Nova Rock 2010 – 3. nap

Igazi Last Minute eseményként került fel számomra az idei fesztiválnaptárba a Nova Rock, mivel előzetesen nem különösebben terveztem, hogy ellátogatok a szomszédba, főleg az angliai kiruccanásnak köszönhetően. Viszont ha már úgy adódott, hogy baráti áron el tudok menni, ráadásul autóval, azonnal lecsaptam a kedvező lehetőségre. Főleg, mivel igencsak feltüzelt a Deftones koncert gondolata. Aztán még az indulás előtt gyors pillantást vetettem a napi bontásra és rögtön a szívemhez kaptam. Jóformán az összes zenekar nevét ott láttam a pénteki Download fesztiválról. De mivel nekem volt a legkevesebb beleszólásom az indulás időpontjába, valamint egy kiadós kóválygásnak köszönhetően igazából annak is örültem, hogy legalább a sacramentói csapatot viszontláthatom.

Korábban sosem jártam még a Nova Rockon, csak olvastam a beszámolókat, többek között itt a fórumban is, így aztán fel voltam készülve a legrosszabbra, mármint ami a körülményeket illeti. Hát igen, por az volt, nem is kevés, de ezt leszámítva minden csillagos ötös volt a számomra. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Egy hűsítő serital vásárlását követően szépen el is foglaltuk a helyünket a keverő előtt és vártuk a csodát, ami nem is váratott sokat magára. A Rocket Skates és a Diamond Eyes kettőse igen jó alaphangulatot teremtett, arról nem is beszélve, hogy azt hiszem életem legjobb hangosításának lehettem fültanúja, ráadásul fesztiválon! Már az alábbi videó is önmagáért beszél, gondolhatjátok akkor hogy milyen volt ez élőben!

Feiticeira, Elite, Knife Party következett a sorban én pedig újra tizenévesként tomboltam végig az összes számot, miközben egy a csakis Deftones-ra jellemző hihetetlen bűvkör totális vonzásába kerülve lehettem részese a csodának.
A hangszerek elemi erővel dörrentek meg, Chino pedig valami földöntúli hangokat adott ki magából. A CMND/CTRL és a You've seen the Butcher kettőse megint csak telitalálat volt. De igazából egy Deftones koncerten szerintem nem lehet mellélőni, játszanak bármit is.

Beauty School, Be Quiet and Drive (Far Away), Lotion, My Own Summer (Shove It). Közben megpróbáltam a színpad közelébe férkőzni, de valamilyen számomra teljesen érthetetlen okból kifolyólag a személyzet egyik derék embere közölte velem, hogy ezt én ugyan nem tehetem meg, pedig bőszen mutogattam neki a VIP karszalagomat… Na mindegy, igyekeztem túllépni a dolgon, nehogy megmérgezze már egy ilyen kis fiaskó az egyébként meseszép előadás okozta katartikus élményt. Nagy örömömre szolgált, hogy elég jó érzékkel válogattak régebbi és újabb dalok közül egyaránt, erre jó példa például a Birthmark bevetése is.

Bored viszont sajnos nem volt, ezt mondjuk kissé furcsálltam. De persze nem akarok én itt panaszkodni, hiszen a végére maradt még egy olyan hármas, amivel aztán végérvényesen felkerült a pont arra a bizonyos i-re. A Sextape után elég sokkoló volt a Passenger, amit annyira komolyan elénekelt Chino, hogy az döbbenet. Egész egyszerűen TÖKÉLETES volt. Ahogy a Change (In the House of Flies)

és a programot záró 7 Words is. Valóban nehéz szavakba önteni az érzést, az élményt. Mert nem csak egy kiváló koncertet láthattunk, hallhattunk, hanem egy teljesen patent showt, szimpatikus, alázatos hozzáállással és egy igazán remek Chino Moreno-val. Stephen Carpenter gitárja különös kegyetlenséggel hasított a fülekbe, Frank Delgado szintiszőnyege pedig végig biztosította a lúdbőrt. De Abe Cunningham dobolása, vagy Sergio Vega játéka sem volt egy fikarcnyival sem gyengébb a társakénál. Egy fantasztikusan egységes zenekar benyomását keltette ezen az estén a Deftones. Örülök, hogy nem hullott darabjaira a csapat a tragédiát követően. Chi-nek pedig továbbra is drukkolok, hogy felépüljön!

Azt hiszem ez volt az a koncert, amit még nagyon sokáig nem fog elfelejteni az, aki ott volt, illetve az új lemezt és ezt a performanszt egymás mellé téve nem is lehet kérdéses, hogy az év végi listán melyik zenekar lesz a dobogó legfelső fokán a 'Best Band' kategóriában…

Igazából többszörösen is kárpótolva lettem a kihagyott Downloados koncert miatt, arról nem is beszélve, hogy szerintem sokkal jobban jártam azzal, hogy Nickelsdorfban sikerült a négy évvel ezelőtti (szintén remekbeszabott) Pecsás buli után újra látnom egyik régi nagy kedvencemet.

Ezt követően, leküzdve a sokkot, nagy erőkkel nyomultam be a színpad közelébe, hiszen egy másik régi favorit (akik iránti rajongásom ugyan megkopott kissé a legutóbbi lemeznek köszönhetően) következett a sorban, a Killswitch Engage. A katasztrofális hangzás és az igencsak emberes távolság ellenére engem már a Donington Parkban is teljesen elvarázsoltak két nappal korábban, de ezúttal duplán felemelő volt, hogy végre újra testközelből lehetek részese a shownak. Legutóbb a 2008-as Pecsás koncerten sikerült ilyen előkelő pozícióba kerülnöm KsE koncerten.
Elég kegyetlen módon, a Rose of Sharyn nyitotta meg a programjukat, én pedig egy szempillantás alatt visszakerültem a teljes extázis állapotába. A Reckoning után jött a régi kedvenc, a Fixation on Darkness,

majd szép sorban folytatódott a slágerparádé, ami lényegében pontról pontra megegyezett az angol fesztivál menüjével: Starting Over, Breathe Life, The Forgotten, This is Absolution, A Bid Farewell, Never Again, Self Revolution

My Last Serenade, Life To Lifeless, The End of Heartache, My Curse. A végére pedig nem is kerülhetett más, mint a Holy Diver. Igazából itt is felesleges minden szó, aki volt már KsE koncerten, az tudja, hogy mire számíthat. Masszív energiabomba, sok mókázással, ugyanakkor pregnáns játékkal és sok-sok hálálkodással, jófejséggel. Én pedig az első hangtól kezdve az utolsóig végigénekeltem a bulit, aminek köszönhetően Mike D'Antonio többször is rámmutatott, haha, ami ugye neki visszatérő momentuma koncertek alkalmával, ám ezúttal, hogy jobban specifikálja a dolgot, megsimogatta nem létező szakállát is egy széles mosoly kíséretében, haha. Ez ám a BRAVO magazinba illő történet! :)

A csoda tehát nem maradt el, a KsE továbbra is megmaradt egyik kedvenc koncertzenekaromnak, abban pedig csak bízni tudok, hogy majd a következő albummal újra el fognak tudni kápráztatni, mint ahogy azt a régebbi lemezeikkel már nem egyszer megtették. Igazi pozitív energiabomba volt a buli, szórakoztatás a legfelsőbb fokon.

Az estét a Bullet for My Valentine koncertje zárta. A legújabb, Fever című lemezükkel még csak nemrég ismerkedtem meg, ennek köszönhetően viszont legalább nem ért teljesen ismeretlenül az albumot nyitó tétel, a Your Betrayal,

amit aztán a Fever és a Waking the Demon követett. A hangzás és a színpadkép is lehengerlő volt, ahogy azt már meg lehetett szokni a walesi csapattól. Ekkor viszont sajnos bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottam. Veszettül csörgött a telefonom, illetve jött az sms is, hogy a csapat bizony útra kész, úgyhogy jó lenne ha a parkoló felé venném az irányt. :(
Nos igen, nem volt mit tenni, fájó szívvel hátrahagytam a Vörös Színpadot, ám még így is bőven pozitív az összkép. Hiszen a Deftones és a Killswitch Engage is 10/10-es bulival kápráztatott el minden fesztivállátogatót. Sőt mi több, igencsak év bulija gyanús volt a dolog.
Ezek után pedig erős a gyanúm, hogy a jövő évben is ellátogatok osztrák barátainkhoz.

Az akciós jegyekért külön köszönet Norbikának, Fish! Krisznek pedig a közvetítői szerepért! ;)