Meshuggah, Watch My Dying @ Kultiplex

Gyanítom, sokunk estéjét bearanyozta, netán ellehetetlenítette a tegnapi futótűzként terjedő füles, miszerint ma este különleges koncertnek lehetnek szem,- és fültanúí a becses egybegyültek a Kultiplex termében, ahol nem más ropja a talpalávalót, mint a svéd Meshuggah, akik egy koncert és egy fesztiválfellépés között tankolás mellett még egy közel egyórás programot is bemutattak a jelenlévőknek. Ám az eufória fölé egyre több tény kerekedett az idő elteltével…

…hiszen gondoljunk át logikusan a lezajlott eseménysorozatot: itt van egy lassan legendás státuszt betöltő zenekar, melynek tagjai amellett, hogy éppen felveszik egymástól eltérő részletekben és stúdiókban az októberben megjelenő nagylemezüket, még jelenleg is Európa nagyobb városait járják, ahol egy emlékeztető-est keretében felelevenítik a hallgatóság számára a ’91 és ’02 közötti munkásságukat; így jogos feltevésünk ténylegesen bekövetkezett, miszerint a tagok fáradtsága mellé egy kisebb kedvtelenség is betársult: ám szerencsére ez nem nyomta rá bélyegét a koncert színvonalára. Csak a hosszára.

Nem tudom, hogy mi – a közönség -, vagy a Watch My Dying tagjai izgultak jobban a mai este miatt, hiszen ezzel “zabszem-sem-férne” Gaobr (hehe) két legnagyobb álma válhatott valóra: az egyik, hogy a Meshuggah előtt játszhatnak, mely zenekar talán a legnagyobb hatásal volt arra, hogy a WMD zeneileg ma ott tart ahol, és azt nyújtja amit; a másik álom pedig nem más volt, minthogy a Meshuggah előtt visszatapsolják őket, mely szintén bekövetkezett. Hatalmas alázattal játszottak a srácok, érződött rajtuk egyfajta gyermekies félelem, bár játékukon ez nem köszönt vissza (mind emellett színpadi mozgásra nem volt lehetőségük a svédek cuccai mellett), pengeélesen és precízen szólaltak fel mind a Klausztrofónia, mind a Fényérzékeny dalai. S habár az Ohm nem csendült fel a negyven perces koncert során, azért a visszahívásnál mégis előkerült az a bizonyos Carbon, melyre a már akkor teltházas közönségnek csak egyrésze tudott önfeledten szórakozni, hiszen eleinte úgy tűnt, nem lesz ráadás. De gyanítom, hogy ez az este mind a zenekar, mind a jelenlévők számára hatalmas élmény volt, és a Watch My Dying becsületesen megbírkózott az előzenekarság hálás, s egyben hálátlan feladatával. Keresve sem lehetett volna jobb zenekart találni náluk egy ilyen estéhez, ez nem vitás.

Mire a srácok levonultak a színpadról – melyre a Carbon sorai alatt már a Meshuggah egyik roadie-ja rásegített, mert nem ért rá három percig egy helyben állni, hanem már a dal közben (!!!) nekiállt levinni Satandor gitártartó álványát, és kisebb kiegészítőket is -, addigra a terem lassan, de biztosan újra elkezdett megtelni; nem mertem volna fogadni arra, hogy tényleg teltház lesz, de sokan hoztak áldozatot azért, hogy láthassák ezt a merész, s nyugodtan mondhatuk: korszakalkotó bandát. A Meshuggah zenéjében nagyon sok – laikus – vélekedéssel ellentétben az állandó feszültség dominál, melynek nem más a melegágya, mint a kiforrott, s egyben kiszámíthatatlan tördelt ütemek, melyek mintegy ketrecbe zárják Jens Kidman érdes és erőteljes hangját, a technikás és hátborzongató gitárszólókkal egyetemben. És ez a robbanásveszélyes elegy az alappillére minden egyes Meshuggah-szerzeménynek, hiszen az ember minden egyes hallgatás után felfedez bennük valami újdonságot; egy apró kis finom hajlítást, egy váratlan harmóniát, s ilyenkor derül ki igazán, hogy az elsőre monotonnak és sterilnek tűnő gépezet legmélyén érző, és egyre vadabbul vibráló szív lakozik. Rajtam legalábbis ez az érzés uralkodott el már az első hangok során, hiszen albumszinten dörrentek meg mind a gitárok, mind a dobtémák.

A koncert elég változatosan járta körbe a zenekar munkásságát, melyet a közönség is megfelelőképp tolerált: mindenki egy emberként bólogatott a kimért és morózus témákra (több-kevesebb sikerrel). Jens a már jól megszokott zárlatos Pez-figura mozgását mutatta be a már védjegyként szolgáló pimasz grimaszokkal együtt, de a zenekar többi tagja sem a fogpasztareklám mosolyáról vált felismerhetővé, ami persze megérthető a muzikalitást figyelembe véve; hozzáteszem, hogy pont emiatt nem tudnám elképzelni őket egy fesztiválon, mert a Meshuggah nem egy potenciális koncertbanda. Külön hangulata van egy-egy bulijuknak, ez nem vitás; de ennek a titka is abban rejlik, hogy az általuk közvetített energiát vizuálisan is átélhetjük, hiszen a tagok mozgása is magában foglalja azt, amit mi Meshuggah alatt értünk (de ugyanez a helyzet áll fenn például az Oxbow esetén, csak ott egyedül Eugene viszi a hátán a produkciót).

Az este a Nothing felelevenítésével indult, a Soul Burn és a Rational Gaze minden egyes hanghulláma belső rezgéseket indukált a fülledt teremben, melyeket csak tetézték az olyan szerzemények, mint a Perpetual Black Second, vagy a Suffer in Truth; de bármely tételt sorolnám, ugyanoda kötnénk ki: hatalmas információáramlatnak voltunk befogadói, melynek felesleges kiemelni bármely összetevőjét is, hiszen mind-mind egy folyamat szerves részét képezték. A zenekar nem sokat kommunikált velünk szavakkal, inkább a verbális kifejezőeszközöket preferálták, melynek köszönhetően sokan talán bunkónak találhatták őket, ám erről szó sem volt. Ilyen zenéhez nem kell kisregényt mesélni, a dalok közötti “Thank You.” (ami hátul inkább “F**k You.”-nak hallatszott) pont elég volt, a lelki vibrálást úgyis csak a folytatás tudta lecsitítani. A hozzávetőleg ötven perces koncertet sikeralbumuk – s egyben a keményzene történelmének egyik legelőremutatóbb kiadványa -, a Destroy Erase Improve nyitónótája zárta, a Future Breed Machine; talán ez a szerzemény váltotta ki a legnagyobb ovációt, ám mikor a lámpák hirtelen felgyulladtak, és a srácok pár pacsi után lecammogtak a színpadról, még közel negyedórás visszahívás után sem voltak hajlandók visszajönni egy Shed, vagy akár egy Stengah erejéig, amit többen zokon vettünk. Bár ilyen baráti jegyár mellett senkinek sem lehet oka panaszra: azt kaptuk, ami járt.

A legnehezebb feladat azonban mégis a szlovák Sanatoriumra, valamint az amcsi brutalizátor Waco Jesusra maradt; utóbbi zenekart még szívesen meg is néztem volna 14 évesen, mikor ráakadtam az akkori lemezükre, azonban jelen keretek között Meshuggah után nem kívántam semmilyen levezetést sem; így elnézést kérek minden kedves olvasótól, hogy nem tudok információval szolgálni a két fellépő koncertjéről, azonban a Tomas Haakevel készített interjú várhatóan egy héten belül felkerül az oldalra. Hatalmas este volt a mai, és minden tisztelet a BPRNR-t illeti meg, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen ütős kis estét hoztak össze, a lehetetlenről indulva. Ez volt a tökéletes bemelegítés a november 21-i The Dillinger Escape Plannel közös bécsi koncertre, ahová zsebszámológépek és abakuszok nélkül tilos lesz elindulni. Shutdown error.