2010. szeptember 22.
A beszámoló felvezetése gyanánt annyira gondoltam, hogy egy nappal korábban a fellépők közül hárman úgymond már bemelegítettek a düreres bálra a miskolci Ifiházban, ahol a The Idoru, The Grenma, CF98 hármasa a Blind Myselffel karöltve zúzta meg a deszkákat. De persze még így is bőven érdekesnek / izgalmasnak ígérkezett ez az este a számomra is. Arra pedig igazán senkinek sem lehet panasza, hogy mostanában milyen nagyszabású és nem mellesleg minőségi bulikkal vagyunk elkényeztetve. Hiszen egy hete még a Grindrise Fest okozott nem kevés maradandó emléket, most pedig itt egy újabb monstre este, mindjárt egyből a Dürer Kert Kis- és Nagytermét is igénybe véve.
A bejutás közel sem volt olyan egyszerű, ahogy én azt előzetesen gondoltam volna. Mert hát az egy dolog, hogy kint óriási tömeg állt sorban még fél kilenckor is, de egész egyszerűen úgy tűnt az egész, mintha semmi sem történne… Persze, a nem éppen túl magas átlagéletkort tekintve egyáltalán nem volt meglepő, hogy leginkább a személyi igazolványok csekkolása vetette vissza a haladást. De azért így sem volt teljesen egyértelmű, hogy mi a rák folyik 8 órási kapunyitás címszó alatt. A bejutást követően nem sokkal a CF98 nyitotta meg az estét, akik Lengyelországból érkeztek kis hazánkba. Ahogy pénteken sem, így most sem győztek meg igazán, egyébként szimpatikusan Paramore-ra hajazó muzsikájukkal. Azért azt mindenképpen megjegyezném, hogy a banda (többnyire) saját nyelvén énekel, méghozzá Karolina Duszkiewicz énekesnő tolmácsolásában.
Rövid körsétát követően pedig újra a Nagyteremben jeleskedtem, a The Grenma kezdésére várva. Mivel Miskolcon a hangosítás nem igazán volt a toppon, rendkívül kíváncsi voltam milyen hatással lesznek ezúttal rám. Persze, jól tudom, kényes a téma megint, hiszen ismét egy olyan zenekarról van szó, akiket divat szívből gyűlölni, de nekem akkor is eléggé adta a koncertjük. Ebben persze azért nagy szerepet játszott az is, hogy a kezdeti gyermekbetegségeket leszámítva elég tökösen szólalt meg a trió. Pop-punk-rock muzsikájukba nyilván a legtöbb ember már akaratlanul is belebotlott, így aztán feleslegesnek is érzem túlzottan elmerülni a muzsikájuk elemzésébe. Nem mondom, hogy korábban bármennyire is elmélyültem volna munkásságukban, de ez a két koncert, amit láttam tőlük, teljesen rendben volt. Bár nyilván nem feltétlenül én alkotom a célközönség szerves részét, az a pár nóta, amit hallottam, láttam, kellemesen meggyőző volt a számomra. Koncertjük a Mindenkivel kezdődött, én pedig földbegyökerezett lábbal, óriásira kikerekedett szemekkel néztem, ahogy a rajongóbázis milyen színpadiasan adja elő a mosholást. A legviccesebb (?) talán az egészben az volt, amikor 4-5 fiatalember hátat fordítva a színpadnak nagyon keményen nézték az előttük állókat, illetve úgy nézett ki, mintha nagyon várnának valamire (valakire???), sőt még a fogvédőt is sikerült egy látványos mozdulattal behelyezni, de valahogy csak nem történt semmi…
Aztán persze volt komolyabb fight club is, de néhány dalt követően ideje volt áttenni a székhelyemet a Kisterembe, hiszen a Shell Beach buliját semmiképpen sem szerettem volna kihagyni. Érdekes módon (az egész egyszerűen fenomenálisra sikeredett Deftones Tribute estet nem számítva) nekem ez volt az első alkalom, hogy élőben láttam a bandát. Mit ne mondjak, ezen a tendencián nagyon gyorsan változtatnom kell, mert amit ez az 5 ember művelt a színpadon, az valami zseniálisan hátborzongatóan zsivány volt! Nem rosszmájú hasonlítgatásból mondom, de mintha a Deftones és a Glassjaw legjobb pillanatai elevenedtek volna meg előttem, de mégsem úgy, hogy az embernek köpködnie kelljen a dalok hallgatása közben. Itt az ideje, hogy komolyabban is beleássam magam a munkásságukba. A hangzás is rendben volt (virtuális taps Szabikának), így tehát minden adott volt, hogy az este egyik legemlékezetesebb koncertjévé nője ki magát az előadásuk.
A The Idoru kezdésére sikerült még időben átérni, így aztán az idei esztendőben ki tudja hanyadjára, de továbbra is megunhatatlanul csaphattam a levegőbe, hogy „Nem fogadom el!”. A színpadon pedig a srácoktól már jól megszokott módon a lehető legkomolyabb energiahullámokat meglovagolva túrták a deszkákat megállás nélkül.
Mindenki Tibi bácsija igencsak elemében volt ezúttal is, és nem fukarkodott a kedves átkötőszövegekkel sem, vagy épp a mikrofonállvánnyal az első sort teljesen megskalpoló mozdulatokkal sem. Mindettől függetlenül (vagy éppen ezért) továbbra is egy rendkívül szórakoztató vidám (és ugyanakkor rendkívül egységes) gépezetként zakatolt a társaság, odateszik rendesen, amit oda kell.
Nagyon nem tudok mit szakmaizni, hiszen én nem tartozom a múlt/jelen nagy összehasonlító professzorai közé, mindig minden esetben az aktuális bulit igyekszem beérezni, amit ezúttal ismét sikeresen kipipálhattam. Nyilván mindig lesznek olyanok, akik a múltat siratják, de jól láthatóan bőven vannak, akik örülnek a jelennek, illetve a remélhetőleg minél rózsásabb jövőnek. Egy éves évfordulóját ünnepelte a jelenlegi társaság, kívánok még sokat! ;)
A sound teljesen okés volt, a miskolci bulin elpróbált akusztikus dalról ezúttal viszont sajnos lemaradtam, mivel egy korábbi ígéretemnek, valamint legyőzhetetlen kíváncsiságomnak is eleget téve sétáltam át a Kisterembe, hogy megnézzem a Till We Droppot.
Na igen, lényegében moccanni is alig lehetett, olyan szép számban jelentek meg az érdeklődők. Stílusosan a Downfall of us All csendült fel beállásként, aminek köszönhetően mindenki (aki eddig még nem tette volna) nyugodtan összekapcsolhatta a TWD-t az A Day To Rememberrel. A srácok koncertje egyébként meggyőző erővel szólalt meg, illetve a színpadi munkára sem lehetett igazán panasz, bár én egy kissé műnek éreztem bizonyos elemeket, mint például a „Gyerünk fussunk együtt” felszólítást és társait… A programba hivatalosan is bele lett szőve egy ADTR nóta, méghozzá a You should have killed me when you had the chance.
Majd legközelebb megnézem egy teljes koncertjüket, egyelőre pedig maradjunk annyiban, hogy az egyébként kezdeti eléggé erős szkepticizmusomat azért sikerült valamelyest megtörniük.
A Nagyteremben sikerült még elcsípnem pár dalt az Emberstől, akik mit ne mondjak, elég meggyőzően parasztkodtak a színpadon. Igazából valahogy én meg is feledkeztem róluk az elmúlt évek során… Azért jó volt újra látni/hallani őket.
Végül az est záróprogramját a Nasmith szolgáltatta a Kisteremben, számomra érthetetlenül (és méltatlanul) kevés néző előtt. Ha jól láttam, akkor a keverés és a fényezés is a helyi erőnek lett kiosztva, ennek megfelelően volt „remek” az összhatás. SE! Erről már a múltkori Grindrise-os buli kapcsán is akartam írni, hogy azért oké, hogy a töke kivan mindenkinek, de én továbbra is azt vallom, hogy azért totál nem kéne beleszarni mindenbe. Amúgy meg én kérek elnézést…
Mindettől függetlenül a gyomai kvintett hozta a tőlük megszokott ill. elvárható szintet és a kötelező slágerparádét. Ezen a koncerten került bejelentésre egy a zenekar életét (jövőjét) igen erősen befolyásoló dolog, amiről a bandához közelálló emberkék már tudtak persze korábban. Ágoston Balázs dobosnak ez volt az utolsó koncertje a zenekarban. A miértekről, a folytatásról és minden egyéb fontos történésről majd nyilván maguk a srácok is jelenteni fognak egy hivatalos közlemény formájában.
Összességében tehát egy kiváló kis fesztiválnak lehetett részese mindenki, aki ellátogatott ezen a szombat estén a Dürer Kertbe. A zenekarok rendesen kitettek magukért kivétel nélkül, a már rögtön az elején cirka fél órás csúszásoktól és az időnkénti hangzásbeli fiaskóktól eltekintve tényleg egy picinyke rossz szava sem lehet senkinek. Köszcsá!
