Norma Jean, The Chariot @ Dürer Kert

A Skalar sokak óhaját teljesítette volna azzal is, ha külön-külön hozza el a The Chariotot és a Norma Jean-t. Az a hatalmas szerencse, hogy az idei közös Európa-turnéjuk elért Budapestre is, hatványozta  a lelkesedést. A The Chariot viszonylag sokszor megfordult már a kontinens nem túl nyugati országaiban is, de Magyarországot valahogy mindig sikerült elkerülni, a Norma Jean pedig egyike annak a maroknyi zenekarnak, akiket még a környező országokban sem igazán lehetett elcsípni az utóbbi években. A Norma Jean az utóbbi két lemezükkel elképesztően népszerű lett, ki-kitudtak lépni az underground korlátai közül, a The Chariot pedig a sok tagcsere ellenére is eléggé kiegyensúlyozottan tudja hozni azt, amiért érdemes őket szeretni. Hatalmasok az elvárások, nagy a lelkesedés. Sikerül-e mindenkit meggyőzni?

Evil Tiger Vulture European Tour

Admiral’s Arms

A turné híre előttig számomra tökéletesen ismeretlen francia zenekar kezdi az estét pontosan, menetrend szerint. Menetrend szerint nincs is túl nagy közönségük, de az idősávra jellemző létszámhoz képest talán még így is valamivel többen, a zsebabakuszom szerint 43-an lézengünk a színpad előtt. És az Admiral’s Arms sajnos sem a létszámon, sem a mozgáskultúrán nem tud érdemben változtatni. Kicsit rutintalannak tűnnek a helyzetben, az egyelőre csak ébredező közönséggel nem nagyon tud szót érteni Hendrick Gorecki frontember. Ezzel egyidőben pedig Matthew Rigg bőgőssel rommá köpködik a színpadot. És egymást. Csukott szemmel hallgatva őket meg mernék esküdni, hogy a zenekarral Jeff Moreira üti el a Poison The Well pihenője miatt felszabadult idejét. És időnként ezt a zene is alátámasztja. Helyenként teljesen olyan, mint amilyen a PTW lehetett volna, ha a The Opposite Of December vonalát viszik tovább. És ez alapvetően nem hátrány, sőt határozottan ígéretesnek tűnik amit hallok. Ráadásul az első pár szám után a hangosítás is bemelegszik, a szett második fele kifejezetten remekül szól. Remélem, hogy ez kitart. Bár a főzenekarok egyike sem az ultrasteril hangzásáról híres… Minden esetre annyi biztos, hogy őket érdemes lenne megnézni egyszer valamelyik kisebb klubban olyan zenekarokkal, akikkel egy súlycsoportban vannak. (Gellért Mátyás)

Dead And Divine

A Dead And Divine hamar elfoglalja a színpadot. És ezt a tényt biztosan hatalmas lelkesedéssel várnám, ha nem járna minden második héten erre egy másik ontarioi zenekar is. Mert a Dead and Divine a dallamos és poszt irányt leszámítva rendszeresen a Cancer Bats nevét juttatja eszembe. Viszont élőben az ő zenéjük is működik (függetlenül attól, hogy láthatóan nem csak az én fülem mellett megy el nagy erővel az egész), és bár az Admiral’s Armshoz képest kevésbé izgalmas ami a színpadról szól, Matt Tobin sokkal jobban meg tudja mozgatni a népet. Ami egyébként nem sokkal, de a koncertek törvényeinek megfelelően nőtt, a szesz törvényeinek megfelelően pedig hajlandó megmozdulni. És míg a színpadon a hangosítással vannak gondok, kifelé továbbra is pazarul szól a Dürer Kert. Az elsősorban az utolsú két lemezről, az Antimacy-ról és a The Machines We Are-ról válogató szett különösebb izgalmak és meglepetések nélkül ér véget, ami után az egyik, itthon már igen régóta várt zenekaré a terep. (Gellért Mátyás)

The Chariot

A Dead And Divine kissé élettelen (de legalábbis nem túl élvezhető) produkciója után már mindenki megváltásként várt a The Chariot legénységére, és a bepakolás alatt már elkezdődött az első sorok feltöltődése, ahol addig legfeljebb bérelt “statiszták” és néhány lézengő arc volt található. Mindenki jól megfigyelte a mellette levő embert, hiszen senki sem tudhatta, hogy nem-e ezek lesznek élete utolsó percei, majd a rövid beütés után felcsendült az Evan Perks és elszabadult a véget nem érő ostrom. Az egy perc hosszúságot alig meghaladó dal alatt mindenki megtalálta a magának való mozgást, legyen az eszeveszett kalimpálás, stagedive illetve bármi, amit nem szégyellt kiadni magából. A hangzás a helyén volt, bár ezzel már azért sem lehetett gond, mivel a The Chariot finoman szólva sem a technikai tudásával vonzza magához a rajongóit, hanem azzal, amit ott a háromnegyed óra alatt mindannyian átéltünk. Iszonyatos energiák szabadultak fel mind a banda részéről, akik nem voltak restek pörögni-forogni, rúgni, hangszert és rajongókat (!) hajigálni mindenfelé, mind pedig a közönség részéről, akik egy emberként üvöltötték a számtalan egysoros klasszikust. A setlistbe semmi meglepetés nem került, a szokásos The Who coveren kívül olyan slágerek is helyet kaptak, mint a Back To Back, a The Deaf Policemen, a Daggers, vagy a Phil Cosby (és még sokan mások). Megmosolyogtató dolog volt, amikor az utolsó szám levezetésénél Josh egyenként pakolta le a cineket és a tamokat David elől, miközben ő játszott rajta, és a végére a lábdobon kívül csak a pergő és a lábcin maradt előtte.  Ha volt olyan, aki csak értük jött le a koncertre, biztos vagyok benne, hogy elégedetten távozott a helyszínről, mert egyszerűen bombaként robbant szét a terem minden egyes dalnál, és a nyilvánvaló fáradtságuk ellenére is kihozták a helyzetből a legtöbbet a srácok, így hát egy örök élménnyel a hátunk mögött vártuk, hogy a Norma Jean is hasonló érzéseket váltson ki bennünk, egyszerű rajongókban. (Jene Balázs)

Norma Jean

A The Chariot koncertje alatt szélsebesen lepofozom az elvárásaimat. Egészen nehezemre esik elhinni, hogy Cory Brandanék meg fogják tudni ütni azt a szintet, amit az előző fél-egy órában tapasztaltam. Pedig Scogin zenekara szerepel a Bandák, akikkel nem foglalkozom listámon. Aztán különösebb felhajtás nélkül rákezd a Norma Jean, és pillanatok alatt visszalobbantják a hangulatot. A The Chariot eléggé összefolyó hangzása után lényegesen érthetőbben szólalnak meg, kellőképp zajos, de szerencsére kivehető, hogy mit hallok. Viszont az iszonyatosan túlerősített be-berobbanó basszusok rosszak. Valószerűtlenül hangzanak, túl hatásvadászok, nem kellene szükség legyen ilyesmire egy zajhardcore-ból induló zenekarnál. A korábbiakhoz képest mérsékeltebb a közönség, de ez lényegében természetes. Azt a szintet nem szégyen alulmúlni, van bőven mozgás a küzdőtéren, a passzivitás vádja nem fenyegeti a közönséget. A setlist közben a webkettőnek köszönhetően ugyan nem okoz határtalan meglepetéseket, viszont tényleg nagyszerű, szerencsére igazán változatos, minden lemezről kerülnek elő számok (Face:Face, Bayonetwork, Blueprints For Future Homes), és bár az utolsó lemezük nem tartozik a legjobbak közé, az erről elővett dalok is abszolút működnek (Bastardizer, Leaderless and Self Enlisted). És míg szépen lassan mindenki megtalálja a számítását, egészen hirtelen elfogy a játékidő, elérünk az utolsó számhoz. A Memphis Will Be Laid To Waste pedig tökéletesen, Josh Scoginnal a színpadon zárja az amúgy kikezdhetetlen koncertet. A Norma Jean egyetlen hibája (és legjobb húzása) az egészben annyi, hogy épp a The Chariotot hozta magával. És ezen az estén kikapott tőlük. (Gellért Mátyás)

Köszönjük a lehetőséget a Skalar Music Hungary szervezőinek!