Nile, Grave, Belphegor @ A38

A felfokozott érdeklődés mellett előzetesen csak annyit említenék meg, hogy elvileg lett volna még egy sehol nem hirdetett előzenekar, akik buszlerobbanás miatt nem jutottak el a Hajóig, de a kilétüket illetően nem tudok nyilatkozni, a három fellépő a csúszással együtt pont elég volt ezen az estén, így nem igazán érintett meg ez a kis közjáték.

Az osztrák death / black bandáról túl sokat elmondani nem akarok, programjuk a sebesség, a darálás és a dallamok mámorában szállt tova, esetemben szinte szó szerint. Híveik nagy örömére előkerült a Bondage Goat Zombie c. legutóbbi lemezük néhány tétele, de emellett több régebbi dalt is előbányásztak istenkáromló tarsolyukból a 40 perces, ám annál hosszabbnak tűnő műsoridejük alatt. A Belphegor arzenál szerves részét képező gyors tempók közt elrejtett hatásvadász szaggatások mi tagadás, eléggé működtek itt-ott, de a pátosszal túltelített középszerű dallamaik sosem fogtak meg, s a bandát sem sorolnám az általam gyakran hallgatott formációk közé, így zárnám is közlendőmet.

Annál inkább fűtött a kíváncsiság, hogy sikerül-e olyan várfal vastagságú lánccsörgető gitárhangzással megtámogatni a Grave szettjét, mely koncerten a legélvezhetőbbé teszi ezt a fajta régisulis svéd death metalt. Sajnos csalatkoznom kellett, mivel csak a dobok és az ének szólt igazán hangosan, de odafigyelve azért el lehetett képzelni, milyen lenne a svédek egyébként igen mélyen zúgó gitársoundja a megfelelő hangerőn. A tipikus hosszú hajú északi arcokból álló banda igazából nem emelkedett olyan népszerűségi státuszba, mint pl. az Unleashed, vagy a Dismember, de a debütáló Into The Grave lemezük pl. a műfaj egyik megkerülhetetlen klasszikusa, lehetett is örülni a róla felbukkanó daloknak. Nem emlékszem már a pontos számsorrendre, a Turning Black, Out Of The Light, Bloodpath, You’ll Never See dalok voltak, de elhangzott még az Into The Grave és ha jól emlékszem a Deformed is. Ola Lindgrenék erőteljes riffekből építkező számait élvezettel lehetett hallgatni, s bólogatni rájuk, de igazán kiemelkedő momentumokból a lemezes teljesítményükhöz hasonlóan kevés akadt a koncerten. Ez viszont nem kritika, mert egy minőségi szintet megbízhatóan hoznak, pusztán annyit jelez, a Grave egyszerűen „csak” jó volt.

Nagyon magas elvárásaim voltak a Nile-lal szemben, de a második dalnál már el is feledtették velem a tervezett hét órás kezdés helyetti fél kilences beengedés és a bejutásom körüli bonyodalmak miatt bennem maradt rossz szájízt. Mert hiába a tartózkodó szemlélődés, ha egy mesterien összeválogatott program a jó értelemben vett profizmussal párosul, ott nincs mit tenni, át kell adni magunkat a hangorkánnak. A szett sorrendben: Dusk Falls Upon the Temple of the Serpent on the Mount of Sunrise intróként, Sacrifice Unto Sebek, The Black Flame, Papyrus Containing the Spell to Preserve Its Possessor Against Attacks from He Who Is in the Water, Ithyphallic, Sarcophagus, The Essential Salts, Annihilation of the Wicked, Black Seeds Of Vengeance, valamint zárásként Unas Slayer of the Gods. És bár utólag furának hat, hogy a debütáló lemezről még mutatóba sem szedtek elő semmit, valamint szomorúnak, hogy ráadást sem adtak (azonnal kapták is szét a roadok a cumót), meg hát elégedetlenkedés nélkül nem létezhet a magyar (mér’ nem vót Cast Down the Heretic, mér’ nem vót Masturbating The War God, stb.) de ez a koncert ezzel a dalválasztással közel tökéletes volt. Sőt, megkockáztatom, a jó húsban lévő, mindenkivel boldogan mosolyogva pacsizó és ugyanilyen kedélyesen dedikáló Karl Sanders bandája bizonyságát adta, nem véletlen az őket övező hype és közönségszeretet. Mert a közönség ezen az estén (is) nagyon szerette ezt a bandát, pedig nem ők az egyetlenek, akik extra hangszerekkel és egy jól megválasztott koncepcióval dolgoznak, de nekik valahogy nagyon bejött ez az egyiptomi témaválasztás. Bár azt is hozzá kell tennem, a sikerükhöz olyan önmagukért beszélő dalok is szükségesek, melyekből egy csokornyit pont ezen az esten hallhattunk a hajó színpadán.

Akár a The Black Flame félelmetes suttogásait, doomos riffjeit, akár a The Essential Salts homokviharként síró gyors középrészét, akár a Sacrifice fajsúlyos nyitását vesszük, mind hatványozottan, lemezminőségben dörrent meg. Bár a számok közt sok volt a leállás, (főleg Karl matatott a gitárján, meg a nem metal betéteket játszó laptopon), de a következő dalnak mindig hihetetlen energiával és elánnal estek neki. Meg ugye felemelő volt hallani Dallas szájából, hogy az elesettek vérével szentelik fel a falloszát. Vérprofi zenészek ezek, a vezéregyéniségek tudásához hasonlóan Kollias fergeteges, elődjeinek lemezre álmodott témáit néhol szabadon kezelő dobolását sem fogom kiemelni és ajnározni, megteszik ezt majd helyettem sokan mások. Inkább kitérnék a turnébasszer Chris Lollis-ra, aki egyedüliként azt is tudta, mire használja hosszú haját, meg mozgásban is ő vitte a prímet (külön hangsúlyos volt, mikor mindhárman hörögtek a mikrofonokba). Hangozzék bármily klisésen is, de a kb. egy órára rúgó játékidő úgy szállt el, mintha 10 perc lett volna, úgyhogy tényleg tudnak valamit.
A Nile ezen az estén is jött, látott és fölényesen győzött.