2011. augusztus 24.
Eddig nem volt rá példa, és ki tudja, lesz-e még valaha, így mindenképp az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb élménye volt a 2011-es, ötödik GYÁR Fesztivál, hiszen nemzetközi hírű zenekarok léptek fel egy megújult fesztiválon – sem a helyszínt váltó rendezvényen, sem az annak helyt adó, borsodi megyeszékhelyen nem volt még példa arra, hogy egyszerre több külföldi húzónév is fellépjen (szellős példaként persze lehetne említeni az Operafesztivál korábbi vendégeit: Epica, Therion, Tarja, stb.), de az idei AzFeszt remélhetőleg ideiglenes kényszerpihenője lehetőséget adott arra, hogy a szervezők aduászt játszhassanak ki, és olyan bandák lépjenek fel Miskolcon, mint a Soilwork, a Skindred vagy épp az A Wilhelm Scream. Innentől már csak az volt a kérdés, hogy a kisebb nevekhez szokott szervezők és az Egyetemi Napokra berendezkedett helyszín mennyit tud kihozni a ziccerek sorozatából, hiszen csupa olyan bandát sikerült lekötni, akiknek az élő teljesítménye nem volt a kétségeink közt. Rövid beszámolónk következik:
Rövid, mivel személyes okokból (kórház + gyakorlat + reggel hat, stb.) nem tudtam meglesni a legtöbb koncertet, ami a fáradtság és az eleinte szűk időkeret mellett a jelentősebb motiváció hiányának is köszönhető volt, de természetesen a kötelező köröket teljesíteni kellett, így a Skindred nem maradhatott ki. Este hét körül a fesztiválra érkezve az embert végtelenül ismerős látvány fogadta, hiszen nehéz úgy felnőni Miskolcon, hogy vagy az Egyetemi Napokra, vagy a Rocktóberre ki ne keveredjen legalább egyszer az ember, és alapfelállását tekintve a GYÁR Fesztivál is átvette ezeknek a berendezkedését, helyszíneit, jellegét: belépés ugyanott, színpadok ugyanott, sör ugyanott. Amíg utóbbit fogyasztottuk, kaptunk szűk negyedórát az Elvis Jackson fellépéséből, amelyben nagyjából benne is volt a lényeg: bugis dalok, a zenéhez nem illő időpont (ami, ha megnézzük a Nagyszínpad felhozatalát, valamennyire érthető szervezői szempontból), illetve egy roppant mókás közjáték, mikor is egy vízi matraccal segítettek egy gyönyörű stagedive-hoz egy szerencsés koncertlátogatót. A kiírt kezdés előtt tíz perccel természetesen már a sátorban vártuk a Skindredet, de felesleges volt sietni (olyan szempontból nem, hogy a sátor villámgyorsan megtelt(!)), hiszen egyrészt a beállás is roppant lassú volt, másrészt mikor már mennie kellett volna az első dalnak, Benji még szunyókált a hotelben, de fél óra késés után bele is csaptak a besztof jellegű setlistbe. Sok dolgot nem lehet elmondani a fellépésükről, kiválogatták a legnagyobb slágereket az eddigi nagylemezeikről, beleemeltek még néhány színesítő elemet (Sad But True riff, Prodigy remix, stb.), Benji pedig valóságos raszta sci-fi metáldiktátorként vezényelte le a kicsit talán túl sok „hogy vagytok?! ez minden? nem hallom!” panellel tűzdelt koncertet. A közönség egyből vette a lapot, sőt, a második/harmadik dal környékén meg kellett állítania a bandának az egyik dalt, annyira nagy volt a tömegnyomor és a „pressure” (haha) az első sorokban, de miután mindenki lépett egyet hátra, ugyanúgy ment tovább a csirkepogó és az ugrálás, sőt, az egyre inkább előtérbe kerülő dubstep elemek miatt a tánc is. Rutinkoncert volt, de egy Skindredtől ilyet vár az ember, és ha ilyet is kap, akkor elégedett, márpedig mi ilyet kaptunk, így a Nobody-Warning zárókettős (érdekes, hogy az első számokon sokkal nagyobb volt a mozgás mint a pitgyilokra tervezett Nobody-n, biztos elfáradtak a hol illuminált, hol turulvérű pitgombócok) után mosolyogva hagyhattuk ott a közben hatvanfokos pokollá vált sátrat. Na de mit csinál az ember a headliner után? Először is gondoskodik a folyadékpótlásról, hiszen a dehidratáltság igen balesetveszélyes, majd megnézi, hogy mit csinálhat abban a pár órában, amit még enged neki a magyar egészségügy: a raggametált az újjászületett Superbutt követte, de őket meghagytam szeptember végére, a nagyszínpadon sem a Kiscsillag, sem az Irie Maffia nem tudott magához csábítani, a Betonaulában fellépő Sub Bass Monsterrel kapcsolatban pedig a legutolsó kellemes élményem egy müzlimelléklet volt még nagyon régen. Így aztán maradt a habos szocializálódás, illetve a bele-belepillantás a Bohemian Betyarsba (ahogy hallottam, előttük az Ocho Macho egyik tagja szó szerint ájultra trombitaszólózta magát), akik újabb remek koncertet adtak, és a nagysikerű Sziget-koncertjük után most a Piros Rocky hardcore punk körülményei közt is hibátlanok voltak. A csütörtök így igen pozitív végkicsengéssel bírt, és hazafelé egyedül azon keseregtem, hogy vajon a pokol hanyadik bugyra az, ahol csak Kozelt csapolnak? (Jávorkúti Ádám)
Mivel a pénteki napon Jakab Zoltán metalcore celebritás is lelátogatott aprócska városunkba, így valamivel hamarabb kezdtem bele az őrült és féktelen bulizásba, ami igen nagy lendületet is vett akkor, mikor a sátor mellett ülve megtapasztalhattuk, hogy a két legnagyobb színpad szörnyű összeszólásából főnixmadárként született meg egy új, teljesen valószínűtlen szupergrupp: a Nagyszínpadon játszó Fish! és a sátorban döngölő, hamarosan pihenőre vonuló Isten Háta Mögött dalai olyan masszaként csapódtak a füleinkbe, hogy ott helyben meg is ünnepeltük a Fishten Háta Mögött megalakulását, amire Zoli mintegy rákontrázva el is mesélte, hogy már alakulóban van a Wugazi mintájára egy új magyar underground banda, az Edda Gates, akik a borsodi prolirock líráját kereszteznék a zord észak dallamos halálmetáljával (természetesen a hír kacsa, mielőtt valaki még örülne(?!) neki). Szombaton kedvenc booker-menedzserünk még tenyerét is beszkenneltette az épülő Rockmúzeum felkérésére (igaz, a hostessek csupán egy jóságos, Hellwakening-pólós urat láttak abban, akiben mások a budapesti underground oligarcháját vélik felismerni két konteó szövése közt), így könnyen lehet, hogy az épület megnyitóján már nem az Edda fog Bridge to Solace átdolgozást nyomni a ráadásban, hanem fordítva? Erre sajnos nincs sok esély, viszont azt se gondoltuk, hogy az A Wilhelm Scream egyszer eljut majd Miskolcra, aztán mégis az első sorban találtam magam a These Dead Streets dallamainál egy olyan helyen, ahonnan még látni lehet a házunkat. Nunoék a fesztiválkörümények (avagy: kordon) ellenére is kiváló koncertet adtak, természetesen az érdeklődés nem volt a legnagyobb, de őszinte meglepődésemre dalról dalra nyerték meg az embereket, ami különösen a két aranykezű gitárosnak, Mike-nak és Trevornak volt köszönhető, akik több időt töltöttek az első sor arcában kinyújtott nyelvekkel szólózva, mint a végig nagy élvezettel éneklő Nuno. A dalok egyformán szemezgettek a Ruiner és a Career Suicide hibátlan slágereiből, de az EP néhány dala mellett még a Mute Printről is játszottak, így aztán a banda összes korszakának szerelmesei elégedettek lehettek. Lemezein is hihetetlenek, de élőben is elképesztő a punk és a metal fúziója, ami nélkülöz mindenféle erőlködést, műviséget, végtelenül lazán és ösztönösen váltják egymást a villámgyors tempók és a szólók, plusz olyan intenzívek a színpadon mint egy punk banda, de olyan precízek, mint a legjobb metalzenekarok. Hiba lenne nem kiemelni a bőgös Brian játékát, a Skid Rock elején húrt kellett cserélnem a légbasszusgitáromon, és a „more bass solos!” bekiabálások alapján nem én voltam az egyetlen, aki imádta az ex-Fullblast tag játékát. Később a backstage-ben megerősítették egy barack’ után azt is, amit már tudni lehetett: a már egy ideje késő nagylemez jövő év elején jön majd a No Ideánál, amitől mi minimum egy évvégi toplistás helyezést várunk, ha már napjaink talán legjobb punk bandájáról van szó. Mivel a rendkívül szimpatikus tagok miatt beszippantott minket a backstage, így a „Stiff Bastard, vagy irány az Egrix és a Southern Oracle?” kérdésben egyik se nyert, amit azért is sajnálok, mert egyrészt a Stiff Bastardhoz nagyon kedvet kaptam az utóbbi napokban (hasonlóképp jártam a Locust on the Saddle-el is, de cserébe minden nap meghallgatom azóta az Alphamantist, tegyetek ti is így), másrészt a fotók és beszámolók alapján az ‘Orákulum szokás szerint remek volt Egerben. A Nagyszínpadon ezután a N.O.H.A. csinált hatalmas bulit, amit egy kevésbé jó AWS koncert és jóval több sör után bizonyára én is a többi ezer emberhez hasonlóan élveztem volna, de így is jó volt nézni, hogy mekkora örömzenélés megy a színpadon. (Jávorkúti Ádám)
Ahhoz képest, hogy valószínűleg a legtöbb ember a szombati programot találta a legerősebbnek, nekem aznap volt a legkevesebb kedvem „gyárazni”: a Paddy & The Rats-et inkább klubkoncerten nézi meg az ember (sajnos nem a Rockyban, hanem a Betonaulában léptek fel), a Z.U.P. nagyon későn volt (főleg ahhoz képest, hogy pénteken a Kesh jóval hamarabb kezdett), a Belmondotól úgy támad kedvem sírni, mint a Brand New-tól soha, így aztán elsősorban amiatt mentem ki, hogy 1) megnézzem, február óta mennyit fejlődött a Till We Drop élő teljesítménye, illetve milyenek az új dalok, 2) végre választ kapjak néhány, a Seattle Sky-jal kapcsolatos kérdésemre az énekes Pete-től. Örömmel jelenthetem, hogy a fiúk egyre inkább kezdik kinőni a kliséket, és bár továbbra se fogom őket hajnalban ismeretlen számról felhívni amiatt, hogy túl eredeti lenne, amit csinálnak, de sokkal jobbak lettek élőben, és vagy az új dalok, vagy a jobb produkció miatt, de sokkal jobban átjött az a pozitív, vidám hangulatú, de azért lendületes és súlyos miliő, ami miatt az A Day to Remembert szereti az ember (és amit pl. a Chunk! No, Captain Chunk! minimálisan se tud hozni). Az új dalokról nem nyilatkoznék egyelőre, nem szólt ugyan rosszul a koncert (az általam meglesett fellépések mindegyike legalább korrektül szólt), de majd az album hangzásában dől el, hogy a breakdownok mennyire nyernek funkciót, és mennyire átütőek az élőben is jól hozott énektémák. Ezek után számomra már csak egy kérdés maradt a fesztiválra, nevezetesen, hogy meglessem-e a We Are the Oceant, de annyira gyenge az új lemezük (amellyel olyan ziccert hagytak ki, amiről nem is tudtak, hiszen az Alexisonfire feloszlása teret adott volna nekik, ha képben tudnak maradni, de így az Architects ellen semmi esélyük sem lesz), hogy a pihenés mellett döntöttem, főleg úgy, hogy egy nálam jóval kompetensebb kollégám vállalta fel a Soilworkről való tudosítást. (Jávorkúti Ádám) Az egész fesztivál általam legjobban várt koncertjéhez készülődött a Soilwork, és az Azfeszt nagyszínpad előtt még csak az első sorok voltak kibérelve, a koncert kezdetéig sem gyűlt össze akkora tömeg, amekkorára számítottam. Ez persze nem akadályozta meg Speedéket abban, hogy a Follow The Hollow-val kapásból megalapozzák az óriási hangulatot. Rögtön kiderült az is, hogy a hangzás cseppet sem javult az eddigiekhez képest, sőt, még rosszabb is lett, de a csapat – energikus kiállásának, a lelkes közönségnek és a remek setlistnek köszönhetően – ezt áthidalni látszott. A Crestfallen sem engedett a lendületből, ahogy nagyon jól sült el a Like The Average Stalker is, ami már csak azért is meglepetés volt, mert legtöbbször a Bastard Chaint szokták elővenni a 2001-es lemezről. Az iszonyatos hangzás ellenére jó volt látni, hogy Sylvain Coudret, és az oldalán Peter Wichers helyett beugró David Andersson mit össze szólózik, bár hallani is jó lett volna, gyakorlatilag az esetek többségében csak úgy lehetett követni őket, ha dúdolta magában az ember. Nagy örömmel mutatták be az újabb számokat is (szerencsére) a Sworn To A Great Divide albumot teljesen mellőzve. A Late For The Kill… olyan erővel robogott át rajtunk, hogy szinte a sátrat is sikerült lebontani, míg később az önkéntesek által előkészített wall of death-t a Let This River Flow felcsendülő dallamai hiúsították meg. A számok között pedig az is kiderült, hogy a csapat nem csak a közönséggel elégedett, hanem a pálinkánkkal is, ebből Speed egy rögtönzött kóstolót is tartott. Az őrület egészen a végéig tartott: koncertet elnyomó éneklés az As We Speak alatt és hatalmas ugrálás a Stabbing The Draman, amíg a ráadás híján utolsónak hagyott Nerve le nem csengett. Örülök, hogy láthattam őket, de az élményből jócskán elvettek a körülmények, viszont annyi biztos, hogy a Soilworkön nem múlt semmi. (Deményfalvi Péter)
Mivel nem találkoztam rossz hangzással, drága árakkal, bunkó szekusokkal (a „mi a fasz az a Nuskull Magazin? – „mi a fasz az az Őrmester Kft.?” szóváltásban sem volt akkora feszültség), rossz koncertekkel, így végtelenül pozitívan csalódtam a szervezőkben. Na nem mintha tavaly gond lett volna a fesztivállal, de most egy magasabb ligában próbáltak szerencsét, és nem buktak el (az általam saccolt nézőszám alapján anyagilag se), ami a sok segítő kéz mellett a lelkes önkénteseknek is köszönhető. Természetesen van még hová fejlődni szinte minden téren (a legzavaróbb az összeszóló színpadok keltette zajmassza volt), de ez gyakorlatilag egy debütálás volt, és annak határozottan kellemes – innentől már csak az lesz érdekes, hogy lesz-e jövőre Azfeszt, és ha igen, konkurál-e majd egymással a két rendezvény. Egyelőre ez még nagyon a jövő zenéje, addig pedig még hátravan egy remeknek ígérkező klubszezon, és egy köszönet a GYÁR Fesztivál 2011 szervezőinek.
A képeket köszönjük a Concertphotos.hu-nak!
