Pelican, Torche, Pozvakowski. @ A38

Ha belegondolunk, manapság egyre nagyobb térnyeréshez jutnak hazai porondon is azok a bandák, akik világszinten kívülállóságukról, “másságukról” híresültek el; legyen szó akár a kísérleti elektronika, akár az élőzene felségterületéről, a magyar vájtfülű közönség keménymagjából senkinek sem lehet oka panaszra. Azonban arról még álmodni sem mertem volna, hogy valaha a Pelicanék előtt hangozhat el a “pászport plíz” szóösszetétel a hegyeshalmi határátkelőn.

Egy ilyen estén két tényezőt lehet készpénznek venni: az egyik az, hogy a fellépők rétegzenei mivoltának köszönhetően már-már látásból ismerünk minden egybegyűltet a hajón; a másik pedig az, hogy a Pozvakowskinál keresve sem találhattak volna a szervezők jobb nyitózenekart. A percre pontosan kezdő győri banda jószokásához híven ismét Tigrics közreműködésével állt színpadra, s az így öttagúra kibővült formáció egy lineárisan felépített, egységes hangzású és minőségű szett formájában mutatta be a Microtron legemlékezetesebb pillantait, hozzávetőleg 40 percben. A már megszokott improvizatív vetítés, valamint a gatyarezegtetően bivalyerős hangzás abszolút a srácok mellett állt: így a ránérésre félháznyi közönség mosollyal az arcán konstatálhatta, hogy Zsomborék abszolút érzelemközpontú muzsikája élőben is képes kifacsarni mindenkit.

Az őket követő Torche számomra az est fénypontja lett volt már az előzetes várakozás során is, hiszen a ‘Pozváékkal már korábban fellépő Savannah-beli dizsisztónerpánk banda idei nagylemeze, a Meanderthal egy mosolyban gazdag, változatos dalcsokorként pörög még mindig a lejátszómban – így a lecke fel volt adva. A srácok élőben is képtelenek voltak hibázni: egyrészt a gitárhangzás ereje csak a japán Borisszal volt egy lapon emlegethető, másrészt a tökéletes dalszelekció (mely minden kiadványról szolgáltatott nótákat) abszolút belevitte az ember lábfejébe a ‘Rocky Horror Picture Show-ba illő tánclépéseket, hogy a feelingről ne is beszéljünk. Láthatóan a srácok is élvezték a masszív félház előtt produkált koncertet, hiszen az énekes/gitáros Steve Brooks fülig érő mosollyal nyomta füstösebbnél-füstösebb riffjeit – ha a hangját már nem is hallhattuk rendesen… -, a dobos Rick Smith-nek pedig nyilván zabszem volt a seggében, mert állandóan ugrált a dobcuccok mögött. Azonban Törcsiék (“Akartok szívni?”) elementáris erejét a visszahívás előtti zárás adta: a dobcucc szanaszét, Juan Montoya gitárja a közönség soraiban vándorol (persze visszajutott gazdájához), mi pedig csak nézelődtünk, hogy most haluzunk-e, vagy tényleg egy eszeveszett XXI. századi sztónerpartin voltunk-e. Mégis, ki az a Danko Jones?!

Ekkor úgy véltük, hogy a Pelican előtt fel van adva a lecke – elvégre nem elég az előzenekarok profi és közel tökéletes előadása, a chicagoi srácok legutóbbi nagylemeze sem bizonyult túl meggyőzőnek. Az alábbi csorbát kivéve Pelikán elvtársék nemhogy megtették, amit a haza megkövetelt, hanem sztahanovista módon még túl is teljesítették az elvárásokat, lévén egy előrehozott lemezbemutatón vehettünk részt (bár az új korong csak jövő ősszel érkezik). A koncertprogramban négy új dal szerepelt, mely közel ki is tette a blokk felét; és meg kell hogy mondjam, abszolút reményteljesen közelítek az új korong felé, mert a hajón előadott dalok újra magukon viselték azt a dögös súlyt (vagy súlyos dögöt?), ami miatt a kvartett zenéje igazán szerethető volt eddig is. Sőt, a kristálytiszta megszólalás még a City Of Echoes címadóját is megvédte, hogy a ‘Fire-ös ‘Winterről ne is beszéljünk. Azonban a csúcspont a záró The Woods felbukkanása volt a debütáló EP-ről: hőseink csúnyán (persze csak képletesen) szétjammelték korai klasszikusukat, s ezáltal mindannyian konstatálhattuk: tényleg a remény hal meg utoljára, szárnyalni még a Baudelaire-féle albatrosz szindrómát túlélve is lehet.

Összességében Pelicanék hazai koncertje ismét bebizonyította, hogy mindig lehet – és néha kell is! – másként gondolkodni, mert így ismerhetjük meg azt, hogy igazán milyen színes is a mi kis világunk. És ha már a színeknél tartunk, a merch-pultról sem feledkezhetünk meg, mert igen baráti áron volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Remélem, a következő körben egy Isis is befér majd egy szürke hétköznapunk tarka estéjére…