Nyugalom, elszállás, fekete, zaj: az év legkülönlegesebb fesztiválja

Már régóta susmorogta egy-két barátom, hogy évekkel ezelőtt volt egy fesztivál a Mátrában, egy gyönyörű helyen, ahol maga a Sólstafir játszott egy erdő közepén. Én meg csak ámultam és szomorkodtam, amiért lemaradtam róla. Idén azonban újra életre kelt ez a kis csoda a mátrafüredi Sástó melletti kempingben, így már én is megtudhattam, hogy mi is az a Fekete Zaj.

Fontos megemlíteni, hogy a fesztivál előtti hónapokban közösségi gyűjtés indult, ami a program finanszírozását segítette, ez pedig ritkaságszámba megy. A ‘Zaj sosem kapott állami támogatást, nem volt szponzora sem, így még inkább le a kalappal a szervezők előtt, hogy így is nekimentek egy ilyen kaliberű feladatnak. A legelképesztőbb az egészben az, amilyen line-upot sikerült összehozniuk a 2018-as évre: a headlinerek között szerepelt az Alcest, az Igorrr és a Boy Harsher, de folytatódik a sor még például a Kælan Miklával, a Vágtázó Halottkémekkel, Anna von Hausswolffal, Csihar Attilával, vagy éppen a Crippled Black Phoenixszel és a Priesttel. Van itt minden, ami szemnek-fülnek ingere, megmaradva a zene réteg-mivoltában, a poszt-rocktól kezdve a synthwave-en keresztül a stoneren át a poszt-black metalig, mélyen belenyúlva az undergroundba.

Péntek

Szóval ide indultunk pénteken délután, nyilván önmagunkhoz híven teljesen időben sikerült is megérkeznünk, hála az apró dugónak az autópályán, így a Shapat Terrorba még csak sátorépítés közben hallgattunk bele. Utána bejártuk a fesztivált, és itt meg kell jegyeznem, hogy mennyire kreatív színpadnevek születtek idén: Fanyűvő, Lúdvérc és Osztálykirándulás. Utóbbi a kemping közvetlen szomszédságában volt a fák alatt, a két nagyobb színpad pedig egymással szemben egy mezőn, itt váltásban mentek a koncertek. Így több előadót is sikerült teljesen véletlenül elkapnom, mivel egyébként is úgy érkeztem a fesztiválra, hogy az általam ismert neveken kívül a többiekre direkt nem csekkoltam rá, hogy élőben lephessenek (és győzhessenek) meg.

Félig-meddig így voltam a nap első látott zenekarával is, bár az Igorrrt már nagyjából ismertem, de valahogy nekem ez nem az a zene, amit nekiállok otthon a kis szobámban hallgatni. Na, végül tátott szájjal néztem végig őket, és próbáltam megérteni, hogy itt most mégis mi a jó ég történik?! Egy groteszk káosz volt, amit ez a négy ember leművelt a színpadon, ennyi műfaj keveredését még életemben nem hallottam, olyan 10 környékén fel is adtam a számolást. Eszembe nem jutna összedobni a death metalt a barokk énekkel meg breakcore-ral, és mégis működik! Bár engem kicsit zavar, hogy a témák között legtöbbször túl hamar van váltás, és mire megszoknám az aktuális ritmust, már rég széttörte a következő téma. De nincs okom panaszra, a ‘Zaj első libabőrös élményeit adta Laure Le Prunenec elképesztő hangja. Amellett, hogy szerintem ő élvezte a legjobban a saját koncertjét, a technikai tudása előtt is fejet kell hajtani, hiszen a legnagyobb természetességgel szaladt bele az operai magaslatokból az ordításokba, mindezt egy szem hamis hang nélkül. Légiesen balettozó jelenléte hatalmas kontrasztot adott a zenekar másik torka, a kissé robusztus Laurent Lunoir mellett, aki mintha egyenesen egy dzsungelből lépett volna ki harci festéseivel és indás mikrofonjával. Mindezt rakd össze egy dobossal és a zenekar agyával, Igorrr-ral, és megkapod az egyik legmeghökkentőbb koncertet, amit valaha láttál. Az pedig a zenekar becsületére váljon, hogy amikor a szett vége felé elment az áram, kivárták, hogy visszajöjjön, és nem hisztiztek, hanem ugyanolyan örömmel fejezték be a megmaradt dalokat, mint a kényszerszünet előtt.

Amit viszont még jobban vártam aznap, hogy végre láthassam, az az Entrópia Architektúra volt, és nem is csalódtam, sőt. Már a névválasztás is erősen sejteti azt, hogy itt senki ne számítson semmi megszokottra, ha részt vesz azon a rituálén, amit elé tár ez a zenekar. Semmiképpen sem szorítanám be őket műfaji elnevezésekbe és korlátokba – az csak a zenei élmény kárára válna -, de hogy mégis megpróbáljam lefesteni azt, ami ilyenkor történik: lassú és hosszan felépített elszállások, meglehetősen szakrális jelleg és mantrák, de egészen túlvilági hangokon. Itt inkább csak hagytam, hogy megálljon az idő és körbevegyen az az atmoszféra, amit a marcona úriemberek hoztak létre a színpadon. Akik már annál kevésbé voltak marconák, amikor a koncert után beszédbe elegyedtünk velük, és kedvesen meséltek egy kicsit próbákról, zeneírásról, vallásról, Neurosisról, ilyesmikről.

Szombat

A második nap egy szintén kedves élménnyel indult, amikor is a kemping-szomszédaink addig nem hagytak békén, amíg ki nem kászálódtam a sátramból, majd miután kigyógyítottak a másnaposságból, megvendégeltek egy jó szalonnás piknikre (innen is nagy köszi nekik!). Majd egy délutáni szundi után kifejezetten kellemes volt az éppen játszó Modef finom, jazzes-doomos improvizációjára ébredni.

Lassacskán pedig végre elérkezett a Crippled Black Phoenix ideje is a naplementében, amit már nagyon vártam, mivel két éve sajnos ki kellett, hogy hagyjam a Makó Dáviddal (The Devil’s Trade) és a Publicist UK-jel közös koncertjüket, amiért a mai napig fáj a szívem. Pedig aztán két ennyire összepasszoló, de mégis más zenekart, mint ezek a mély érzelmű és művészi csapatok, nehéz találni (kivéve, ha eszünkbe jut a Pink Floyd is). Itt, élőben jött át igazán a különbség – persze a nyilvánvaló zenészlétszámon kívül -, hogy a CBP zenéje egy sokkal oldottabb és kevésbé búskomor prog-rock, de mégis teremtett egy olyan hangulatot, amibe teljesen belefeledkezett az ember. Ha már említettem a létszámot, a felállásuk sok emberben eredményezi azt a kérdést, hogy mi szükség van (itt most “csak”) 7 ember jelenlétére a zenekarban, vajon igazán hozzátesz-e érdemben mindenki az összképhez? Az én véleményem az, hogy itt nem feltétlenül a hangszerek kirívó kihasználásáról kell beszélnünk, hanem inkább arról, hogy náluk egy, az átlagnál sokkal teltebb atmoszférát eredményez ennyi hang és hangszer. Öröm volt látni, hogy ez a sok művész mennyire összhangban van egymással és kifinomult zenéjükkel, annak pedig láthatóan ők örültek, hogy magyar közönségnek játszhatnak. Meg is koronázták ezt egy frenetikus befejezéssel, amihez csatlakozott a már említett Makó Dávid és Jakab Zoli (Ghostchant) is, és a fesztiválozók felé fordított mikrofonokkal, állva énekelték a Burnt Reynolds-ot. A közönség pedig egy emberként velük.

Aztán tíz perc múlva, a szemben álló Lúdvérc színpadon megkezdte koncertjét a sokak által legjobban várt zenekar, a Vágtázó Halottkémek. Pont ők voltak számomra azok, akikkel kapcsolatban megfogadtam, hogy kivárom, mire láthatom őket koncertezni, és addig direkt nem ásom bele magam a zenéjükbe, hogy élőben szembesülhessek azzal, mi is az a legendás VHK. Hát, nem véletlenül imádja ennyire még maga Henry Rollins is a “Galloping Coroners”-t! Ha a Rockmaratonon Madballon és főleg Sick of It Allon megfordult az ember fejében, hogy van ennyi energiája Freddynek vagy a Koller-tesóknak ide-oda végigfutni a nagyszínpadot, akkor a VHK-nál aztán pláne ugyanez a kérdése az embernek. Nem egy takaréklángon égő zenekar, az már egyszer biztos! Hát még Grandpierre Attila énekes – aki egyébként fizikus-csillagász is egyben! -, ő aztán tényleg kicsattant az erőtől és olyan átszellemülten, szívből énekelte ezt az ősi, népi zenével kevert punkot, hogy az első meghökkenés után öröm volt nézni és hallgatni egyaránt. Nem egyszerű megérteni, ami a VHK jelenségét képezi, ezért szerintem próbáljuk külön megközelíteni a zenei és a spirituális részét: ez a zenekar egy olyan dimenziót nyit meg, amit van, akik csak furának vagy éppen idegesítőnek találnak. De ha nyitott vagy mások világnézete vagy vallása felé és tisztelettel vagy iránta, akkor annak ellenére is betalál a VHK, hogy bármi közöd lenne a sámánizmushoz. Jó eséllyel ehhez hasonlóan gondolkozhat a Crippled Black Phoenix tagsága is, akik nemrég feldolgozták a Hunok csatája című dalukat, majd egy olyan élményt adtak nekünk, amit valószínűleg soha többet nem fogunk újból átélni. A koncert zárása ugyanis ez a dal volt, a VHK legénysége pedig kiegészült néhány CBP-taggal, Zolival és Dáviddal együtt, és ez a 12 (!) zenész valami olyan örömzenélést nyomott le a színpadon, amit manapság már elég ritkán lehet tapasztalni.

Még fel sem ocsúdtam tisztességesen a látottakból/hallottakból, amikor már kezdett is a svéd Anna von Hausswolff és kísérőzenekara a Fanyűvőn. Amint elhagyta az első hang az énekesnő torkát, egyszerűen nem tudtam nem odafigyelni rá, annyira éteri volt. Lehet, hogy teljesen hülye asszociáció, de amíg nem szállt be sem a dob, sem a gitárok, addig nekem az első pár percben Anna hangjáról Enya jutott eszembe, és leesett az állam, hogy hogy lehet ennyire szép valami?! Profin építette fel az előadását, egyre jobban elborult dalokkal, a vége felé haladva szinte sikításba nyúló énekkel, helyenként már-már horrorisztikus volt. Anna csontig hatoló hangja szombatra is elintézte a hidegrázós koncertélményt, mindezt tette egy egészen zsigeri őszinteséggel. Közben konkrétan felrobbantotta a színpadot egy szintetizátor mögött állva, majd egy szem akusztikus gitárral a kezében, hát nem hiszed el! Olyat meg még életemben nem láttam, hogy bárki hegedűvonóval nyúljon a basszusgitárjához, hát itt most megcsinálta az egyik zenekartag, és micsoda hangzás jött létre így! És ha mindez még nem lett volna elég, a visszatapsolás után Anna a közönségben andalogva énekelte el utolsó dalát, ami egy olyan megható áhítatot teremtett, hogy már nem nagyon láttam mosoly nélküli arcokat a közönségben. Köszönöm szépen, nekem ezzel az élménnyel együtt Anna megadta a nap (ha nem a fesztivál) legjobb koncertjét.

Ha tehettem volna, itt visszavonulót is fújok, hogy aznap már ne halljak semmi mást ezután, szóval próbáltam is menekülőre fogni a szomszéd színpadon kezdődő borzasztó Dope Calypso elől. Az egy dolog, hogy kiszaladok a világból a tinglitangli zenéjüktől, de az a flegma kivagyiság, amilyen módon kommunikáltak ezek a fiúk, attól végképp a homlokomig szaladt a szemöldököm. De hála az égnek, nem ezzel ért véget a napom, hiszen jött még egy Képzelt Város, akik akkora pontot tettek az i-re, hogy átszakadt tőle a papír. Izgalmas és kiforrott poszt-rockjukat hallgatva az jár a fejemben, milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen különleges és minőségi zenék léteznek az országhatárainkon belül, elérhető közelségben. Magával ragadtak a dalaik, amik nem is lennének egészek Bos Michaela gyönyörű csellójátéka nélkül. Meg úgy egyébként, az egész zenekar kicsit olyan, mintha tudósok játszanának zseni-zenét. :) Nem is szeretném elemezgetni őket, hanem inkább ösztönöznélek Titeket: aki teheti, nézze meg őket szombaton az A38 hajón, és nem fog csalódni. Én annak ellenére is teljesen bele tudtam feledkezni a zenéjükbe, hogy már igencsak le akart ragadni a szemem azon a kései órán, mégis tökéletes napzáró koncert részese voltam a fűben ücsörögve. Ezek után már nem kellett más, csak hátradőlve bámulni a csillagos eget.

Folyt. köv.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens / Fekete Zaj official