2015. május 18.
Ha valaki azt mondja nekem, hogy én még látni fogom az AC/DC-t valaha, azt tuti pofánröhögöm, épp ezért volt hatalmas öröm, amikor kiderült, hogy lehetőségem lesz ellátogatni a zenekar európai turnéjának ausztriai, Zeltwegben megrendezett gigakoncertjére. Az ausztrál hard rock legendák nem is olyan rég új lemezt adtak ki és úgy gondolták, hogy még egyszer (talán utoljára) körbejárják a világot és "kikoncertezik" magukat, én meg ha már arra jártam, írtam is a buliról!
A koncert a Zeltweg község melletti katonai reptéren található iszonyat nagy területen került megrendezésre, a Red Bull Ring (régen A1 Ring) versenypálya közvetlen közelében. A kilátás csodálatos volt, a hegyek között igazán impozáns látványt nyújtott a hatalmas színpad és a rengeteg ember. Már induláskor sejthető volt, hogy iszonyat mennyiségű nézőre lehet számítani (több szervezett buszos út közül, az Eventim által rendezett utat vettük igénybe és csak a Dózsa György útról indult 8-10 (!) busz, nem beszélve a többi budapesti vagy vidéki indulásról), de amikor odaértünk így is eltátottam a számat az embertömeg miatt. Hivatalos becslések szerint 120 ezer ember vett részt az eseményen, számomra mégis az volt a legnagyobb meglepetés, hogy megdöbbentően gördülékenyen ment az emberek koordinálása. Több száz busz érkezett a bulira a környező országokból (a mienké a 177-es számot kapta, de láttam 330-ast is), rendőrök segítségével kísérték fel a versenypálya melletti\mögötti részre, innen kellett visszasétálni a koncert helyszínére, persze az utat végig árusok szegélyezték, az alkoholtól kezdve a különböző nemhivatalos zenekaros pólókon át (ami nyilván valakinek vonzóbb volt az olcsóbb ár miatt mint a benti hivatalos cuccoknál) AC/DC-s világító szarvakig mindent lehetett kapni, de személyes kedvencem a görkorcsolyás (!), hordozható söröshordóval közlekedő sörárusok voltak, akik egymást cserélgetve járták a helyet és szolgálták ki a(z ekkor már nem feltétlenül szomjas\józan) közönséget. A következő a meglepetés a beléptetéskor ért minket. Amikor leszálltam a buszról felkészültem az órákon át tartó sorbanállásra és tumultusra, de ebből egyik sem valósult meg, nagyon szervezetten és gördülékenyen ment minden, összesen talán 40 perc alatt be is értünk a helyre (a busztól egy több kilometeres séta volt a bejáratig), így ez is egy nagyon kellemes meglepetés volt. Beérve a helyre megcsodálhattuk az igencsak impozáns színpadot (amiből mondjuk nem sokat látott az, aki nem ment oda rögtön kapunyitásra, mert iszonyat tömeg gyűlt össze már délután 5-6 körül) és körbejártuk a placcot, amit ha nem tudtam volna hova jöttem, azt hittem volna hogy egy fesztiválon vagyok. Egymást érték a különböző sörpultok, koktélbárok (!) és a világ kb. összes konyháját végig lehetett kóstolni (volt magyar stand is gulyással meg pörkölttel) és még egy mini-McDonald’s-nak is jutott hely. A következő (sokadik) meglepetés az volt, amikor egy oldalt felállított kisebb színpadon épp a Magyarországot is többször megjárt AllFacesDown játszott épp a keményebb zenére fogékonyabb embereknek. Az első negatívum akkor ért minket, amikor egy sörért konkrétan 50 percet kellett sorba állni, ami azért semmiképp nem nevezhető gyorsnak, főleg úgy, hogy direkt nem az egyik „központi” standtól akartuk beszerezni. Persze emiatt nem húzom le a szervezőket, ennyi azért bőven belefér, térjünk most már rá a lényegre, vagyis magára a bulira!
Gyors merchvétel és pultlátogatás után kicsit közelebb mentünk, hogy azért valamennyire jó helyünk legyen (érdekesség, hogy a koncerthelyszín mellett közvetlenül lévő dombon is sok száz ember nézte a bulit, jegyet nem kellett venniük, de mégis jobban láttak, mint a hátrébb állók). Az előzenekarokról nem tudok sokat elmondani, a Vintage Trouble kellemes blues rock zenét játszott és abszolút nem ijedtek meg attól, hogy nagyjából 80 ezer ember előtt játszhattak, hanem a lehető legnagyobb lelkesedéssel nyomták le a bulijukat. Külön kiemelném az énekes teljesítményét (akit szerintem kb. Berlinből is lehetett látni a rikító sárga zakója miatt), aki egy pillanatra sem állt le, végig futkározta a hatalmas színpadot és a közönségbe is lement egyszer-kétszer. Bemelegítésnek tökéletes volt, de a végén már mindenki a főattrakciót várta természetesen. Pontban kilenckor aztán végre el is kezdődött az AC/DC! Hatalmas tűzijáték, iszonyatosan nagy, ördögszarv alakú színpad (ami mellett, meg persze szerte a helyszínen tele volt óriáskivetítőkkel mert aki nem állt előrébb az nagyjából semmit nem láthatott az egészből) és persze a hard rock veteránjai, akiken meglepő módon (esküszöm, többször most már nem lepődök meg) abszolút nem látszott az idő vasfoga, maximum a külsejükön. Az új lemez címadójával, a Rock Or Busttal csaptak a húrok közé (a hangzás tökéletes volt, a gitárok sokkal dögösebben szóltak mint a felvételeken és a ritmusszekció is pont kellő erővel dörrent meg), amit a közönség meg is hálált természetesen, viszont itt volt egy dolog ami mellett nem tudok csak úgy elmenni, nevezetesen az osztrák közönség rettenetes bunkósága. Az egy dolog, hogy minősíthetetlen hangnemben beszélnek a pultosokkal vagy árusokkal (vagy bárkivel akik miatt mondjuk egy métert odébb kell állniuk), de hogy konkrétan átlag három számonként verekedés volt körülöttem valami idiótaság miatt, az valami borzalmasan felháborító. Emellé jött az, hogy az embereknek eszük ágában sem volt közbelépni vagy akármi, simán végignézték, ahogy szarrá verik egymást, viszont amikor meg odamentünk rendet csinálni, akkor meg felháborodtak, hogy mit mocorgunk előttük, nem látnak. Elképesztő. Azt hittem a borsos jegyár valamennyire megszűri az embereket, de itt teljesen mindegy volt. Na mindegy, nem hisztizek tovább, térjünk inkább vissza a bulihoz!
A Rock Or Bust berobbanása után egy gigasláger (és egyben az egyik kedvenc AC/DC dalom) a Shoot To Thrill következett, amire már tényleg teljesen megbolondult a közönség. Ha nem tudnám a zenekar korát, azt mondanám maximum középkorúak, mert egészen letaglózó volt az a fiatalos lendület amivel letolták a bulit. Nyilván az AC/DC konkrétan két emberről szól és ezt teljesen ki is hangsúlyozták, a show-t Brian Johnson énekes és Angus Young gitároslegenda vitték el, de amit Angus művelt, az előtt tényleg le a kalappal. Végigrohanta, pörögte, ugrálta a bulit lankadatlanul, pedig aztán ő is jócskán benne van a korban (idén lett 60 éves) és még egy kb. negyed órás gitárszólóra is volt ereje a koncert végén. A Hell Ain’t a Bad Place to Be lüktető rockja után ismét egy legendás dal, a Back In Black következett, tovább folytatva a slágerparádét. A setlist leginkább a zenekar korai időszakára koncentrált néhány új dal (Rock And Roll Train, Play Ball, Baptism By Fire) mellett, aminek én különösen örültem, mert jobban kedvelem a zenekar Back In Black előtti munkásságát. Az imént említett lemez címadója után ismét egy slágerparádé (és a buli egyik csúcspontja) következett a Dirty Deeds Done Dirt Cheap-Thunderstruck kettőssel (aminek legendás főtémájánál mellé is nyúlt Angus), persze az látszott, hogy a közönség leginkább ezeket a dalokat ismerte. Számomra ezután kicsit leült a buli, a High Voltage és a Rock And Roll Train kettőse után viszont ismét maximális fordulatszámra kapcsoltak a Hells Bells-szel (ahol persze leereszkedett a szokásos AC/DC feliratos harang), majd a Baptism By Fire után elérkezett a másik csúcspont, a You Shook Me All Night Long, amin nagyjából mind a 120 ezer ember együtt énekelte ennek a legendás számnak a szövegét. A Sin City-Have A Drink On Me-Shot Down In Flames triász után elérkeztünk az utolsó etaphoz, amit nem bíztak a véletlenre, a TNT után a Whole Lotta Rosie jött (az elmaradhatatlan hatalmas és mozgó Rosie díszlettel) és a ráadás előtti utolsó szám volt a Let There Be Rock, amit egy giga Angus Young gitárszólóval koronáztak meg, amit egy emelvényen adott elő nekünk, mondjuk a hossza az talán kicsit indokolatlan volt, a végére már valamennyire unalmas volt a folyamatos közönségüvöltetés. Itt egy pár perces csend és visszatapsolás következett, majd belecsaptak az utolsó két számba, a füstös kocsmák és zenegépek elmaradhatatlan kellékébe, a Highway To Hell-be és végső lezárásként a For Those About Rock (We Salute You) dalba. A végén persze kicsit érezhető volt, hogy ők is fáradnak (meg a számok között nem igazán kommunikáltak a közönséggel, hanem inkább a színpad mögé mentek kicsit kifújni magukat), de abszolút nem volt zavaró. Az utolsó szám után még láthattunk egy hatalmas tüzijátékot, aztán végleg levonultak a színpadról.
Koncert után kis smúzolás, iszogatás után vissza is mentünk a buszhoz, hogy bő egy óra várakozás után végre kiengedjék a buszunkat. Remek élményben volt részem, a helyszín csodálatos volt, a szervezés szintén, a koncertről már nem is beszélve. A lehetőséget innen is köszönöm édesapámnak és az buszos út szervezőbrigádjának!
