2011. október 24.
A tegnapi este folyamán elérkeztünk az év egyik leginkább várt eseményéhez, az esztendő második felének egyik legnagyobb dobásához és 2011 egyik megkerülhetetlen csúcs bulijához. Idén, hazánk történelmében másodszor látogatott el Budapestre az a Never Say Die! fesztiválturné, mely korunk legmodernebb és legközkedveltebb csapatait gyűjti össze évről évre és juttatja el a világ minden tájára. Idén se volt ez másképp, hiszen olyan csapatok kaptak helyett az utazó cirkusz soraiban, mint a Suicide Silence, az Emmure, a Deez Nuts, a The Word Alive, az Oceano helyett érkező As Blood Runs Black, a The Human Abstract és a Vanna. A mainstream metal/hardcore színtér élenjáró csapatai rendre bizonyítottak és igyekeztek lehetőségeikhez képest mindenkinek a kedvében járni. Lássuk a részleteket.
Jómagam már kora délután megérkeztem az eseménynek otthon adó Dürer Kertbe, hiszen két ízben is interjút kívántam készíteni. Egyfelől mikronvégre kaptam Jesse-t, az Emmure gitárosát (eredetileg Frankie lett volna a kiszemelt, de számára túl görbe volt az előző este), illetve AJ-t, a The Human Abstract agyának számító gitárost. Korai ottlétemnek köszönhetően így már a legelső vendégeket láthattam és csodálhattam. Ehhez nem kívánok hosszabb kommentárt fűzni, azonban ha mást nem is, annyit leírnék és ezzel együtt egy könyörgést is megfogalmaznék: kedves ifjú metál rajongók, ne köpködjetek! Aki nem bírja türtőztetni az orális fixációit, az hozzon magával köpőcsészét, de letaglózó, hogy fiatal fiúkat és lányokat (!) is egyaránt láttam, hogy álldogálnak és folyamatosan köpködnek, de még csak nem is az utcán, hanem bent egy szórakozóhelyen. Mindegy, én már nem akadok ki ilyesmin és ráhagyom, másfelől viszont kötelességemnek érzem, hogy szóljak érte.
A metalcore harmadvonalába tartozó Vanna sosem volt egy túl markáns csapat. Aki valaha kicsit is mélyebbre karcolt az underground felszínén, az minden bizonnyal találkozott már a csapat nevével. Az eddig három nagylemezt maga mögött tudó és ezekből az én szememben az első, Curses c. anyagukkal számottevőt alkotó csapat egy pont olyan koncertet adott, mint amilyen lemezeket is gyárt. Összeszedett, szerény, ügyes és jól begyakorolt, de mindemellett a modern dalszerkezetek dacára végig ott az az erős hiányérzet, ami az otthoni hallgatások során is fel szokott merülni a csapattal kapcsolatban. Nehéz megmondani, hogy mit csinálnak rosszul, mert látszólag minden megvan, ami a nagyobb áttöréshez kell, de úgy gondolom, ezt sosem fogják elérni. Az egyetlen markáns és szembetűnő negatívum Evan tiszta énekhangja és annak mennyisége volt. Ha jóval kevesebb, azonban annál tudatosabban használt és jobban felépített dallamokat használnának, sokkal inkább működne a történet, mert így ebben a formában inkább több kárt okozott Evan éneklése, mint, amennyi változatosságot tud belecsempészni a zenébe annak puszta létével. Remélem nekik a legjobbakat és figyelni fogok rájuk, mert bár ügyesek, de ami a legfontosabb, (még) szerények. Felcsendült dalok: I, The Remover; Black Bones; Scarlet Shroud; Safe To Say; Trashmouth.
Számomra az este leginkább várt koncertje a technikás zenék kedvelői számára megkerülhetetlen The Human Abstract volt. Noha utolsó albumuk, név szerint a Digital Veilt nagy csalódásként éltem meg, AJ-vel való beszélgetésem némileg visszahozta a kedvem a zenekarhoz, lemezük újraértékeléséhez, de leginkább a koncert előtti várakozásomat élénkítette fel. Azonban bármennyire is szeretném az ellenkezőjét írni, a koncertjük igencsak harmatosra sikeredett. Élettelen és fárasztó volt. Nekem 2006 környékén a The Human Abstract a finomságot jelentette, és pont ez az, ami teljes egészében hiányzott ebből a fellépésből. A klasszikus témák itt is fel-felcsendültek, de a csapat kiállása több ízben is hagyott kívánnivalót maga után, bár mentségükre szóljon, hogy a jelenleg zajló változtatások bizonyára sokat rontottak a csapat összképén. Ryan, a Corelia énekese pöttöm termetével és grunge-kinézetével inkább a szánalom érzetét keltette fel bennem, de meg kell hagyni, mindezt kiválóan kompenzálta a hangjával. Élőben kissé háttérbe szorult a tiszta ének, de minden alkalommal, mikor az felcsendült több mint hatásosnak bizonyult. A korábban játszott Nocturne Medley-t (a 2006-os albumról több dal legmarkánsabb részeit egy dalba sűríteni és előadni) a játékidő rövidsége miatt viszont sajnos nélkülözniük kellett. Egy új énekessel, egy összeszokott és teljes estés programmal visszatérő koncertet mindenesetre megnéznék tőlük, ha már az a vágyam az interjú után úgyis elillant, hogy Nathan visszatérjen a csapat élére.
Aki ott volt a csapat tavaszi koncertjén, az bizonyára izzadó tenyerekkel várta az ismétlést, ugyanis hazai debütálásukkor több, mint kiváló koncertnek lehettek szemtanúi, akik aznap este ellátogattak a Dürer Kertbe. A tegnapi fellépésük viszont jócskán felülmúlta a múltkori megmozdulásukat is. Tökéletes megszólalás, egységes kiállás, kiváló dalválogatás és mindezt tetézte a közönség és a csapat között zajló erőteljes energiaáramlás. Nálam ők adták az este legjobb buliját, noha az ideivel szemben csak az első albumuk volt igazán az, ami labdába rúgott nálam élőben újfent megvettek kilóra. Továbbá a tegnap esti koncertről minden zenekar példát vehetne, mert egy igazi etalonnak számító metal buli volt. Sonik ezúttal is példaértékűen kommunikált a közönséggel mindamellett, hogy földöntúli hangjával tökéletesen passzolt a többiek végletekig pontos és kitalált dalaihoz. Egy megszerkesztett, de mégis lélegző koncert volt a tegnapi, igazi élmény volt őket nézni. A közönség alatt pedig le a kalappal (ellentétben a Vanna alatti szánalmas és nevetséges mosh-sal). Dalok: In Dying Days, Resist, Divided, Hester Prynne, Angel City Gamble, Resist. Egy dolgot sajnáltam: nem az Oceano, hanem a Deez Nuts helyére kellett volna beugraniuk.
Hazánkban kevésbé népszerű, a tengerentúlon azonban annál inkább kelendő termék a The Word Alive legénysége. Nyilván ennek függvényében jócskán kevesebb érdeklődő gyúlt a színpad elé, ami főleg az As Blood Runs Black teleházához képest volt andalító (és most itt pusztán a nyitottságra gondolok.) A valami oknál fogva csupán egy gitárossal kiálló csapat szintén remekelt. Zeneileg semmi újat nem tudnak felmutatni, sőt, még talán annál is kevesebb volt a repertoárjukban, azonban a szintetizátorral megtámogatott modern emocore abban a szűk fél órában így is kellemes hallgatnivalónak bizonyult. Nem tudom elképzelni, hogy az alábbi zenével öt év múlva is emlékezni fogunk rájuk, de tény, hogy ügyesek, és ezt nem nagyon lehet tőlük elvitatni. Én kicsivel több egyéni megoldást, ötletet várnék tőlük illetve, hogy az énekes tüntesse el a Design The Skyline világát idéző melír csíkot a hajából. Ha ez a két dolog megtörténik biztosan egy szélesebb publikum is elkezdi őket komolyan venni. Meglátjuk.
És akkor jött a feketeleves. Idén ez volt a harmadik Deez Nuts koncertem és finomabban nem is tudnám elmondani azt a tényt, hogy számomra egy is bőven elég lett volna akár egy életen át is. Miről szól a Deez Nuts? JJ Peters az I Killed The Prom Queen egykori dobosa gondolt egyet, és útjára indított egy hardcore és hip-hop zenék által inspirált projektet, ami valódi mondanivaló hiányában poénokkal igyekezett lenyűgözni a nagyérdeműt. Ez a 2008-as Stay True c. lemezükkel bezárólag még úgy, ahogy sikerült, hiszen a címadó, az I Hustle Everyday és a Like There Is No Tomorrow c. dalokban még megvan az a bizonyos faktor, ami miatt szórakoztatóvá válik az összkép, de az utolsó anyag már se zeneileg, se poénként nem volt értékelhető. Élő teljesítményük pedig lehet, hogy a külső békásmegyeri parkolókban jó kis háttérzeneként funkcionál, de élőben pont annyira unalmasak, mint lemezen. Harmadjára pedig már a sírás kerülgetett, így kénytelen voltam a felénél kimenni a teremből, mert nem egyre jobban fájt tőlük a fejem. A fent említett dalok ezúttal is a csúcspontokat jelentették, de saját és barátaim véleménye, illetve az ásítozó emberek számának tekintetében bőszen állíthatom, hogy a Deez Nuts önmagát is alulmúlta. Hardcore-nak kevés, poénnak szánalmas, zenének meg szar. Bocs.
A második koncert, amire igazán kíváncsi voltam, az nem meglepő módon az Emmure fellépése volt. 2007-es nagylemezük annak idején igazi csemege volt számomra, így egyfelől emiatt, másfelől legutóbbi Speaker Of The Dead c. anyaguk élőben való megszólaltatása volt az, ami hajtott velük kapcsolatban. Sok szidalom éri őket, és bár tény és való, hogy a suttyóbb végéről égetik a gyertyát, de a Deez Nutsszal ellentétben mindezt egyéniséggel, stílussal, kiállással és, ami a legfőbb, a lehető legmodernebb módon teszik. A hangzás tekintetében már a beállás örömkönnyeket fakasztott az emberek szemében, főleg ami a gitár földöntúli hangját jellemezte. Nem vagyok a csapat nagy rajongója, sőt én is inkább a szkeptikus oldalt erősítem, de ahogy a Children of Cybertron c. intrójukkal berobbantak, az tagadhatatlanul emberfeletti volt. A folytatásban érező Solar Flare Homicide sorait pedig boldog-boldogtalan öklét az égnek tartva üvölthette („I see a fire in the sky!”). Van, aki tagadja és van, aki nem, de mindannyian tudjuk, hogy ezt a dalt mindenki ismeri és 2011 egyik legfontosabb guilty pleasure tétele volt. A közönség talán csak az As Blood Runs Black alatt volt élénkebb, ami szerintem a hangzás sokkol erejére vezethető vissza (habár egyszer hátrébb mentem, ahol jóval gyengébb volt az összhatás, mint az első sorokban). Összességében az alábbi cirka negyven percben egy olyan szettnek lehetünk szem és fültanúi, amit nem fogunk egy könnyen elfelejteni. Ha hosszú távon is tudnának olyan dalokat írni, amelyek lekötik a figyelmemet, akkor biztosan komolyabban venném őket, de az is biztos, hogy a koncert alatt egy pillanatra se néztem az órámra. Az olyan dalok, mint a Sound Wave Superior, I Thought You Met Telly And Turned Me Into Casper, Rusted Over Wet Dreams, Chicago’s Finest , 10 Signs You Should Leave vagy a szerintem csúcspontot jelentő Demons with Ryu óriásit taroltak. Ha nagyobb mennyiségben bírnám a suttyóságot, akkor ők lennének a kedvenceim. A koncertjüket követen, azonban elszólított a kötelesség, így Bali Dávid barátomat kértem fel az idén már másodszorra hazánkba érkező Suicide Silence értékelésére.
Krisztiánhoz hasonlóan az Emmure fellépése után én sem nagyon találtam a helyem, és emiatt egy kicsit tartottam is attól, hogy a Suicide Silence képes lesz-e ismét ugyanazt adni, mint a nyári koncerten. És annak köszönhetően, hogy egy napig beleláthattam Mitch Luckerék mindennapjaiba, egyedül abban tudtam reménykedni, hogy a srácok már kellőképp szétcsapták magukat az atombiztos előadáshoz, ami, valljuk be, ismét óramű pontossággal működött, még ha kissé megrendezettebb és színpadiasabb is volt, mint legutóbb. Ugyanis a Suicide Silence koncertje nem feltétlenül koncert volt, mint inkább egy előadás, ahol egy teljes háttércsapat biztosította a szórakoztatást – valahogy épp úgy, ahogy ez a kilencvenes években a nu-metallal is történt. Nem is véletlen a The Black Crown kapcsán felmerült múltidéző analógia, hiszen a formáció nem csupán zeneileg, hanem marketing terén is ugyanazon gyökerekhez nyúl vissza, ám mindebben így sincs hiba, hiszen az emberek szeretik és átélik mindazt, amit az új hajjal ugráló Mitchék, valamint az ő embereik közvetítettek ebben a szűk negyven percben. A gond inkább az volt, hogy az Emmure olyannyira feladta a leckét – már csak az újdonság ereje kapcsán is –, hogy a Suicide Silence hiába hozta a formáját, ez valahogy mégis kevésnek bizonyult, és hátulról nézve a hangzás sem volt olyan magával ragadó és erőteljes, mint Frankie-ék esetében. Persze a nyitásnál ez még senkinek sem jelentett problémát, hiszen a Wake Up és az Unanswered dalpárosa módszeresen megteremtette az alaphangulatot, és az olyan dalok, mint a Lifted, a Smoke, a Fuck Everything vagy a Disengage is egyként mozdították meg a rajongói keménymagot. Ennek csúcspontja persze a turné sajátjaként megjelölt zárás, a No Pity For A Coward volt, ahol a korábban látott felvételekhez hasonlóan mindenki felmászhatott a színpadra, ám amilyen katarzist adhatott ez a rajongóknak, annyira hirtelenül fejeződött is be a koncert, mert a setlistre hiába volt még ráírva a Bludgeoned, a visszahívásra nem került sor. És talán nem is feltétlenül baj, mert úgy érzem még így közel egy nappal a koncert után is, hogy a júniusban tapasztalt erőt most valahogy nem sikerült ismét megidézni – mindez nyilván nem változtat semmit, inkább csak megerősítette bennem, hogy a Never Say Die! a Despised Icon kiesését követően Európában már nem feltétlenül a headlinerről szól, de amíg ilyen csokrok kerülnek összeszervezésre, ez talán nem is jelent problémát.
Két kérdést hagynánk a végére: 1. Szerinted melyik zenekar teljesített a legjobban az este folyamán? 2. Melyik interjúnkat szeretnéd hamarabb olvasni, azt, amelyiket az Emmure vagy azt amelyiket a The Human Abstract gitárosával készítettünk?
