája a számoknak, hogy nagyon, de nagyon nem akarnak megmaradni a fejemben, rá kéne gyúrni a slágerírásra, ha már ennyire elcsépelt irányt választottak. Viszont így, késő éjszaka örömmel hallgattam ezeket a dalokat profi tálalásban, szimpatikus emberek tolmácsolásában.
A jobban sikerült videókért köszönet Zahorán Csabának!
A szerdai nap nem indult rosszul: a maratoni (pun intended) Scrabble-özés, és a köldökbe szúrt, napszemüveggel megkoronázott cigaretta garancia a minőségre. Mindez persze csak Köteles Leanderék fellépéséig tartott, ami a várakozásoknak megfelelően langymeleg volt és lélektelen. A srácok némi fejlóbálástól eltekintve meg se moccantak a színpadon, és bár hibátlanul játszottak, Budai Béla pedig egyenesen istenien dobolta végig a show-t, a kedd esti Auburn után be kell, hogy lássuk, a tengerentúlon alap, hogy egy zenekar, legyen bármennyire is földalatti, profi módon játssza a számait. Úgyhogy egy nemzetközi babérokra törő bandánál (a Heart Tamer ma jelent meg az Egyesült Államokban, amihez egyébként gratulálok) csak ezért nem jár plecsni. Különösen kínosan éltem meg, hogy három (!) feldolgozás is elhangzott, a lemezre is felkerült Szomorú vasárnap, a Holy Diver killswitches verziója (ami már a feldolgozás feldolgozása), és egy popdal, aminek a címe ha agyonvertek se fog eszembe jutni. Molnár Bálint mostanság sportot űz a közreműködésből, ugyanis a magyar metálsztárok koncertjén két dalba is beszállt (ezért sültek bele kicsit a Holy Diverbe: míg a Just Another Ill Nino előtti fellépésén valahogy összejött a közös dal elpróbálás nélkül, Leanderékkel nemigen). Több szót nem is akarok pazarolni erre a koncertre, egész egyszerűen vadászni kell a pozitívumokat (ilyen például a Viharom, tavaszom, ami óriási sláger, és élőben is remekül szólt). Lehet, hogy ezzel most egy életre elásom magam, de ki kell, hogy írjam magamból: a Leander Rising rossz. Újratermeli az összes buta metálklisét, amit pedig sürgősen el kéne felejteni, miközben nincs meg a szent őrület (KsE), a kikezdhetetlen frontemberi teljesítmény (Machine Head, LoG) vagy éppen a szimpatikus kiállás (All That Remains), ami a nyugati példaképeket naggyá teszi, és a számok többsége sincs olyan szinten, hogy mindezt feledtetni tudja.
Ezután kifejezetten üdítő volt belepillantani a Kill With Hate-be, ami még a tökéletlen játék és a kegyetlenül belezős zene ellenére is szívderítőbbnek bizonyult, mint az azt megelőző, nagyszínpados koncert.
A déli államokban talán börtön járna érte, de én eseti youtube hallgatáson túl mindeddig nem ismertem a New Orleans-i sludge legendát, aminek az a fő oka, hogy nem bírt megtetszeni. Össze is szégyelltem magam, amikor a Crowbarban „éneklő”, és a Downban is gitározó Kirk Windstein az egyik dalt azzal a szöveggel kezdte, hogy „ha ezt nem ismered, nem kéne a sátorban lenned”. Ha valaki hasonló cipőben jár, annak csak ajánlani tudom, hogy igyekezzen elcsípni élőben a csapatot, ugyanis így lehet igazán megszeretni őket. Ahogy a turnén mindenhol, két klasszikussal, a pörgős, csodálatos harmóniával megkoronázott Conqueringgel és a tördelt High Rate Extinctionnel nyitottak, és legalább annyira vevők voltak rájuk az arcok, mint előző nap a Texas in July-ra, bár ehhez hozzájárult, hogy Louisiana maszkulin gyermekeit valószínűleg kétszer annyian ismerték, egy lelkes rajongó még egy takaros konföderációs zászlót is elővarázsolt. Hozzájárult az élményhez a gonosz ewokokként lefesthető férfiak látványa a színpadon, az örvénylő riffek (élőben különösen tőzegillatúnak hatott az új lemezes, vontatott Liquid Sky and Cold Black Earth, a Let Me Mourn és a Planets Collide, nekem ezek nyújtották a legkomolyabb élményt). A megszólalás a fesztivál legjobbjai közé tartozott, könnyedén tompította az énekhang teljes hiányát, pedig pl. a Mastodon közönségkedvenc Leviathánja is a vokál miatt nem hajlandó becsusszanni a hallójárataimba. A hitelességre végképp nem lehet panasz, ha van csapat, amelyik gonddal ápolja a Black Sabbath örökségét, akkor ők azok (ebből nem is csinálnak titkot, a bulin felcsendült az Into the Void riffje is). A koncert végére pedig egyetlen látogató sem mert volna nemet mondani Kirk udvarias érdeklődéssel feltett kérdésére, miszerint „is it heavy enough for you?” Elég kemény volt, naná!
A Crowbar utolsó hangjainak lecsengése, és a technikusok színpadra áradása után nyakamba szedtem a lábam, hogy átérjek a Nuskull Pitbe, és jelentem, részben megtört a Shell Beach átok. Már évek óta meg akartam nézni a csapatot élőben, de eddig valami miatt soha nem sikerült (nem értem oda, másokat hallgattam meg, elpofáztam az időt stb.), most viszont az utolsó dalt sikerült elcsípni, és ennyi is elég volt, hogy az egyik kedvenc magyar zenekarommá lépjenek elő a fiúk. Ezek után minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy eljussak minél több pesti koncertjükre. Egyébiránt méltatlanul kevés ember, körülbelül húsz fő tartózkodott a sátorban a záródal alatt, mindenki más a Depresszióra mulatott vagy a Crowbar koszos dallamait élvezte.
Rövid átszerelést követően színpadra állt a The Southern Oracle, akiket most láttam másodszor, és a düreres TBDM előtti bemelegítést követően most is meggyőztek kivételes színpadérzékükről, még úgy is, hogy nem volt színpad, ugye, és a basszusgitárosuk se tudott eljönni. Az ilyesmit általánosságban elég cikinek tartom, de a Pit DIY hangulatától nem volt idegen a hiányos felállás, a hangulat pedig kárpótolt a szegényesebb hangzásért, hiszen nincs is annál bensőségesebb, mint pár méterről látni, ahogy a zenekartagok egy óriási virga lejátszása közben vigyorogva szót váltanak Jakab Zolival. Itt támadt először igény arra, hogy valami színpadra emlékeztető elemet helyezzenek el a küzdőtér szélén, amire fel lehet állni, végül valami rack lett emelvénynek kikiáltva, használták is Barniék lelkesen.
A szegedi fiatalok után a rengeteg taggal (két gitár, két énekes, sampler) színpadra álló, kolozsvári Diamonds Are Forever következett. A sok zenész alkalmazását semmi nem indokolta, a dalok pedig rettentően egybefolytak, a buli mégis működött, a begyakorolt színpadi mozgás és a pontosság miatt. Nagyon tetszett az is, hogy két nyelven folyt a konferálás, az énekesek román, illetve magyar ajkúsága miatt, rendkívül szórakoztató (bár kissé aljas) volt, ahogy Pityu osztotta néha két dal között a magyarul feltehetőleg nem értő Horiát. A közönség egészen jól viselkedett, az ekkorra már szokásosnak mondható circle pitek közepette a már említett román énekes felsegítésére is jutott idő, amikor elcsúszott valami kiömlött folyadékon. Nem volt tehát rossz buli, de ahogy az Auburn esetén is, a Diamonds’ számaiből is hiányoztak az igazán fogós momentumok.
Imádtam… volna a bájos mackóvá cseperedett Max Cavalera Sepultura utáni zenekarának koncertjét, ha nem lett volna néhány apró-cseprő bibi. A legnagyobb gond talán velem volt, ekkor csapódott le ugyanis rajtam a korábbi napokról magammal hurcolt kialvatlanság, és öt-hat dallal a kezdés után (úgy a Back to the Primitive magasságában) már össze akartam esni. A másik problémát a megszólalás okozta: míg a Crowbar alá a fesztivál egyik legjobb hangzását sikerült kikeverni (igaz, a másik nagyszínpadon), a Soulfly esetén az egyébként is kínosan szögletes zene egy légkalapács kecsességével betonozott, ami, bár a durcásságra nem lehetett panasz, mégis hihetetlen sebességgel fullasztotta unalomba a bulit. Mert hiába etalon a dobhangzás, és világklasszis a játék, ha a dobtestek hangja teljesen maga alá temeti a többi hangszert. A harmadik gond pedig, hogy Marc Rizzo karakteres gitározása egymagában soha nem tudta kirángatni a Soulfly-t a klasszikus Sepultura árnyékából (mondjuk a mostani Sepultura sem képes megbirkózni saját múltjával). Nálam, és mindenki másnál is a Sepu’ dalok (Refuse/Resist, Arise/Dead Embrionic Cells medley,Territory, Roots Bloody Roots) működtek a legjobban. Lehetne még több okot is felsorolni (vicces színpadi kiállás, erőltetett tribal elemek, Max majdnem egész dalokon át pengetett üres e húrt), de a legjobb lakmuszteszt talán az, hogy a Depresszión valamivel többen lehettek, mint a headliner Soulfly-on (és állítólag Halászék jobban is szóltak). Én a magam részéről teljesen a halálomon voltam, úgyhogy a ráadásnak érkező Jumpdafuckupról eljöttem, és csak fent, már a sátor mellett hallottam a Soulfly-t éltető, átköltött futballszurkoló himnuszt, ami jelezte azért, hogy mások valamivel jobban elvezték a brazil-amerikai zenekar koncertjét, mint én.
A képek egy része a Rockmaraton, illetve az Új Harkányi Hírek Facebook oldaláról származik.
