Minálunk nem alien – Aversions Crown/Rings of Saturn-koncertbeszámoló

Hogy az „aliencore” mennyire életképes műfaji címke, azt inkább ne is kezdjük el fejtegetni, annyi viszont biztos, hogy kedden este a jelzőt leggyakrabban megkapó zenekarok közül ketten is landoltak a Dürer Kert kistermében. Nem nehéz kitalálni, a kanadai Rings of Saturnről és az ausztál Aversions Crownról van szó. Utóbbi magával hozta még honfitársát, a feltörekvő deathcore-os A Night in Texast, hazai részről pedig a The Palindrome Sequence csatlakozott a bulihoz, és a négy banda közös performanszából egy, ha nem is egységesen meggyőző, de mindenképp konzisztensen súlyos este kerekedett ki.

Egyetlen hazai fellépőként az egri The Palindrome Sequence nyitotta az estét. A srácok zeneileg tökéletesen passzoltak a lineupba, egy rendkívül sűrű, tömény deathcore-t játszó csapatról beszélünk. Komplex témákkal és dalokkal operáló műsorukat kifogástalan pontossággal adták elő, de ahogy elnéztem, az egyelőre nem túl nagy létszámú és távolságtartó közönséget nem igazán sikerült vele meggyőzniük. Ennek oka lehet egyrészt a szett nem túl tiszta hangzása, valamint a srácok egyelőre még kiforróban lévő színpadi kiállása is – mert ugyan a két vokalista a teljes bulit az elég nagy sugarú félkörben üresen hagyott nézőtéren pörögte végig, de a színpadon maradt zenészkollégák az egyik gitáros kivételével érezhetően kissé még elvesznek a zenei témákra való koncentrálásban.

Utóbbi dolog különösen akkor vált szembetűnővé, amikor az A Night in Texas legénysége bevette a színpadot, és lemezen eléggé szabványosnak mondható gonosz sötét deathcore-jukat rögtön példás intenzitással kezdték el sulykolni. Mindez már csak azért is figyelemre méltó, mert a zenekar ötfős felállásból ketten is beugró tagok voltak, ráadásul az Amon Amarth-ba illő kiállású gitáros, Angus mellett pont ők nyújtották a bandából a legemlékezetesebb performanszokat. Két névtelen hősünk egyike a vokalista, aki egyébként a banda videós haverja, és a múlt héten sebtében váltotta a valamiért hazautazni kényszerült állandó énekest, de mindez egyetlen pillanatig sem látszott-hallatszott rajta; a másik pedig a dobos, aki az én szememben az egész este leglátványosabb teljesítményét nyújtotta. Komolyan, öröm volt nézni, milyen lelkesedéssel veri szét a cuccot a srác, egymaga elvitte a hátán az egész műsort. A nézőtér ekkor már kezdett besűrűsödni, de pár harsányabban mozgó arcot leszámítva még mindig nem igazán szabadult el a buli.

Ezután következett a technikás death metalt gyakorlatilag sportteljesítmény szinten űző Rings of Saturn, akikre már egészen sokan voltak kíváncsiak, érezhetően legalább annyira húzónevei voltak az estének nálunk, mint a turné főzenekara. Kár, hogy az egész előadásuk baromira nem működött. Bevett internetes szokás a bandát azzal vádolni, hogy élőben a szerzeményeiket félig sem tudják eljátszani – na, ez a felvetés azonnal elvethető, a zenészek egytől egyig módszeresen kivégezték a hangszereiket. A problémák ott kezdődtek, hogy kihallani ebből szinte semmit nem lehetett, még úgy sem, hogy basszusgitáros egyébként nem is volt a felállásban. Hangszeres és dalszinten egyaránt teljesen összefolyt a koncert (az anyagaik beható ismerete nélkül legalábbis). Ian Bearer énekes meg nem tudom, miféle szubsztancia hatása alatt állt, de amellett, hogy ugyan félelmetesen jól vokálozott, pont úgy nézett ki, mint akit tényleg elrabolt valami csillagközi útonállóbrigád, és most fogalma sincs, épp melyik planétán is van. De legalább nem is nagyon érdekelte. Összességében azt kell mondanom, nem hagyott túl mély nyomokat a kanadai banda.

Végül eljött az Aversions Crown, és velük együtt a vég ideje is. A zenekarra jellemző sötét, apokaliptikus hangulatot két, a Tyrant album borítóját megelevenítő molinó alapozta meg, majd ahogy a srácok belecsaptak az Earth Steriliser című dalba, tényleg az egész termet egy csapásra elsöpörték. Kiállás pipa, hangzás pipa, közönségi aktivitás pipa, Mark Poida énekes torkában meg nem is tudom, hány lovecrafti Nagy Öreg hangja lakozik egyszerre – ezzel éles kontrasztban állt a srác rikítóan színes pólója, meg az, hogy milyen közvetlenséggel vezényelte a bulit, még akkor is, amikor a közönség egyik hölgytagja valamiért egy egész dalra a színpadon „felejtette” magát. A műsor amúgy nagyrészt a Tyrant számaira épült, amit a két legújabb dal, a Parasites és az Erebus, valamint a „ráadásban” (levonulni ugye nem is nagyon lett volna hova, így ehelyett inkább csak egy kis önéltetés zajlott) a 2011-es debütlemez No Salvation című nyitánya fűszerezett. Ha egy negatívumot fel kell rónom a bandának, az a koncert rövidsége lenne, hisz még a ráadással együtt is alig háromnegyed órát álltak a színpadon, az a háromnegyed óra viszont nagyon egyben volt.

Mark Poidával a koncert előtt interjúztunk is, napokon belül olvashatjátok is az anyagot, a lehetőségért pedig köszönet az Emptiness Bookingnak!

Koncertfotók: Szekeres Attila