2008. február 13.
Azt hiszem, ez is egy olyan turné-összeállítás volt, melynek felemlegetésével még nyugdíjas koromban is traktálni fogom rezignáltan sóhajtozó környezetemet. Nem, nem túlzás a nagy szavak használata, hisz a Bécsbe érkezett két kanadai különítmény nem titkoltan hatalmas kedvencem, és akkor még nem is említettem Jason Netherton-ékat, akiktől ismét egy dinamikus bulit vártam majd’ egy évvel legutóbbi találkozásunk után.
Számításaim be is jöttek, ám előtte még egy kis várakozás tette próbára az egybegyűlteket. A hidegben a tömeg sűrűsödését egyre növekvő türelmetlenséggel és feszültséggel vizslatva kellett megállapítanunk, hogy itt bizony sztárok fognak játszani, aminek volt egy olyan kellemetlen vonzata, hogy egy órán át várakozhattunk a pénztár előtt. Ez alaposan próbára tette néhányak idegrendszerét, bár azért nem volt elviselhetetlen a helyzet.
A beengedés után mindjárt a merch-pultnál kötöttem ki, és még a Relapse istállós, skót származású Man Must Die koncertje alatt is javarészt ott tartózkodtam. Ilyen erős headlinerek mellett nem túl hálás feladat beindítani a publikumot, és az Anthrax, Kataklysm pólókban kiálló ifjoncok, bár egész jó hangzással kezdtek őrölni, nem is tudtak teljes mértékben megfelelni a kihívásnak. Nem ismertem őket korábbról, mivel a buli előtt nem jutottam el a legutóbbi The Human Condition album meghallgatásáig, csak a nevükkel találkoztam. Death metalként aposztrofálják magukat, ám azért inkább a naprakészebb, -core beütésektől sem mentes vonalhoz húzott a produkciójuk, legalábbis ahogy így élőben, ismeretlenül átjött. Szimpatikusak voltak, a frontemberüknek sincs rossz hangja, bár helyenként egy második gitár jót tett volna a megszólalásnak. Nem volt ez egy rossz koncert, de még hosszú út áll előttük, pontatlanul is játszottak, a blast-os részek is csúszkáltak, úgyhogy egyelőre felejthető volt.
A Beneath The Massacre aztán úgy söpörte el a skót srácok produkcióját, hogy csak úgy csattantak az állak egymás után a padlón! Már ahogy Justin Rousselle belőtte a dobcuccát, sejteni lehetett, hogy itt bizony klasszisokkal magasabb szintű brutalizálás van készülődőben, és nem is cáfolt rá a hírnevére a Montreali négyes. A Mechanics Of Dysfunction nagylemezről a klipes Society’s Disposable Son, az Untitled, a Modern Age Slavery, a The Surface, és a The System’s Failure hangzott el, míg a kislemezről (Evidence Of Inequity) a Never More-t, és a Totalitarian Hypnosis-t játszották. Előzetesen terjengtek olyan rémhírek, hogy a korábbi állomásokon a produkció az iszonyú sűrű és technikás zene miatt szétesett, de itt ez nem érvényesült, a banda szó szerint úgy szétb*szott mindenkit, hogy arra még most is nehezen találok szavakat. Justin emberfeletti módon szolgáltatta a precíz dobalapokat, melyre mesterien épült rá a technikás, örvénylő téma-kavalkád. Remekül szóltak, egy-egy drabális, szaggatottabb kiállás alatt egyenesen fortyogott a küzdőtér, a kigyúrt Elliot meg állat módjára, kicsit Frank Mullan-re emlékeztetően rázta a fejét, és a brutális hörgések mellett állandóan verte a mikrofont a melléhez, hogy csak úgy pufogott. Christopher Bradley a nyaktörő gitártémákat simán hozta, és Dennis basszusjátéka is figyelemreméltóan áramlott ujjai alól – hihetetlen magas szinten adták vissza a hanghordozóikon prezentált, nehezen kenterbe verhető minőségű brutalitást. Mennyit is játszottak? 25 percnél alig többet – nagyon kevés volt. Még akár kétszer ennyi ideig is elnéztem volna őket, decemberben pedig biztos, hogy az év koncertjei közt fogom ezt az alig fél órát emlegetni!
Az est sztárzenekara túlzás nélkül a Despised Icon volt, egyrészt rájuk voltak a legtöbben kíváncsiak, – egyre fojtogatóbban sűrűsödött a tömeg a színpad előtt – másrészt jöttek a divatosok is, bár itt azért sokkal normálisabban viselkedtek (és kevesebben voltak), mint azt odahaza megszokhattuk. A 300 c. filmből kivágott intrónál semmi nem passzolhatott volna jobban ide, a spártai harcosok buzdító csatakiáltását egy emberként, a falakat megremegtetve üvöltötte a publikum, az e pillanatban a The Sunset Will Never Charm Us szétfacsart kezdőtémája alatt szó szerint színpadra robbanó banda pedig akkora agresszióval és nyers brutalitással esett a hangszereinek, mint ahogy Leonidász király, és katonái aprították az ellent. Az Arena kistermében elszabaduló adrenalinhullám ekkor még a legvisszafogottabban szemlélődőket is magával sodorta, szinte forrongott az egész terem, a moshpit-et pedig inkább nem is említem.
A két frontember, a korábban a Neuraxisban dobolt nyurga Alex Erian, és a mindig borostás Steve Marois egymást felváltva hozták a károgásokat, hörgéseket és üvöltéseket (bár fájó pontként említem, hogy a pig squeelek eléggé el lettek hanyagolva), főleg Alex gesztikulált és ugrált megvadulva, arcán boldog ovis mosollyal néha úgy rázta a fejét, hogy azt kellett hinnem, pillanatragasztó tartja a fején egyenes ellenzőjű sapiját. A 2007-es lemezről szünet nélkül robogott tovább a Furtive Monologue; mely mondanom se kell, tördelt témáival atomsúlyosan vágott a nép közé. A Silver Plated Advocate megállíthatatlanul folytatta a sort, míg a grindcore-os Retina-t a turnémenedzserüknek dedikálták, aki rögtön a színpadon is termett, hogy átvéve Alex szócsövét, együtt károgja Steve-vel a beteg sorokat. Így aztán már eléggé megemelkedett a népsűrűség a deszkákon, alig fértek el egymás mellett a zenészek. Az Ills Of Modern Man egyik legnagyobb slágere következett a sorban, az A Fractured Hand breakdown-ja hatalmas ováció kíséretében hasított bele az éjszakába, a dal közepi bugyborékolásból kikerekedő húzós begyorsulás pedig ismét begyújtotta a circle-pit rakétákat, valamint meg lehetett állapítani, hogy igenis dalokat írnak, nem csak halmozzák random mód egymásra, ami épp eszükbe jut. Ahogy közelgett a set a vég felé, egyre jobban vártam a tavalyi műről az abszolút személyes kedvenc címadót, de „csalatkoznom” kellett, a Bulletproof Scales öklelt fel mindenkit megvadult bikaként. Ekkor már egy emberként folyt a víz mindenkiről, de még mindig tudták fokozni a hangulatot, utolsóként a sorban az In The Arms Of Perdition adta meg a kegyelemdöfést. A Kárhozat Karjaiban élőben is ugyanúgy ütött, szólója rövid időtartamára a két gitáros foglalta el a frontvonalat, a végén pedig ráadás nélkül hagyták ott a kifacsart és meggyötört rajongókat. Mennyit is játszottak? Fél óránál alig többet – nagyon kevés volt (pl. hol volt mondjuk a Nameless?). Dacára annak, hogy egy-két komplex megoldás, amitől lepetéztem a lemezen, lespórolódott a nagy rombolásban, a hihetetlen intenzitás, és energia elvitte a hátán a bulit. Ez is év koncertje-gyanús!
A Misery Index kezdésére alaposan megcsappant a közönség létszáma, de akik maradtak, azok többnyire igazi rajongók voltak, akiket Jason-ék alaposan átmasszíroztak intenzív ámokfutásukkal. Az Angliában egyébként a Despised Icon előtt színpadra lépő headlinerek hangzása elég zajosra lett véve, csakúgy, mint a legutóbbi, Mumakil-lel közös spliten, emiatt kicsit nehezebben lehetett kivenni, épp mit játszanak, de maga a koncert nagyon dinamikus volt. Adam Jarvis állat egy dobos, jó nagy lendületet adott alapozása a húros hangszerek kezelőinek, Mark Kloeppel és Sparky is bemozdultak és úgy headbangeltek, hogy öröm volt nézni. Mindjárt a program elején érkezett a Conquistadores, de a kettes lemezükről elhangzott még a Sensory Deprivation, a The Medusa Stare, és az Unmarked Graves is. Nem maradhatott ki a szórásból a debütáló nagylemez sem, egy négyes dalcsokor formájában lehetett tombolni a címadó Retaliate-re, a The Great Depressionre, a The Lies That Bindre, és a Bottom Feedersre.
A korábban említett splitről a Ruling Class Cancelled félelmetesen odasújtott, csakúgy, mint a The Color Of Blood a szaggatott indulásával, az Owerthrow-ról pedig a Manufacturing Greed, a Blood On Their Hands, a Pulling Out The Nails, és az (alig egy perces Hang ’em High-al egybefűzött) Alive darált le mindenkit. A sokak szerint legjobb anyagukról, a Dissent kislemezről volt Defector (Thinning The Herd), Dissent Part 1. (Sheep And Wolves) és Dissent Part 2 (Exception to the Ruled), továbbá egy feldolgozással is kedveskedtek a legkitartóbbaknak; a Terrorizer klasszikus első albumáról a Dead Shall Rise-al örvendeztették meg az egybegyűlteket (Jason egyébként külön köszönetet mondott az itt megjelent magyar rajongóknak, s a környező országokból érkezetteknek). Miután levonultak a gitárosok, követeltük a ráadást, Adam pedig karmesterként vezényelve megüvölttette előbb a bal, aztán a jobb oldalt, majd mindenkit egyszerre, minek hatására Sparky-ék mosolyogva visszaakasztották nyakukba hangszereiket, s végül megkaptam személyes kedvencemet is, a Meet Reality-t, ami még úgy is hatásos volt, hogy a szólójából semmit nem lehetett hallani, de sebaj, ez legyen a legkevesebb, haha. Így már körülbelül egy órája túrták a deszkákat, s azt hiszem elégedetten vonultak az öltözőjükbe. Mit mondhatnék zárásképp? Azt hiszem ez egy olyan este volt, amire még sokáig emlékezni fog, aki eljött. Szép volt, fiúk!
