2011. június 20.
A hír, hogy idén kijutok a Nova Rock fesztiválra, úgy ért, mint derült égből villámcsapás, és hihetetlenül boldog voltam, mert ezzel tényleg egy gyerekkori álmom valósult meg. Korábban vagy azért, mert túl fiatal voltam, vagy azért, mert éppen érettségiztem, de nem volt lehetőségem kijutni a felhozatal szempontjából a magyar lakosság számára álomkategóriába eső három napos őrületre. Az idei összeállítás pedig hasonlóan az előző évekhez rettenetesen erősre sikeredett. A legfőbb attrakció egyértelműen a System Of A Down reunion-bulija volt, de, hogy pár további nagyobb, ismertebb nevet is említsek: fellépett még a Linkin Park, a Korn, az In Flames, a Bring Me The Horizon vagy épp az Iron Maiden.
Szokásomhoz híven mindent az utolsó pillanatra hagytam, így a pakolást is olyan hajnali négy felé kezdtem el, de amennyire csak tudtam, minimálra vettem a dolgot, és pár óra pihenést követően útnak indultam Nickelsdorf (Miklóshalma) felé. A cirka háromórás utat követően (egy vonatátszállás, plusz busszal a fesztiválig (3€)) olyan egy óra fele érkeztem meg a fesztivál gigászi méretű parkolójába. Hihetetlen mennyiségű ember- és autótömeg fogadott, ameddig a szem ellát, de nem volt időm bámészkodni, mivel a Silverstein koncertje kettőkor kezdődött és alig egy órám volt addig, de már most elárulom Nektek, hogy félreértések és logisztika problémák miatt lekéstem a srácok fellépését, és higgyétek el, rettenetesen sajnáltam a dolgot, mert őket vártam az egyik legjobban a fesztivál felhozatalából.
A buszmegállótól a pénztárakig legalább fél órás úttal kell kalkulálni, egy esetleges sorban állás pedig szintén rendesen meg tudja dobni a dolgot. A legmeglepőbb dolog viszont az volt és ez most az egész fesztiválra vonatkozik, hogy szinte minden szegmensében különbözött a hazaiaktól. Igazából sokszor csak néztem és nevettem, hogy ez most komoly-e. Elsőként a biztonsági őrök. Nyilván idehaza minden aktív éjszakai életet élőnek igen pozitív és bensőséges kapcsolata van a biztonsági őrök kasztjával (igen, ez a szarkazmus helye), de odakint vicces volt megtapasztalni, ahogy bemegyek a méretes táskámmal egy ilyen óriási tömegrendezvényre, odalép hozzám egy kislány SECURITY feliratos dzsekivel és szigorúan nézve rácsap kettőt a táskámra, majd azt mondja, mehet. Jó, persze ez valahol pozitív, mert legalább nincs nem kívánt anális motozás és egyéb inzultálás (továbbá itt meg kell említenünk a fesztivál legnagyobb húzóerejét: bármennyi alkoholt és ételt be lehet vinni), de ha valaki fegyvert, bombát vagy bármi egyéb hasonszőrű nyalánkságot akar behozni, annak ez tényleg nem nagy kihívás. Ellenőrzés azonban nem csak a beléptetésnél van, ugyanis fesztivál alapvetően két területre oszlik, az egyik magában tömöríti a mind a kék, mind a piros színpadot és a köztük lévő utat, a másik pedig magában foglalja a végtelen tűnő sátormezőket, illetve a fennmaradó infrastruktúrát. Az egyszerűbb megértésért nézd meg a mellékelt ábrát. Az ellenőrzés második szintje a két terület közötti átjárásnál válik esedékessé, ahol többségében hasonlóan fiatal srácok végzik a motozást, de ide már jóval kevesebb tárggyal mehetsz be, de persze lelkesebb és kitartóbb fesztiválozóknak a kívánt tárgy becsempészése itt sem jelent túl nagy gondot. A másik legnagyobb különbség a hazai fesztiválokhoz képest az infrastruktúra. Bár külföldi fesztiválon még soha nem voltam, idehaza jó pár helyen tiszteletemet tettem, de, amit itt láttam és tapasztaltam a három nap alatt az több tekintetben is ijesztő volt. Egy. Minden csak németül volt kiírva és az osztrákok se nagyon szerettek más nyelven beszélni, ami, azért a külföldi: főleg magyar és szlovák vendégeknek semmiképpen sem pozitív. Kettő. Egy darab tábla sem volt kirakva, hogy mit merre találunk. Három. Az alapvető igényeket kielégítő koncert – sör – WC szentháromságot leszámítva a bungee-jumpingon és a kajáldákon kívül az égvilágon semmi más nem volt, ami egy ekkora, cirka 80000 főt tömörítő fesztivál esetében, mondjuk a Szigettel összehasonlítva véleményem szerint gáz. Persze az embereket nem kellett félteni, mert mindenki gondoskodott a saját szórakoztatásról, de úgy gondolom ez egy elég masszív negatívum. Négy. Az oké, hogy sokan ledobják a szemetet a földre, mert már úgyis kurva mindegy, de az, hogy az egész fesztivál területén kevesebb kuka van, mint józan ember, az tényleg ijesztő (konkrétan egyet láttam). Persze, ha kellően be vagy lőve, akkor még kellemes is lehet bokáig gázolni a szarban és az ételmaradékban, de azért akkor is. Öt. A por. A fesztivál előtt olyan előmunkálatok, mint a föld benedvesítése és ledöngölése mindenképpen ildomos lett volna, mert az hagyján, hogy minden koncert után úgy néztem ki, mint egy pompeji lakos, de a koncertek egy idő után átcsaptak élvezhetetlenbe a kialakuló porfelhők miatt. Azt pedig el képelni se akarom mit lenne volna, ha egyszer is el kezd esni az eső…
A nap első fellépője nagy bánatomra a Plain White T’s volt mivel, mint korábban említettem, a Silverstein fellépését sajnálatos módon lekéstem (így természetesen a First Blood is kimaradt). Az indie és a pop-punk határmezsgyéjén táncoló amerikai zenekar gyakorlatilag a legbuzisabb dolog volt, amit hosszú idő óta láttam, és amennyire kirázott a hideg a tőlük az elején, annyira megtetszett a végén. Tudjátok, ez tipikusan olyan zenekar, amikor a beverly hillsi szép emberek klubjának pár tagja elhatározza, hogy muzsikálni kezd és persze pénznek sincsenek híján, tökéletességükből meg automatikusan következik, hogy énekelni és zenélni is tudnak. A tökéletes imidzs, a tökéletes felöltők kifejezetten idegesítőek voltak, de azt kell, hogy mondjam vannak olyan dalaik, amelyik túl mutatnak a puszta jó fogalmán: így az Irrational Anthem, a Boomerang, a Hey There Delilah (ezt az egész fesztivál énekelte), a Rhythm of Love (a gitárosnak mennyivel jobb, hangja van, mint az énekesnek!) vagy az 1-2-3-4. Ha a srácokba egy kicsivel több fasz és kevesebb vernyákolás szorulna simán ott lehetnének az élbolyban, mert tudnak zenélni is, dalokat írni is.
A kaliforniai Dredg fellépéshez szerencsére mozdulnom sem kellett, sőt az időm nagy részét általában végig a kék színpad előtt töltöttem, mert a számomra érdekes koncertek 80%-a itt zajlott. A Dredg korai munkássága, mely véleményem szerint a 2005-ös nagylemezen csúcsosodott ki, régóta nagy kedvencem, így tényleg felettébb izgatott voltam a koncertjük kapcsán, de azt kell hogy mondjam, ez a fellépés nálam bőven nem talált be. Azt persze könnyen el tudom képzelni, hogy egyszer az A38 gyomrában egy kiváló hangosítás mellett kislányként fogok sikoltozni rájuk, de a múlt szombati fellépésük sajnálatos módon kifejezetten unalmasra sikerült. Ennek persze a legfőbb oka az lehetett, hogy a srácok túlerőltették az újabb dalokat, illetve Gavin is alig-alig intézett néhány szót az egybegyűltekhez. A folyamatosan ki-be járkáló turnégitáros kifejezetten zavaró volt, ellenben Dino Campanella dobos játékát kész élmény volt nézni, sőt, amikor a mellé állított szintetizátoron a dobbal párhuzamosan játszott az tényleg hihetetlen volt. Elvitte a hátán a bulit a srác, de persze az olyan dalok, mint a Bug Eyes vagy az Ode To The Sun nagyon szívmelengető módon hatottak, de, ha Dredgről van szó, én egyelőre inkább maradok az itthoni hallgatásnál.
Lévén, hogy egy keményzenei fesztiválra jöttem, úgy gondoltam, itt az ideje tényleg valami keményebbet hallgatni, így átsétáltam a piros színpadhoz, ahol a legendás Sick Of It All készülődött, ami persze „merő véletlenségből” pont az egyik kedvenc old-school hardcore zenekarom, éppen akkor kezdett neki a pusztításnak. A 25 éve folyamatosan aktív és felállásában alig változott négyesfogat a fesztivál egyik legjobb buliját adta. Lou Koller kiválóan vezényelte le a bulit, poénok tekintetében sziporkázott és annak ellenére, hogy a hardcore nem éppen az a fesztivál műfaj meglepően jól helytálltak. A közönség őrjöngött és szokás szerint (az osztrák közönség tényleg nem tud mást) circlepitek és wall of death-ek váltogatásával hálálták meg a talpalávalót. A legelső korongtól a legutolsóig mindenhonnan érkeztek a dalok, így például: Death or Jail, Uprising Nation, Sanctuary, Good Lookin’ Out, Bulit To Last, Step Down, Sctach The Surface, Take The Night Off, A Month of Sundays vagy az Us Vs. Them. Én kifejezetten jól éreztem magam (a többezres tömeggel együtt), arról nem is beszélve, hogy a nap is végre elbújt az óriási színpad mögött.
Vissza a kék színpadhoz! Na persze nem, azért, mert a Wolfmother produkciója annyira érdekelt volna, sőt abban sem reménykedhettem, hogy a Guano Apes szettjébe beleleshetek, mivel a két színpad közötti út legalább húsz percet vesz igénybe és gondoltam Hegyalja fesztiválon úgyis látom majd őket, szóval tényleg nem siettem el a dolgot. Visszamentem a sátorhoz „erőt meríteni”, visszafele pedig még a Hammerfall műsorába is beleltekintettem. Mikor megérkeztem a kék színpadhoz azon éppen a Wolfmother zenekar játszott és bár felettébb hidegen hagyott a zenéjük, mégis végig néztem őket. Miért? Mindenképpen előkelőhelyről akartam látni a Linkin Park fellépését. Persze a produkció profi volt, bár a dobos valami rettenet unalmasat és unalmasan játszott, de Andrew és a hangja elvitte a hátán a bulit. Részemről egy-két dalt és/vagy pillanatot leszámítva eléggé ásítoztam és nem egészen értettem miért olyan nagy szám ez a csapat, mert ezt az utóbbi években újjáéledt modern köntösbe bújtatott hard rock, blues rock dolgot sokkal jobban csinálták a régiek, de több kortárs banda is lemossa őket a színről.
A tavalyi Szigeten nagy port kavart a Leto fivérek fellépése, bár véleményem szerint közel sem volt olyan rossz a helyzet, mint azt a „haterek” állították, de valóban hagytak némi kívánni valót maguk után (kérdéses, hogy a VOLT Fesztiválon mit fognak nyújtani, ott minden bizonnyal végleg eldől a magyarok hozzáállása a csapathoz és a csapat hozzáállása a magyarokhoz). A Nova Rock azonban mindenképpen egy jól sikerült buli volt, nem azt mondom, hogy elájultam, de miközben a Linkin Park várható szettjén elmélkedtem gyakorlatilag Jareddel és a tömeggel énekeltem az összes dalt. A kezdés előtt persze rendesen megváratták a közönséget, egyes, a sorok között terjedő pletykák szerint Jared saját portréjára maszturbált a színpad mögött, de mint utólag kiderült, csupán óriási fehér alapon fekete keresztes ujjatlan pólóját lőtte be tökéletesre. Ebből persze adódott, hogy a változatosság kedvéért ezúttal is Jézust játszott, amihez még egy shotot is lőtt menetközben a twitterre.
A színpad ezúttal úgy nézett ki, hogy baloldalon a bosnyák származású Tomo gitározott, mögötte pedig a banda vietnámi szex rabszolgája „pörgette az elektrot”, középen a 30STM háromszög jelképe, jobb oldalon pedig Shannon Leto (nem Lucas!) gigászi és egyben gyönyörű dobszerkója díszelgett. A From Yesterday címűt leszámítva minden fontos és kevésbé fontos nóta felcsendült, Jared folyamatos Jump! Jump! Jump! felkiáltása ezzel ellentétben cefet-mód idegesítő volt, de ezt meglepően kellemes humorral kiválóan ellensúlyozta. A következő dalokat hallhattuk: A Beautiful Lie, Search and Destroy, Vox Populi, Closer To The Edge, Attack, This Is War, The Kill valamint a Night Of The Hunter és a Hurricane akusztikus változatait és zárásként a Kings And Queenst (alatta a hazai bulihoz hasonlóan kb. 25 általa választott nézőt felhívott a színpadra). Jared tökéletesen énekelt, ám az est legkülönlegesebb pontja egyértelműen az volt, amikor Shannon és Tomo átkötés gyanánt a Pantera Cowboys From Hell c. klasszikusát kezdte el játszani. A közönség nagy része mindezt szerintem észre se vette, de annyi baj legyen, nekem nagy élmény volt.
Számomra az egész fesztivál leginkább várt másfélórája a Linkin Park fellépése volt. Évek óta vártam arra, hogy valamikor egyszer eljussanak Budapestre, de ez egészen a mai napig nem történt meg, és ki tudja, még hány évig nem is fog. Kevesen tudják rólam, hogy nagy rajongója vagyok a zenekarnak, egyrészt mert kiskori kedvenc, másrészt bár kiskoromban mindezt nem érzékeltem, de kevés olyan csapat létezik, akik ilyen tökéletesen összerakott, az elejétől a végig kitalált dalokat tudnak írni. Mike Shinoda a világ egyik legjobb zeneszerzője véleményem szerint, és habár az A Thousand Suns sajnálatos módon számomra is csalódás volt, úgy gondoltam, jobb később, mint soha, és itt az idő, látnom kell őket. A fesztiválozók nyolcvan százaléka időközben megérkezett a nagyszínpadhoz (szegény The Darkness) én pedig a FRONT OF STAGE részlegben vártam a hosszas átszerelést követő kezdést. Intro gyanánt az új albumos The Requiem szólalt meg előre vetítve a The Catalyst sorait, ám a folytatás annál izgalmasabb volt, hiszen nem más, mint a Hybrid Theory nyitótétele a Papercut következett.
Elszabadult a pokol: mindenki énekelt, üvöltött, mosholt, ugrált, sírt, hányt, amit el tudsz képzelni. A por persze elviselhetetlen volt, de ilyen csacskaságokkal ki törődik? Chester leénekelte a hajam, Mike lerappelte a skalpom. Az interneten sok negatív kritika jelent meg a fesztiválon adott bulijukról, de azt kell, hogy mondjam, annyi baromságot hordtak össze, hogy az már tényleg fájdalmas volt, szóval ne higgyetek nekik. A buli közben folytatódott: Lying From You, Given Up (a „nagy üvöltés” két részletben hangzott el), What I’ve Done. Habár az elején húztam a számat az átvezetők kapcsán, utólag azt kell hogy mondjam, pihenés szempontjából nem jöttek rosszul. A Linkin Park valamiért sokak szemében valami langyi nu-metal zenekarnak van elkönyvelve, közben ők bőven többek annál (sőt!), és már rég kinőtték ezt a kategóriát. Profi zenészek egy profi produkcióval. Mr. Hahn szamurájként a háttérből nyomkodta a tutit, de mindenki profin végezte a dolgát. Ha kellett, Chester gitározott, Phoneix dobolt (nem Rob dobján).
Bennem változatlanul ég a vágy, hogy egyszer egy önálló turné kertén belül láthatom őket a hazai Arénában, pláne, hogy bár dicsérem őket, mert azt érdemlik, de a buli nem volt tökéletes: hiányoztak a régi dalok. A Hybrid Theory és a Meteora kettősről jóval több szerzeményt elbírt volna a lelkem, továbbá se Mike, se Chester nem vitte túlzásba a kommunikálást. Részükről egy abszolút rutin koncertet láthatunk, a végén persze mosolyogtak már, mert érezték, hogy ez bizony most jó, de összegségében mindenképp többet vártam. A felcsendült dalok: No More Sorrow, Waiting For The End, Iridescent, Numb, The Catalyst, Breaking The Habit, Crawling, New Divide, In The End, Bleed It Out, Faint és zárásként a One Step Closer.
A második nap egyértelműen elmaradt az első és az utolsó naptól programok tekintetében, ami megnövelte a pihenőidőm hosszát. Aludni hétnél tovább közel lehetetlen volt, de legalább akik hét előtt belefagytak az saját hálózsákukba, könnyebben feléledtek a forróság miatt. Az óriási pusztán elterülő fesztivál legnagyobb előnye a szél volt. Szél nélkül valószínűleg mindenki elégett volna a Nap perzselő sugarai alatt, így legalább csak észrevétlenül szerzett mindenki könnyebb égési sérüléseket. A zuhanyzást, mint olyat, jobb, ha elfelejted, ha csak nem akarsz órákig sorban állni: a legjobb amit tehetsz regenerálódás gyanánt, hogy friss ruhában egy árnyákos sátor alatt (merthogy fa az nincsen) egy pofa sör társaságban a haverokkal pihengetsz.
A nap első fellépője a rendkívül kétes megítélésű Asking Alexandria volt. Teljesen őszintén mondom, én eddig nem nagyon ismertem őket és abszolút pozitívan álltam hozzájuk, de nincs kedvem kertelni: életem egyik legborzalmasabb koncertje volt az övüké. Nagyon finoman fejeztem ki magam, de tényleg ilyen szart nagyon-nagyon régen nem láttam. Két dolog váltakozott a színpadon: ötlettelen elektronikus prüntyögés, és ötlettelen, primitív breakdown. Kiváló összeállítás volt, az biztos. A nagyobb baj azonban ott kezdődött, hogy annyira pontatlan volt a műsor, hogy én éreztem magam kínosan. A másik a közönség volt. Hirtelen rettenet csúnya emberek jelentek meg a színpad mentén, de a baj inkább azzal volt, hogy a rajongók saját kedvenc zenekaruk brekadownját sem tudták lekövetni, a szövegeket sem tudták és annyira azért nem játszották rosszul a dalaikat, hogy mindez ne az ő hibájuk legyen. Az énekes mintha a hangjával kitűnne a többi vadbarom közül, de, akkor is, ez nagyon-nagyon gáz volt. Az meg még problémásabb, hogy ez a zenekar a Sumerian Recordsnál van (mondjuk Borgore szerződtetése után lehet, hogy ez már nem túl pozitív) és lemezen olyan hangzásokat pakolnak nekik össze, hogy az hihetetlen. Szégyen ez a zenekar, szégyen, hogy tehetséges feltörekvő csaptoktól veszik el a lehetőséget.
Na mondom, ezek után kész felüdülés lesz a következő koncert, ugyanis a Clutch volt az egyetlen olyan fellépő a középső napon, ami tényleg izgalommal töltött el. Régi nagy rajongója vagyok ennek a már huszonegy éves mocskos stoner legendának, és hihetetlenül kínosan éreztem magam, hogy az előtte fellépő hulladékra többen voltak kíváncsiak, mint rájuk, de hála Isten a koncert végére kb. háromszor annyian álltak a nézőtéren, mint amennyien valaha megnézik majd az Asking Alexandriát (remélhetőleg). A Clutch jött, látott és győzött, bár furcsán vette ki magát, mert az első dalnál valami nagyon hiányzott. Nem is értettem, hogy ez lenne a nagyfarkú Clutch? Ezt imádom annyira? Már mondtam is magamban, hogy ez lesz a csalódások napja, de az a valami visszaállt/megérkezett a kettes dalnál és végre azt kaptam, amit vártam. Szőr, fasz, sör. Ezt persze nem szó szerint kell érteni. A ’Mob Goes Wild, Electric Worry és a többi hasonszőrű mocsári balladával letaglóztak a srácok és éreztem is, ahogy körülöttem mindenkinek átlagban vagy öt centimétert nő a hímtagja a zenét hallgatva. Kiváló buli volt, remélem egyszer eljutnak a mi fővárosunkba is. A Clutch buliját követően pihentem egy kicsit és kihagytam a Black Stone Cherry fellépést, mivel a dupla adag chilis hot-dog jobb szórakozásnak bizonyult.
Az ebédelést követően Adam Dutkiewicz és Jesse Leach duója következett, ami abból az okból számít különlegességnek, hogy a két úr volt az, aki megalkotta a világ egyik, ha nem A leghatásosabb és legfontosabb metalcore lemezét 2002-ben. Öt évvel később pedig gondoltak egyet, és létrehozták ezt az önálló projektet Times Of Grace néven, aminek 2011-ben született meg első kézzelfogható eredménye. Ez lett a The Hymn of a Broken Man. Habár nem sikerült nagyon szörnyen az anyag, de véleményem szerint annyira bőven nem sikerült jól, hogy azt délután ötkor adhassák elő egy ekkora színpadon. A közönség viszont örült, így én is örültem. Nyitásként rögtön meg is kaptuk a Strength In Numbers c. dalt. Adam semmit sem változott az évek alatt. Szokás szerint pörög és mászkál a színpadon, Jesse viszont méretes szakállt növesztett és kicsit idegesítő módon ONE LOVE c. jelmondatával és Noé/Mózes wannabe outfitjével minden második mondatában meg akar valakit téríteni. A koncert pörgött tovább, én meg miközben abban bíztam, hogy előkapnak egy régebbi klasszikust (ez nem történt meg) konkrétan állva elaludtam. Hogy ez kinek kínos, azt nem tudom, de valakinek biztos az. A legközelebbi pillanat, amikor magamhoz tértem, már az utolsóelőtti dal volt és ezt örömmel konstatáltam, mert nagyon arrébb mentem volna már leülni valahova, így zárásként megkaptuk a címadót, majd a Where The Spirit Leads Me című tételt. Adam D mester és riffjei felett már régóta eljárt az idő, persze vannak jobb dalok még a tarsolyában, ha csak olyanokat írna, mint amilyen az utolsó két dal volt lehet, hogy újra középpontba kerülne, de ennek a valószínűsége nagyon kevés.
A zenekar különlegességét az adja, hogy hosszú idő után ez volt az a formáció, ahol a sokáig haragban álló testvérpár, Igor és Max kibékült és újraegyesítette erejét. A két albumot maga mögött tudó felállás már bemutatkozott korábban a Nova Rock színpadán, azonban most némi újdonsággal is előrukkolt. A műsor gerincét a ’Conspiracy dalok adták, ekként a: Warlord, Inflikted, Sanctuary, Terrorize, Killing Inside, Trasher vagy Ultra-Violent, de olyan Sepultura klasszikusok is előkerültek, mint a Refuse / Resist, a Territory vagy a Roots Bloody Roots. Noha nem bonyolult zenéről van szó Marc Rizzóról (Soulfly, Ill Nino) be kell valljam, tényleg hihetetlen jó gitáros, átvezetésekként és szólóknak olyan témákat játszott le, hogy csak néztem. Ettől függetlenül nem hinném, hogy a Cavalera Conspiracy munkásságában nagyon több potenciál lenne majd később, de a zenekar eddigi munkája, így az új album is, tökéletes űrkitöltő lehet a következő Soulfly és Sepultura nagylemezek megjelenéséig. A műsor különlegessége pedig az volt, hogy az Black Ark c. dalban Max fogadott fia Ritchie segített nevelőapjának az énektémák kapcsán, míg az Attitude c. nótában Max fia Zyon végezte el a dobosi teendőket. Nekem kellemes ötven perc volt ez a koncert, habár nem vagyok egy megszállott Cavalera-klán rajongó. Sőt.
Bár utólag nem bánom annyira, de akkor abban a helyzetben sajnáltam, hogy a többiek miatt a kék színpadnál kellett maradnom, ugyanis a Red Stage egyik fő fellépője aznap este a 3 Doors Down volt, akiknek első lemeze anno nagyon nagy kedvencnek számított, továbbá a Korn fellépése megközelítőleg se érdekelt annyira, hogy miatta végig nézzem Glenn Danzig szóló koncertjét a „FOS” részlegben. Aztán így történt. Ez utóbbiról inkább nem is nyilatkoznék, mert a Mother c. dalt leszámítva, bocsánat térte, de borzalmas egy élmény volt számomra, pedig anno még hallgattam is őket. A Korn fél tízkor csapott a lecsóba, miután a 2007-ben csatlakozó Ray nevetségesen összetett és inkább szobornak minősülő dob szettjét vagy egy órán át szerelték. Hogy a Korn zenjéhez miért kell ilyen kaliberű szett, amit még Mike Portnoy is megirigyelne, arról fogalmam sincs, mindenestre a koncert frenetikusan szólt. Nem lehetett panasz, a setlist pedig azt kell, hogy mondjam egy olyan srácot, mint én, aki 2005 óta egyáltalán nem hallgatott Kornt, belőlem is mosolyt és örömöt váltott ki. A banda elsőként azonnal ellőtte a Blindot, majd zseniális Here To Stay/Freak On A Leash következett. Utána pedig a máig kedvencemnek számító Shoots And Ladders, amit egybemostak a Metallica One c. dalával, ez persze a környezetemben senkinek nem esett le, de én éppenséggel kiugrottam a bőrömből.
Jonathan hasonlóan a legendásan szar 2005-ös Sziget koncerthez alig szólt párat a közönséghez, de mégis lehetett érezni, hogy mind ők, mind a közönség rettenetesen élvezik a történteket. Persze az olyan dalok, mint a 4U, a Got The Life vagy a Somebody Someone hallatán ezen nem is csodálkozik az ember. Az est fénypontja egy hét dalból összegyúrt MEDLEY volt, azaz a srácok megfogtak hat Korn dalt, egy Queen feldolgozást és egybegyúrták az egészet a következő sorrend szerint: Coming Undone / We Will Rock You / Twisted Transistor / Make Me Bad / Thoughtless / Did My Time és Clown. Zárásként pedig megkaptuk a Korn ultimate partytrekkjét a Y’All Want A Single képében. Bevallom őszintén, én kellemesen éreztem magam, jól esett ez a kis nosztalgiázás, mert tény és való, nagyon régen én is Korn fanatikus voltam, sőt a mai napig kristálytisztán emlékszem, ahogy kb. tíz évesen az óriási szürke walkmanemmel hallgatom a másolt piros Korn – Korn kazettámat buszozás közben. Good Ol’Times.
A második nap estéjén a Korn fellépése után már nem volt kedvem megvárni a Volbeat produkcióját, a Flogging Molly fellépésért meg még annyira sem volt kedvem átcammogni a piros színpadhoz, gondoltam, a Szigeten úgyis megnézem majd őket. Ehelyett más örömforrást kerestem magamnak, majd nyugovóra tértem. Harmadik nap a szél sajnos lecsendesedett, így a Nap melege egészen elviselhetetlen volt. A legjobb, amit tehettem, hogy árnyékban vártam az első koncert kezdését, ami egy órakor volt esedékes a kék színpadnál.
A német metalcore színtér másodvonalában helyet foglaló Neaera tipikusan az a csapat, akiknek hiába hallgattam meg minden lemezét, soha semmivel sem tudtak igazán megfogni. A többi honfitársuk, hogy csak egy kevésbé eklatánsabb példát említsek: pl. a Fear My Thougths mind a mai napig sokkal több ingert vált ki belőlem, és szívesen előveszem egyes lemezeit. A Neaera munkásságról azonban mindez nem mondható el. Persze ügyes koncertbandáról van szó, jól meg is mozgatták az osztrák rajongókat és otthonosan mozogtak a színpadon is, de a dalaik – hiába van vagy már öt albumuk – egész egyszerűen nem ütik meg azt a mércét, hogy egy Nova Rock szintű eseményen játszanak. Egyébként olyan nóták hangzottak el, mint a Let The Tempest Come, Heaven’s Decent, Spearheading the Spawn vagy az I Loathe. Összességében én nem bántam meg, hogy megnéztem őket és mielőbb viszont látnám őket egy budapesti klubban is, de akkor is úgy gondolom, hogy ez a zenekar nem áll arányban a hírnevével és a színtéren elfoglalt pozíciójával.
Szám szerint ez volt a második Architects koncertem, de az első egy fesztivál keretein belül. Sam két nappal később Budapesten azt mondta, neki tetszett a Nova Rockon adott fellépésük, és ezt én sem vitatom. Bár nem győzőm hangsúlyozni, hogy én súlyosasan klubkoncert-párti vagyok és nincs ez másképp az Architects kapcsán se. Habár elég rövid és szolid setlisttet kaptunk a budapesti eseményhez képest, az olyan dalok, mint a nyitó Follow The Water, Day In Day Out, Learn To Live, Heartburn, Numbers Count For Nothing vagy a záró Early Grave nálam egyenként hangos kiabálásra adtak okot és, amennyire jól érzékeltem a közönség többi tagja is aktív viháncolással fogadta Samék dalait. Hálául pl. a záró Early Grave esetében kaptak is egy óriási wall of deatht, de a circepitek átmérője is magáért beszélt. Őket bármikor szívesen megnézem, gyakorlatilag bárhol. (A lenti videón jól lehet látni 0:50-től, milyen porról is beszéltem.)
A jelenleg Craig Mabbitt (ex-blessthefall, ex-The Word Alive) vezette Escape The Fate munkásságát korábban volt szerencsém megismerni és, ami a régi dalaikat illeti azok egyáltalán nem adnak okot arra, hogy egy lapon említsem olyan zenekarokkal, mint pl. Asking Alexandria. Az ETF tisztességes dalokkal rendelkezik, album címszó alatt albumot adnak/adtak ki és bár a nevetséges imidszelés és a megcsináltság mutató itt is bőven kileng, ellenben zeneileg egy jóval összeszedettebb csapatról beszélhetünk. A baj ott kezdődött, hogy műsor gerincét a tavaly megjelent nagylemez dalai adták, olyannyira, hogy talán, ha egy dalt leszámítva nem arról játszották, mindet, akkor egyet sem (This War Is Ours (The Guillotine Part II)). Az említett album pedig nálam nem ment át a rostán és csúnyán le is húztam anno, élőben pedig nem sokat változott a helyzet. Craig jó énekes (két dal közti átvezetőiben kifejezetten szimpatikusnak bizonyult) és a többiek játéka is rendben van, de én biztos a régebbi dalaik vonalán haladnék tovább, nem mintha azok oly csodásak lennének, de mindenképpen előremutatóbbak az újabbaknál. Mindent összevetve – magam is meglepődtem – de az Escape The Fate bulija pozitív csalódás volt még, ha állítólagosan rettenetes koncertbanda hírében is állnak, de persze még így is nagyon mersze vannak attól a szinttől, amit ténylegesen komolyan lehetne venni.
Habár az alábbi koncertet részben érintettem a budapesti buli beszámolójánál, amiért kaptam hideget is, meleget is, úgy gondoltam, megérdemel egy önálló bekezdést is. Azonban tőlem mondhat bárki bármit, számomra óriási csalódás volt ez a koncert. Ha van egy olyan zenekar, akiknek több mint két millió rajongójuk van Facebookon és kb. hússzor ennyi a nagyvilágban. Ha van egy olyan zenekar, akiket a stílus egyik legfontosabbjaként tartanak számon. Ha van egy olyan zenekar, akik lemezen ennyire patent módon szólalnak meg, akkor azoknak kisujjból kell kirázni bármilyen koncertet. Én nem szigorú vagyok, hanem teljesen jogosan elvárom, hogy egy ilyen kaliberű zenekar lenyűgözzön. Ez nem sikerült, de mint mondtam, a budapesti koncert ehhez képest kifejezetten jól sikerült. Szemfényvesztés gyanánt attrakcióknak nem voltak híján, hiszen a basszusgitáros Matt a legmagasabb tákolmányok tetejéről ugrált le, Jona pedig bemutatta gitárpörgetési tudományát (pacsi érte amúgy), illetve az esemény főattrakciója az volt, amikor a többezres nézőközönségen gitárjával a hátán átevickélt, majd a szemközti keverőállás tetejére felmászott és onnan folytatta a pengetést, miközben Olival baráti szitkokat szórtak egymásra. No persze, ha mindez úgy történik, hogy a dalok is teljesen rendben vannak és még át is élik őket, akkor fejet hajtok, de én, aki végig pozitívan, a dalokat ismerve jól akartam magam érezni, és ez egész egyszerűen nem sikerült. Élettelen és harmatos egy produkció volt, Oli teljesítménye a budapesti koncerthez képest pedig tényleg siralmas volt. Jona nélkül pedig minden bizonnyal összeomlana a zenekar.
Az In Flames fellépése előtt mondhatni egy elég masszív nézőközönség csere zajlott le. Jómagam ennek kifejezetten örültem, mert egyrészt még leülni is volt lehetőségem, másrészt sokkal szimpatikusabb egyének vették át a megüresedett helyeket, akik közül mondjuk sokan inkább csak az Iron Maiden fellépése miatt férkőztek közelebb, de annyi baj legyen. Az In Flames egy örökkévalóságnak tűnő átszerelését követően robbant be a színpadra egy igazi klasszikusnak számító dallal, ez volt a Cloud Connected. Ám a helyzet nem volt túl rózsás, ugyanis bár a fiúk kiválóan muzsikáltak, a hangosítás kapcsán komoly problémák merültek fel. Először a Cloud Connected alatt állt be valami zavar, ami főleg azért volt vicces, mert Andersék észre sem vették mindezt, ugyanis a fülmonitorjaik változatlanul működtek tovább, a hang pedig csak kifele szállt el. A közönség persze nevetve fújolt, mire az In Flames minden tagja csak tágra nyílt pupillákkal meredt a többtízezres tömegre, hogy ezeknek mégis mi bajuk van. A hang mindeközben visszajött, Anders bocsánatot kért és a buli maximális fordulatszámon pörgött tovább. A következő tétel, a Trigger azonban nem várt meglepetéseket tartogatott, ugyanis a történet megismétlődött, de ezúttal kétszer olyan hosszú ideig és egy olyan hangot is hallhattunk, ami leginkább arra hasonlít, amikor valami kigyullad és leég (a lenti videón 0:27-én megy el a hang). A hiba a dal végére helyreállt, de hát mit ne mondjak: elég kínos volt a kezdés. Anders Fridén kiváló frontember lévén némi humorral azonban könnyen feledtetni tudta a problémát. Az olyan dalok, mint az Only for the Weak, a Pinball Map, a The Quiet Place, a Take This Life pedig tényleg távoli rossz emlékként állították be az említett incidenst. Az új albumról élőben két kiválóan működő nótát is halhattunk: Deliver Us, Where the Dead Ships Dwell, illetve a teljesség igénye nélkül a zenekar közeli munkásságából a következő tételek hangzottak el: Alias, The Mirror’s Truth és zárásként a My Sweet Shadow. Ez bizony a bakik ellenére igazi tetlitalálat buli volt.
Az In Flames koncertjét követően – öt koncert végig állása után – végleg elhagytam a kék színpad front of stage részlegét, hogy éhségemet csillapítsam és, hogy kicsit hátrébbról szemlélődjek tovább. A Motörhead bulijába épp, hogy csak beletekintettem, az Iron Maiden fellépést pedig kompletten kihagytam. Miért? Tavaly volt szerencsém hozzájuk és bár az esetek többségében őket választanám most úgy ítéltem meg fontosabb az, hogy a visszatérő System Of A Down buliján jól helyezkedjek, ami az Iron Maiden koncert után közel lehetetlennek ígérkezett volna. A SOAD fellépése előtt azonban még két koncert hátra volt. 1. A Pendulum hihetetlen bulit hozott össze, és kész csoda, hogy van egy olyan zenekar, aki gond nélkül váltja az elektronikus és a metálfesztiválokat. Tényleg profi és kiváló bulit láthatunk tőlük. Ám a fekete leves csak ez után jött. 2. A Social Distortion név alatt jómagam arra számítottam, hogy egy oldschool hardcore-punk együttes fogja letépni a tökeimet, de mindez egész máshogy történt. A SxDx harminchárom éve űzi az ipart, ám ez idő alatt rettenetesen megöregedtek. Az egykori fenegyerekek ma már inkább a cuki nagypapa kategóriát merítik ki (attól függetlenül, hogy Mike Ness mindössze 50 éves – a közönségből vagy hetvennek gondoltam). Abszolút nem kívánok róluk degradálóan beszélni, még inkább nem akarom kétségbe vonni hatásukat, ám az biztos, hogy a System Of A Down előzenekaraként – a közönség visszajelzése alapján – nem tudták megállni a helyüket. Az első dalt követően, a fél társaság leült, a másodiknál a közönség másik fele, a harmadik dalnál pedig nagyjából az egybegyűltek fele konkrétan összegubózva aludt a földön. A Jigglypuff-effektust átélni és látni meghökkentő élmény volt, de bevallom semmi esetre sem nézném meg újra, viszont egy füstös kis kocsmában sokkal könnyebben el tudom őket képzelni.
A Social Distortion műsora alatt mindenki kellő energiát szívhatott magába, így a SOAD-ot megelőző átszerelést már hihetetlen várakozás előzte meg. Jómagam már vagy hat éve nem hallgattam meg tőlük egyetlen dalt se, de érezni lehetett a levegőben, hogy ez bizony nagyon jó lesz. A színpad elé egy óriási fehér vásznat húztak fel, melyre egy gigászi SYSTEM OF A DOWN feliratot vetítettek ki (ez persze kiváló lehetőséget biztosított az ott állóknak, hogy megcsillogtassák bábozási képességüket). A zenekar pontban éjfélkor kezdett neki szettjének, ami egy huszonhét dalos kiváló bestof-ot jelentett. Nyitásként a Prison Song c. dalt kaptuk meg, amiről feltétlen látnotok kell a videót, még ha az a felét sem adja vissza az élő élménynek:
Folytatásként pedig olyan dalok érkeztek, mint: Soldier Side, B.Y.O.B., I-E-A-I-A-I-O, Needles, Deer Dance, Radio/Video, Hypnotize, Question!, Suggestions, Psycho, Chop Suey!, Lonely Day, Bounce, Kill Rock ‘n Roll, Lost in Hollywood, Forest, Science, Holy Mountains, Aerials, Tentative, Cigaro, Suite-Pee vagy a War?. Habár az első albumot leszámítva sose voltam egy ősrajongó, a koncert után elhatároztam, hogy újragondolom a kapcsolatunkat, mert az biztos, hogy messze ők adták a Nova Rock legjobb koncertjét, sőt ez idáig az év koncertje díjat is nekik ajánlom, pedig elhihetitek, idén már vagy hatvan külföldi zenekar buliján vettem részt. Serj és Daron is elképesztő énekesek, de az egész zenekar érezhetően rendkívül tehetséges zenészekből áll. Pontos, kitalált, összerakott showt láthatunk az elejétől a végéig. A közönség pedig függetlenül attól, hogy épp melyik dal szólt üvöltött, énekelt és táncolt. Serj is hihetetlen barátságos volt egész végig bár szerintem vagy teljesen be volt lőve vagy tényleg sikerült azonosulnia az anyatermészettel. Daron ellenben – ki tudja talán Serj sikeritől vagy egyéb elfojtások miatt, de – rettenetesen meghízott. Shavo mind a mai napig semmi sem változott, komplett pszichopata, John pedig végig meghúzódott és hátulról magabiztosan ütötte a ritmust. Nem nagyon van mit mondanom, tényleg kiváló eseménynek lehettem szem- és fültanúja, úgy, hogy, ha idáig bántam is volna, hogy kimentem, ez volt az a pillanat, amikor tudtam: megérte. A záró Toxicity/Sugar kettős pedig mondhatni tényleg csak olaj volt a tűzre.
Olyan összeállítást nem igazán tudok jelenleg elképzelni, ami miatt még egyszer kimennék, de ki tudja mit hoz még a jövő!? Nova Rock 2012, lássuk mivel rukkolsz elő!
A lehetőségért köszönet a Skalar Music Hungarynek.
