2020. március 7.
2020 februárja talán az utóbbi évek legsűrűbb hónapja volt a hazai koncertpiacon, de az év hátralevő részében is egymást érik a nagyobbnál nagyobb események. Rögtön március elején újabb két sztárzenekar járt a Budapest Arénában: a Papa Roach és a Hollywood Undead. Ahhoz képest, hogy a nu metal/rap-rock vonalon mindkét kaliforniai zenekar eléggé alapvetésnek számít, ezen a szerda estén nem mozgattak meg igazán nagy tömegeket – a lefelezett nézőtér ellenére is kényelmesen befért volna még 1-2 ezer ember -, de így is egy kellemes bulit csaptak nekünk, még ha nem is különösebben emlékezeteset.
Mire leértem az Arénába, a felvezető Ice Nine Kills már el is kezdte a műsorát, amit leginkább úgy lehetne összegezni, hogy horrorszínház-metalcore. Zenei oldalról nem túl izgi, Asking Alexandria-vonalas dalok, bár Dan Sugarman (ex-As Blood Runs Black) azért villantott pár olyan gitártekerést is, amik simán elférnének mondjuk egy Born of Osiris-lemezen. Viszont a főszereplő itt egyértelműen Spencer Charnas, aki egészen elképesztőeket énekel össze, miközben számonként más és más hacukában szántja a színpadot, különböző horrorsztorik legendás antihőseinek beöltözve, Jason Voorheestól Pennywise-ig. Sőt, olyan szinten teátrális a produkció, hogy még külön statiszta lány is van, akit a frontember Sikoly-maszkban leszurkálhat a filmsorozat által ihletett Your Number’s Up dal végén. Az én ízlésemnek ebben az egészben egy kicsit sok a színház és kevés a zenei fikcsi, meg persze – előzenekar lévén – a hangzás is lehetett volna tisztább. De összességében korrekt bemelegítést toltak a srácok bő fél órában, amire a közönség is kellően jól reagált.
A Hollywood Undeadről nagyjából ugyanazt tudom elmondani, mint két éve a Volt fesztiválos buli után: egyszerű raprock-dalok, nagyjából a Linkin Park receptkönyve szerint, csak kevésbé karakteresen és emlékezetesen, de legalább élőben szórakoztató módon tálalva. Régebben ugye ők is maszkokkal nyomultak, ezt mostanra szerencsére elhagyták, de hát eleve 3 frontember van a bandában (plusz még a gitáros és a basszer is rengeteget vokálozik), szóval így is mindig van kire figyelni, és folyamat megy a nép és egymás heccelése, még ha néha elég kringya prosztó poénokkal is. Emellé most is elsütötték pontosan ugyanazokat a trükköket, amiket Sopronban: felhívtak egy rajongót gitározni a színpadra (nem különösebben ment neki, de azért persze úgy kezelték, mintha óriási király lenne), a dobos meg megint elénekelte a Bon Jovitól a Living on a Prayert acapellában. Eléggé “vótmá” szagú húzások, de a közönség többsége – főleg a fiatalabb része – így is kajálta az egészet.
Igazából két szépséghibája volt ennek a bulinak. Az egyik még mindig az, hogy önmagukban véve a Hollywood Undead dalai tök semmilyenek, nincsenek fülbemászó slágerek, konkrétan megint nincs egyetlen dal sem, amire emlékeznék a koncertről, leszámítva az Undeadet (arra is csak azért, mert Ozzytól a Crazy Train riffje az alapja), meg a tényleg alattomosan catchy Everywhere I Go-t, amit még a sarki kisboltos is ismer. A másik bökkenő pedig az, hogy a közönség baromi aránytalanul oszlott el a nézőtéren. Indokolatlanul nagy terület lett lekerítve a kiemelt álló résznek, ami így kongott az ürességtől, a hátsó részen meg mindenki a keverőtől balra, a csarnok bejárata felőli oldalon heringpartizott, miközben jobboldalt annyira kevesen voltak, hogy simán lehetett helyet találni akár a kordonon is. Ahol aztán nézhettünk magunk előtt a 15 méternyi üres padlót. Szóval mindenki sokkal jobban járt volna azzal, ha a VIP állórész kisebb, ezt érdemes lenne arányosabban belőni a későbbi bulikon. (Vagy eleve elhagyhatnánk a kiemelt állójegyek gyakorlatát a francba, sóher egy szokás, ami csak lehúzza azoknak a koncertélményét, akik 15 ezer helyett “csak” 10-et adnak ki egy jegyre. Meg persze jó lenne, ha végre nyílna egy olyan hely, ahová optimális körülmények között be lehet tenni az ilyesmi párezer fős rendezvényeket, de ez jelen állás szerint még sokáig csak vágyálom marad Budapesten.)
Az utóbbi években egyre többször látható Papa Roach pontban fél 10-kor vette be a színpadot, méghozzá pont a régisulis Dead Cell-lel, akárcsak a klasszikus Live & Murderous DVD-n, de bármennyire is szerettem volna kapásból kétezer-sehányban érezni magam, valami nem stimmelt. Pedig a műsor eleje kimondottan tömve volt korai alapdalokkal (Blood Brothers, Between Angels & Insects, Broken Home), mégsem éreztem azt a dögös, felvillanyozó pezsgést, ami még tavaly a Volt fesztiválon is elkapott néhány számnál. Leginkább a hangzásra tudnék mutogatni, mint fő problémára, ami másnak valószűleg fel sem tűnt, mivel tök tisztán szólt minden, viszont nekem már túl steril, túl műanyag volt a sound.
Az biztos, hogy nem a banda előadása hibádzott, rajtuk egyértelműen látszott, hogy élik és élvezik az egészet. Azért nyilván most is főleg Jacoby vitte a hátán a bulit: frontemberünk folyamatosan pörög mint a búgócsiga, lemászik az első sorhoz, iszonyat lelkesen hajtogatja, hogy mennyire imádja ezt a közönséget (meg hogy Budapest mennyivel jobb, mint Bukarest), és hiába tudod, hogy a fele se igaz, de akkor is egyszerűen kurva jó nézni és hallgatni, amit csinál. Még akkor is, ha énekben néhol feltűnően hamiskás. A banda az utóbbi években megszokott ötös felállás helyett most csak négyesben zenélt, mivel Jerry Horton gitáros eltörte az ujját, így a másodgitáros-perkás-vokálos kisegítő, a basszer Tobin öccse, Anthony vette át a helyét. El is játszott mindent, ahogy kell, de nem tudok nem arra gondolni, hogy mi van, ha mégiscsak emiatt nem állt úgy össze a vibe, ahogy kellett volna.
Ami a setlistet illeti, a srácok nagyjából a tavalyi programot ismételték, kicsit kibővítve és megvariálva. Rögtön másodiknak bedobták például az utolsó lemezről a csontpunk I Suffer Wellt, amire csak az nem énekli rá Lukácstól az Itt vannak a tankokat, aki azt se tudja, merre van Debrecen. Egyébként a műsornak kb. harmada jött az új albumról, még harmada az idén húszéves Infestről, a többi meg totál vegyesen: volt Getting Away With Murder, Scars, Help, akusztikusra hangszerelt Falling Apart, egy elég felejthető dobszóló Tony Palermótól, meg a Prodigy – Firestarter cover a kerek egy éve elhunyt Keith Flint emlékére. Utóbbi nyomában a To Be Loved zárta a fő műsort, a szokásos ramonesos hejhólecgózással fűszerezve.
A ráadást a tavalyi anyag címadója, a Who Do You Trust? nyitotta, és annak ellenére, hogy szigorúan a banda 2010 előtti korszakát rajongom, talán ezt a pattogós rapmetalkodást éreztem be a legjobban egész este, azóta is be van ragadva a Spotify-on. Ezután jött még a kötelező rockdiszkóbajnok Last Resort, amivel megint simán vége is lehetett volna a bulinak (sokan el is indultak kifelé), de azért most is bedobták még mögé a Born for Greatnesst is, amire lehetett táncolni egy utolsót.
Igazából egyik banda sem tudott levenni a lábamról, viszont annyira súlyos csalódások sem értek. Aki meg nem olyan szőrszálhasogató házsártos sznob, mint én, az tuti végig jól érezte magát, mert hát szórakoztató egy este volt, az biztos.
Fotók: Pucher Adrienn
